Karcolt legendák
(1999)
 

A dogmától a kísérletig

Fotók száma: 40
Szerkesztette: Vidákovich Márton
Lapok száma: számozatlan
Nyelv: észt-magyar-angol
Szöveg: Mari Laanemets

Az észt fotóról azt gondolod, tudsz valamit, hallottál valamit, időről időre írnak róla, még múzeuma is van, de amikor kutatni kezdesz, rájössz, mennyire szétszórt, töredékes, következetlen. Ez indokolja, ugyanakkor fel is menti a kiállításnak a jellegét: a dokumentáció esetleges, itt-ott elszórt, sok kép eltűnt vagy a gondatlan tárolás miatt megsérült. A kiállítás anyagának nagy része egyetlen szekrényből került elő. Amikor az 1990-es években a fotográfia iránti lelkesedésről beszélünk, ez általában a fotó különböző installációkban való megjelenését jelentette, általában régi albumképeket, olykor „lopott” képek felhasználását: a fotográfia speciális technikaként, különleges, reprezentatív jelentése miatt volt fontos. Emiatt ritkán állítanak ki csak fotókat, hiszen a cél nem a fénykép elkészítése, hanem saját elképzelések megvalósítása. Ebben az értelemben nem beszélhetünk már valódi fotográfusokról, inkább művészekről, akik fotográfiát is felhasználnak. Sokszor azonban ezekből a munkákból is csak darabkák maradtak fenn, melyeknek nincs értelmük a kiállítás egésze nélkül. Ezért halad ez a kiállítás alkotók szerint és nem áramlatokat vagy irányzatokat elkülönítve; ezért különálló, érdekes (szó szerinti) leletekből. Természetesen évtizedeket kimutathatunk: a különféle technikákkal való kísérletezést a ’60-as években, a szimbolista mélységeket kívánó döntő pillanatokat a ’70-es években, az utánszínezett világot a ’80-as évek közepén és a konceptualista megközelítést a ’90-es években. A művészeket inkább a fotográfia iránti közös érdeklődés, s néha (generációs9 manifesztumok kötötték össze, és nem a jól lehatárolható iskolához való tartozás. Így az észt fotográfiát az emlékek elvesztése jellemzi – sok esetben az alkotók sem tudják, mi volt előttük Észtországban. Az összekavarodott és mindeddig viszonylag feldolgozatlan anyagot vizsgálva azt vehetjük észre, hogy a világ többi részének fejlődéséhez esetlegesen és töredékesen kapcsolódik.

Ez kényszerít tehát arra, hogy figyelmesebben nézzük ezeket a képeket. Felszínük alatt gyakoriak az utalások arra, amit nem szabad leírni, ami tabu, elfojtott, elfelejtett. Mindaz, ami leplezetten és mégis beszédesen áll szemben a másik oldalon. Ez a kapcsolat megjelenhet allegorikusan, hogy a múltat rejtetten, ám folyamatosan szem előtt tartsa.

Így válik fontossá a fotó származásával, gyökereivel és hátterével való kapcsolata a kép olvasása és fordítása folyamán – a képbe raktározott emlékek megismerése és visszanyerése minden egyes személyes történelem számára. A fotó mint nyom, emlék az életről. És az idő múlásával gyökereitől elszakítva és meghatározhatatlan időtlenségbe sodorva mégis nyitott a különböző értelmezésekre. Utalva arra, hogy a múlt mindig jelen is, és hogy a múlt csak bizonyos jelenbeli pillanatokban mutatkozik, amikor a jelen saját részeként ismeri fel. Az észt fotográfusok igyekeznek elkerülni munkájuk ismételhetőségét, a fotó eredeti, egyetlen kép. Meghatározott esztétikai normák, önálló filozófia nélkül inkább dokumentum, egy darabka a reális valóságból. Érdekes, különféle felvételek – mozgás a világ felszínén, melynek tartalma nem magából a fotóból származik, hanem abból a világból, amit megörökít. Az észt fotó nem a formák teremtményeként, hanem a képek elkészítéseként létezik. De az biztos, hogy hogy látomásból, emlékből és szerelemből születik.