TEKODEMA
(2005)
 

Maryon Park

Tegnapelőtt egy memóriakártyára leltem. Fekete volt. A Maryon Parkban egy pad alatt hevert címkézetlenül. Senki nem látta, mikor megtaláltam. Csak egy turista volt ott rajtam kívül. Bőszen fényképezte éppen az egyik bokor tövét. Valamire emlékezhetett, mert igazán semmit nem lehetett látni abban az irányban.

A kártyán képek voltak. Fényképek. Órákig néztem őket. Titkot reméltem tőlük. Olyan történetet, ami lassan, csak a türelmes kiváncsiskodó szeme előtt tárul fel. Vártam. Néha már felfedezni véltem a történet elejét, de végül is el kellett ismernem, hogy minden kép önálló életet él.

Aztán arra gondoltam, hogy formájuk szerint rendezem őket, hátha jelentéssel bírnak.

A kis négyzetalakú képekkel kezdtem. Mágikus dobozokra emlékeztettek. Az egyikben épp egy vállfát nyeltek el hatalmas fogak, egy másikban kezek saját életet éltek s egy harmadikban különc, fura alak arcát saját névtáblája mögé rejtette. Elmosolyodtam. Azt hittem, jó úton vagyok.

A hagyományos formájú fotográfiákon éppen úgy történtek a dolgok ahogy a hagyományos formájú fotográfiákon szoktak. Könnyedén kelt életre a képek minden szeglete.

A kígyószerű, véget nem érő képeket vettem utoljára. Volt amelyik szinte körém csavarodott és egy-egy tekintet rám meredt. A többi szempár pedig láthatóan élvezte hogy a képmezőn marad végre az is amit ők látnak. Csupán egyetlen arc fordult ki a térből.

Mit keres? Nem csak bámészkodik. Tudtam, hogy valamit néz. Bosszantott hogy nem látom, holott a tér szinte körbeért. És akkor hirtelen valami felrémlett. Önmagát nézi. Igen. Ô az arc nélküli fura alak a mágikus dobozból. Biztos voltam benne.

Ekkor értettem meg, hogy nincs szükség sem rendszerezésre, sem történetre, sem időrendre, sem pedig homályos elméletekre. Két emberre van szükség. Az egyik meglát, ad, mutat, a másik bejárja általa a világot és rájön hogy túl messze keresett titkokat.

Azóta, ha a képekre gondolok, az a különös érzésem támad, hogy ismerem a fura kalapos embert.

Ilosvai Zsófia, 2005