(Rozsály, 1928. május 16. – Debrecen, 1993. november 14.) néprajzkutató, levéltáros.
Tanulmányait a debreceni tudományegyetemen végezte. 1950-től a debreceni Déri Múzeum néprajzos muzeológusa, majd 1957-től mint önálló kutató dolgozik ugyanitt. A múzeum igazgatójává ebben az évben nevezi ki az akkori Művelődésügyi Minisztérium. A Déri Múzeum Évkönyvének szerkesztője 1957–68 között. 1959-ben egyetemi doktori címet szerez.1969 május 31-éig tölti be a múzeumigazgatói címet. Ugyanebben az évben kéri áthelyezését a Levéltárhoz, ahol június 1-jétől, mint levéltáros végez kutató munkát. 1970-től 1988-ig a levéltár tudományos főmunkatársa. Közben, 1983-ban megszerzi a néprajztudományok kandidátusa címet. Munkásságáért kétszer kapott Pro Urbe Debrecen, 1992-ben pedig Életfa-díjat. Publikációi, néprajzi tanulmányai folyamatosan jelennek meg az Ethnographiában, a Déri Múzeum Évkönyvében, és a Hajdú-Bihar megyei Levéltár Évkönyvében. Önálló kiadványként a Debreceni cifraszűr (1955), a Nádudvari fekete kerámia (1965), a Rozsályi népmesék (1967), az Arra van egy kőhíd rakva (1982), a Pásztorkonyha, pásztorételek (1984), a Hajnalpelika-rozsályi népmesék (1989), a Betyárok nyomában (1990) jelentek meg.
Főbb kutatási területei: népmese, néptánc, népművészet, pásztorélet.
Emellett 1950 - azaz megalakulása óta a Debreceni Népi Együttes vezetője, koreográfusa egészen 1993. november 14-én bekövetkezett haláláig. Koreográfiái közül nyomtatásban (táncleírásban) megjelent a Hortobágyi pásztortáncok valamint a Rábaközi verbunk és dus.
Forrás: www.rozsaly.hu
(Brassó, 1899. szeptember 9 – Beaulieu –sur-.Mer,/Franciaország, 1984. július 7.)
Brassóban született, Budapesten majd Berlinben tanult. Az I. világháborút a Monarchia hadseregében szolgálta le. Képzőművészként ment 1924-ben Párizsba, ahol kezdetben újságírásból élt. Francia, német és erdélyi lapoknak írt riportokból, valamint alkalmi rajzolásból tartotta el magát Riportjaihoz kezdetben mások által készített fotográfiákat vásárolt. Ekkor még fényképezőgépe sem volt. Rövidesen átlátta: gazdaságosabb, ha a maga készítette képekkel illusztrálja írásait. 1926-ban ismerte meg André Kertészt, akit több fotós útjára is elkísért, sokat tanulva tőle. 1929-től ő maga is fotografált. 1932-ben jelent meg a Paris de nuit. Kritikusai szerint olyan esszenciáját tudta nyújtani az éjszakai, a mondén Párizsnak, mint talán Toulouse-Lautrec a maga műfajában. Úgy tartják számon, mint a fényképészet történetének egyik kivételesen fontos könyvét, számtalan utánnyomását adják el még napjainkban is. Hamarosan összeállította következő fotóalbumát, a párizsi alvilágról szóló Le Paris secret des Années 30 - A harmincas évek titkos Párizsa címmel, ám e kötet csak több mint negyven évvel később jelent meg. A '30-as évek elején ismerkedett meg a szürrealista művészek csoportjával és a Minotaure képzőművészeti folyóirat körével. Olyan művészek barátja volt, mint André Breton, Salvador Dali, Giacometti, Tristan Tzara, Man Ray, majd kapcsolatba került Matisse-al, Miróval, Léger-vel, Le Corbusier-vel, és Picassoval is, kivel barátsága a művész haláláig tartott. 1935-től 1947-ig a Rapho ügynökségnek dolgozott, a háború után pedig új műfajokkal ismerkedett, balettekhez tervezett díszleteket, filmet forgatott, szobrászkodott. Picassoról két könyvet adott ki, a Les Sculptures de Picasso (Picasso szobrai) 1949-ben jelent meg; míg a Conversation avec Picasso (Beszélgetések Picassoval) című, 1964-es könyve a legjobbak közül való, ami a világhírű képzőművészről megjelent. Más művészekről készített portréi, műtermi enteriőrjei a Harper's Bazaar-nál jelentek meg huszonöt éven át. A második világháborút Párizsban vészelte át, s közben újra rajzolt. 1943-ban Bistro Tabac címen könyvet ír a megszállt város életéről. Szobrokat is készített, amelyekhez a Pireneusokban, a normandiai partvidéken talált, lekerekített formájú kavicsokat használta fel. 1956-ban a Vincennes-i állatkertben forgatta Amíg lesznek állatok című filmjét, mely Cannes-ban elnyerte a legeredetibb filmnek járó díjat. Jelentős volt a new york-i Museum of Modern Artban megrendezett Graffiti című kiállítása, melyen a párizsi falfirkákról, vésetekről készített fotóit mutatták be. 1984-ben bekövetkezett haláláig számos kiállításon mutatták be képzőművészeti és fotómunkáit, utolsó évtizedeiben már világhírű művészként ünnepelték. Munkásságát a francia állam Becsületrenddel honorálta 1976-ban.
Forrás: Kincses Károly
(Nyíregyháza /Szabolcs-Szatmár m., 1958. ápr. 24) vegyészmérnök, fotóművész
1976-tól kezdett fényképezni, a helyi úttörőház fotószakkörében. A Vegyipari Egyetemre járt Veszprémbe. Ez idő alatt az ott megrendezett Dokumentum kiállítások hatására fordult a mediális fényképezés felé. A fény-árnyék viszonyok, felületek, a kompozíció és dekompozíció foglalkoztatta. 1983-tól a klasszikus fotótechnika került érdeklődési körébe. Nagyméretű negatívokról tökéletességre törő nagyításokat készített, aranyszínezéssel. Camera obscurás képeket alkotott, majd polaroid transzfer, cianotípia, szépianyomat eljárásokkal alkotott képeket. Tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának tagja 1983-1988 között. A Nyíregyházi Fotóklub tagja 1976-tól- majd egyik vezetője.
A Szökő Csoport tagja (2000-2012)
Forrás: Kincses Károly
(1886-1938) fényképész.
Műterme: A Gondy és Egey cég utódaként kezdett dolgozni Debrecenben, a Szent Anna u. 5. alatt, majd Hajdúböszörmény, 1910-től 1931-ig. Nála tanult egy ideig Bérci László az ismert bajai fényképész. A debreceni fényképész ipartestület elnöke.
Forrás: Kincses Károly