(Budapest, 1918. április 14- New York, 2008. május 22.) fotóriporter, fotóművész. Robert Capa öccse.
Bár diákkorában orvos szeretett volna lenni, friss érettségijével a zsebében mégis Párizsba ment, s hogy megtanulja a nyelvet, beállt fényképész-tanoncnak Fehér Imre (Emeric Fehér) műtermébe. Franciául ugyan nem tanult sokat, mert mindig magyarul beszélgettek, bátyja képeinek laborálásával viszont nagy gyakorlatra tett szert. 1937-ben érkezett Amerikába, ahol ő is felvette bátyja választott vezetéknevét, így lett Friedmann Kornélból Cornell Capa. A második világháborúban az amerikai légi felderítés számára fotózott, de csak a háború után kezdett hivatásos fényképészként dolgozni. Tudósítóként sok időt töltött Dél-Amerikában és Angliában, képeit többek között a Life közölte. 1954-ben, bátyja halálakor átvette a Magnum elnökségét, folytatta fotóriporteri tevékenységét Kiállításokat szervezett, fotótanfolyamokat indított, kiadványokat jelentetett meg. 1974. április 14-én pedig New Yorkban megnyílt életműve legjelentősebb alkotása, az International Center of Photography, ami az idők során a fényképezés egyik igazi központjává vált.
Forrás: Kincses Károly
Az első nagyüzemileg is gyártott emulziós papír. Főként vizitkártyákhoz, kabinetportrékhoz használták, elsősorban a szolgáltató fényképészek. E téren lassan teljesen kiszorította az albuminképeket. Meghatározásánál segít, hogy láthatóan tömött, síma, zsíros tapintású, fényes a felülete, amely minden más eljárásnál könnyebben kopik, viszont kevésbé fakul. Színe a sárgától a szépián át a kékes-bíborig terjed, attól függően, hogy milyen színű barit van az emulzió alatt, illetve, hogy milyen színezési eljárásnak vetették alá. Mikroszkóp alatt felülete folytonos, a papír rostjaiból a baritréteg miatt semmi sem látszik. Bárium-szulfáttal, zselatinnal baritálták a papír felületét, majd géppel kollódiumot hordtak fel rá. Mivel a kollódium a fényérzékeny ezüsthalogenidet is tartalmazta, ezért emulziós papírnak nevezzük. Általában kontaktmásolással napfényen exponálták, kimosták, majd aranyfürdőben színezték, nátriumtioszulfátban fixálták, mosták, szárították, gyakran kasírozták.
George Wharton Simpson fedezte fel, majd 1867-ben J.B. Obernetter tökéletesítette (így lett gyárilag is előállítható).
Forrás: Kincses Károly: Hogyan (ne) bánjunk (el) régi fényképeinkkel? című könyve
( - ) fényképész.
Műterme: Nyíregyháza, Bessenyei tér 7. Royal Szálló 1915. k.-1929-
Forrás: Jósa András Múzeum-Nyíregyháza
Más néven kéknyomat. Szélesebb körben csak az 1890-es évektől használták, egészen az 1950-es évekig. Általában kötőanyag nélküli, nem ezüst alapú fényképészeti. Színe jellegzetesen kék, bár színezni is tudták, így barna, zöld és fekete változatai is ismertek. Az egyszerűbb eljárás kék alapon fehér vonalakat eredményez, de Joseph Pizzighelli leírása alapján fehér alapon kék vonalat is lehetett készíteni. Olcsó anyaga, egyszerű kidolgozása miatt a műkedvelők is használták, valamint tervrajzok korabeli fénymásolására alkalmazták. Rendkívül tartós. Felülete általában matt, a papír rostjai nem fedettek, ezért faktúrája jól látható. Az esetek nagy részében a képet hordozó papír és a kép felszíne azonos, s a kép hátulja és eleje egyforma papírszerkezetet mutat. Újabban ismét terjedőben van a kreatív fotográfusok körében. Az eljárást a gödöllői fotótechnika-történeti táborban kezdtük oktatni 1983-tól. Felfedezője Sir John Herschel.
Forrás: Kincses Károly: Hogyan (ne) bánjunk (el) régi fényképeinkkel? című könyve