A belgiumi Francia Közösség, a Vallon Régió és a Magyar Köztársaság közötti Együttműködési megállapodás keretében a magyarországi Belga Nagykövetség Vallónia-Brüsszel Képviselete és a Magyar Fotográfusok Háza szervezésében   Simenon világa GEORGES SIMENON fényképeiből rendezett kiállítás Megtekinthető: 2005. 03. 04. - 03. 27. A kiállítás, amelynek anyagát John Simenon és a szerző családja bocsátotta nagylelkűen rendelkezésre, a Budapesti Francia Hetek keretében kerül megrendezésre.
Simenon világa · Georges Simenon

„Mindenhol otthon vagyok. Amint megérkezem egy országba. Máris helybélinek érzem magam.”

A belga George Simenon, a szavakkal mesterien bánni tudó népszerű író, Maigret felügyelő alakjának megformálója, most azzal lep meg bennünket, hogy felfedezhetünk egy eddig ismeretlen Simenont, azt, aki fényképeken is megörökítette a világot. Kedvtelésből kezdett el fényképezni. Mindenre kíváncsi, nyitott személyiség, aki a világnak bármely pontján is járt, az embereket olyannak ábrázolta, amilyenek. Amatőr és autodidakta fotográfusként közelített képei szereplőihez; mindennapjaikat fényképezte precízen és együttérzőn a humanista fotográfusokhoz hasonló emberközeliséggel Akár Franciaország csatornáin hajózva, akár a 30-as évekbeli Belgium városainak utcáin, kávézáiban járva, vagy éppen a kelet-európai országok mindennapjaiban elmerülve, vagy a gyarmatositott afrikai területeken készítette képeit, sohasem egy-egy embert, hanem az embert - aki a világ bármely pontján ugyanaz - mutatja meg. George Simenon 1976-ban adományozta a Liège-i Egyetemnek képeit, leveleit, kéziratait.

A liège-i születésű belga regényíró, Georges Simenon, Maigret felügyelő szülőatyja, nem utolsó sorban nagy világutazó is volt. 1922-ben hagyta el szülővárosát, és Párizsban telepedett le.

1928-ban, 25 éves korában vásárolja meg első hajóját, a Ginette-et, pár évre rá, friss hajóvezető-engedéllyel, festőművész feleségével, Tigy-vel, mindenes szobalányukkal, kutyájukkal, egy összecsukható asztallal és egy írógéppel nekivág Franciaország folyóinak és hajózható csatornáinak, hogy riportot készítsen a Vu magazin számára. 1931-et írunk ekkor. Hamarosan – ahogy ő nevezi – európai „tanulmányútra” indul, amelyet számtalan világkörüli út követ majd. „Meg akartam győződni róla, hogy az emberek másfélék-e másutt” – írja visszaemlékezéseiben.

Elsősorban a saját örömére készíti képeit, s csak ez után azért, hogy a francia magazinoknak, elsősorban a Voilá-nak írt cikkeihez illusztrációkat küldjön. Pillanatfelvételeiből megértés, közelség, igazi szimpátia árad. Az embereket Belgiumban és a világ bármely pontján épp olyannak ábrázolja, amilyenek: pontosan ebben rejlik fotóinak ereje. Soha, semmilyen módon nem készíti elő képeit, azok spontán, emberközeli esztétikája, témaválasztása és hangulata a humanista fotográfusok, André Kertész, Édouard Boubat, Willy Ronis, Robert Doisneau képeihez teszik hasonlóvá.

Képeinek őszintesége leginkább 1933-ban Belgiumban és Franciaországban készített melankolikus hangulatú fotóiból érződik. Az apró kávézók, éttermek, kis szatócsüzletek nosztalgiával idézik fel a letűnt, de el nem feledett múlt hangulatát. 1932-ben, a gyarmatosítás eufórikus időszakában Afrikát járja Rolleiflex gépével.
1933- ban Berlin, Litvánia, Bulgária, Románia nehéz, válságos mindennapjait fotózza precízen, együtt érzőn, s míg franciaországi magazinoknak dolgozik, állandó belső kérdésektől hajtva jár újabb és újabb tájakon: „Milyenek ott az emberek? Mit esznek? Mit csinálnak szabadidejükben?” Képei mögött nem eszméket, gondolatokat keres: egyszerűen „pillanatokat” ragad meg.
Az utazásokon készített képekből egy tehetséges amatőr fotográfus finom, árnyalt útinaplója születik meg, amelyben – precíz íróként – könyveinek anyagát is dokumentálja.
Az antropológus szemével néz a világra, korának társadalmára, így fotóz archetipikus arcokat, sohasem egy-egy embert, hanem „az embert”, aki, végtére is, a világ minden pontján egy és ugyanaz.
Képei között ritka a szoros értelemben vett táj vagy portré (talán egyetlen ilyen képe híres törökországi Trockij-portréja 1933-ból, amely az egyik lapnak írt „exkluzív interjú” illusztrációjaként született).
Maga csak nagy ritkán jelenik meg a fotókon, ezeket a jellegzetes felvételeket, írógépével s mindig elmaradhatatlan pipájával, felesége, Tigy készíti róla.
Fotóiban Simenon valójában írói célját valósítja meg: „bebújik akárkinek a bőrébe”. S legyen bár egy folyóparton Franciaországban, Kelet-Európában vagy éppen Equadorban, a fotózó írók (Zola, Cocteau, Hervé Guibert, Claude Simon...) közül talán ő néz a leghumanistább szemmel a világra.
Képeit, negatívjait hat darab, vászonnal borított gyűrűs albumba rendezi dátum szerint.

Georges Simenon 1976-ban adományozta a Liège-i Egyetemnek képeit, leveleit, kéziratait, egy közel 3000 darabból álló gyűjteményt. A kiállítás képei ebből a gyűjteményből mutatnak be válogatást.