2005. december 15. 11.00-13.00
Könyvbemutatók
a Mai Manó Ház Napfényműtermében
Czeizing Lajos: VEDUTÁK
BOLDOG VÁROS. A veduta hitelességre törekvő látkép (szó szerinti jelentése: ami látszik). Nehéz műfaj, mert önzetlenséget követel a
fotográfustól. Érzelmeit, élményét félretéve kell fényképeznie: azt, ami látszik. Czeizing Lajos (1922-1985) e műfaj mestere volt,
tudott szenvedély nélkül, csupán szakértelemmel közelíteni a városhoz. Hivatásának tekintette a látkép készítését. Azt írta 1979-ben:
„szeretem beszéltetni a városok jelenét, történelmi emlékeit (…), keresem a természetet, a föld őseinek és a ma emberének hazáját,
otthonát, emberekkel vagy a nélkül, hisz az ember szelleme ott is jelen van, ahol ő maga nincs”. Ez a városszeretet az idő múlásával
egyre jobban érződik fényképein. A helyszínek kiválasztásával, a harmóniát sugárzó kompozíciókkal, s főleg azzal, hogy apró
részleteket örökít meg, varázsos hangulatot teremt, mely ma is megérinti a nézőt. A boldog városoknak, írta Le Corbusier, van
építészetük. Czeizing Lajos fényképei ékesen bizonyítják: Budapestnek kiváló építészete van.
Fejér Gábor: FEKETE-FEJÉR BUDAPEST
OTT ÉS AKKOR. Fejér Gábor ízig-vérig fotóriporter: folyton siet, s mindig készenlétben áll, mert tudja, a pillanatot hiába kéri: állj,
ne mozdulj! Máris tovatűnt. Már pedig neki ezek a könnyen enyésző pillanatok jelentik Budapestet: az ölelkező szerelmespár a zebrán,
az önfeledt harmonikás a Halászbástyán, az eső áztatta kövezet, az utcán ballagó korcs kutya, a halkan csobbanó Duna, s fölötte a tárt
szárnyakkal suhanó sirály. Fejér Gábor, miként általában a jó fotóriporterek, a fényképezés akvarellistája. A gyorsan száradó
vízfesték nem hagy időt mérlegelésre, a látvány megörökítéséhez csupán néhány erőteljes ecsetvonásra ad lehetőséget. Fejér Gábor is
rögtönzési képességéből teremti műveit; a gyorsan illanó látvány lényegét igyekszik rögzíteni, sallangmentesen, az élmény keltette
érzelmektől fűtötten. Jól tudja, a fényképre is érvényes, amit Andrej Tarkovszkij a filmre mondott: nem észérvekkel hódítja meg az
embert, hanem az érzések révén vált ki érzelmi megrendülést. A belefektetett szellemi energia adja fényképei frissességét, ettől élő,
izgalmas látvány az ő Budapestje.
Hol vagyok? Egyelőre sehol. Pedig lázasan keresem magam a fényképeken. Az ember már csak ilyen, hiú és kíváncsi, szereti, ha
lefényképezik, amikor ott van. Ha akkoriban nem is volt olyan sűrű az élet, azért még történtek dolgok, ahol az ember
ott lehetett, és én ott voltam. De hiába törtem magam, nem akadt meg rajtam a fotográfus szeme. Pedig én emlékszem rá, ott nyüzsgött
nagy, szénaboglya hajával, és mindent megörökített. Csupán én maradtam le a fényképeiről. Ott voltam például a Nyugati
pályaudvarnál, amikor a vonat kifutott a körútra, én a jobb oldalon bámészkodtam, ő meg a bal oldalon fényképezett. Ez pech,
mondhatnám. Miként az is, hogy csak a kerítésig jutottam, amikor a Chappy revüzenekar játszott a margitszigeti Dózsa
teniszstadionban, így megint lemaradtam a fényképről. Pedig Kovács Gyulát, a dobost, jól ismertem, úgy hívtuk bolond Kovács,
mert az arcával is dobolt. Amikor játszott, ritmusra gyűrődtek az arcvonásai, szóló közben az anyja sem ismert volna rá. Kedves ember
volt. Amikor Zuglóban laktam, sokszor utaztunk együtt a trolibuszon, persze erről sincsen fénykép, mert a fotográfus, pechemre, nem
Zuglóban lakott. A világhírű Aeros Cirkusz szinte valamennyi előadását végigültem (elvarázsolt Saida Ragan, a kígyóbűvölő, aki
eredetileg tornatanárnő volt Drezdában, később azt mesélték, megfojtotta kedvenc óriáskígyója), csupán az érkezésüket mulasztottam el,
amiről a fényképek készültek. Aztán ott voltak az utcabálok, az ember ki nem hagyta volna. Abban reménykedhetek, hogy valahol a
háttérben ott állok, csak nem látszom, mert sötét van. A budapesti fiatalok kedvelt szórakozóhelyén, a szigorúan ellenőrzött
budai Ifjúsági Parkban is találkoztam a fotográfussal (beengedtek, mert rövid hajam és nyakkendőm volt, farmert pedig nem viseltem),
ott sem készült rólam fénykép, aminek kivételesen örülök, mert ahogy én táncolok, azt nem szabad megörökíteni. Csellengtem a Váci
utcában, többször költözködtem is, üldögéltem a Duna-parton, évekig kerékpáron közlekedtem, rendszeresen vásároltam újságot, perecet,
fagylaltot, lottót, sőt egyszer még az utcai mérleget is igénybe vettem, de minden hiába, egyetlen fényképen sem szerepelek. Talán, ha
indulok a Budapesti Horgászok Egyesülete fogási versenyén, akkor most büszkén mondhatnám: Friedmann Endre lefényképezett. Az
igazi Friedmann! A magyar fotográfia mérhetetlen gazdagságát mutatja, hogy nekünk még Friedmannból is több van. Az egyik Friedmann
Endre (született Budapesten, 1913. október 22-én) 1931-ben elhagyta az országot, és addig fényképezett, amíg a világhírű Robert Capa
lett belőle. A másik Friedmann Endrét (született Budapesten, 1934. július 4-én) hiába hívták, őt már nem engedték el, minek neki az a
világhír, fényképezzen csak itthon! És addig fényképezett, amíg az igazi Friedmann lett belőle. Több mint ötven év alatt
megszámlálhatatlan felvételt készített (készít a mai napig). Az igazi Friedmann rokonszenves fotográfus, az emberek között él, nem lóg
ki a sorból. Szereti a kis, hétköznapi eseményeket, a pillanat humorát, az élet fonák oldalát. Mindig földközelben fényképezett, azt,
ahogy éltünk: az első dudamentes napot, a hidegrekordot, a kánikulát, Kiss XXIV. János kalauzt, a csőszbácsit.
Ott fenn történt, ami történt, az csak ritkán ért el hozzánk. Néha egy katonazenekar masírozott végig a körúton, néha felvonultunk, a
tribün előtt lelkesen integetve, mert tudtuk, közel a virsli, a sör. Az akkori évekről persze, nem ez a teljes igazság, de az
ember már ilyen: miként az aranymosó szitáján kihullik a homok, úgy feledjük el rossz emlékeinket, és őrizzük a szépeket, melyek mai
szemmel nézve kicsit szegényesek ugyan, de rólunk szólnak. A szép emlékek, írta Paul Valéry, elvesztett ékszerek. Ezeket adja vissza
ebben az albumban az igazi Friedmann, a becsületes megtaláló.
Gera Mihály
Szvétek Gábor: UTCABÚTOROK
ÚTON-ÚTFÉLEN. Minden tárgy arra törekszik, hogy funkcionális legyen, írja Jean Baudrillard. Az utcabútorok célja sem más. Sorsuk
azonban örök szürkeség, jobbára közönyösen megyünk el mellettük. Még azt sem tudjuk, ki tervezte, ki készítette őket, kit
dicsérhetünk, ha szép, kit szidhatunk, ha csúnya, ha nem odaillő. Csak amikor megbotlunk egy terelőoszlopban, leülünk egy padra,
esetleg a pontos időre vagyunk kíváncsiak, akkor tűnik föl, mennyi célszerű tárgy szabályozza mindennapjainkat, teszi otthonossá
városunkat. Szvétek Gábor, a mellőzöttségre érzékeny fotográfus úgy gondolta, több figyelmet érdemelnek az utca állandó, néha kecses,
néha otromba tartozékai, a városélmény szerves részei. Nemcsak egyszerűen kiemelte őket a szürkeségből, hanem helyzetbe is hozta
valamennyit, hogy egyéniségük, érdekes formaviláguk érvényesüljön. Így születtek ezek a hangulatos utcabútor-portrék. Bizonyítják,
hogy (ismét Baudrillard-t idézve) a tárgy a valódi világgal és az ember szükségleteivel való pontos kapcsolatában teljesedik ki.
