2008. április 19-20.
XIX. Képíró-képolvasó hétvége
a Mai Manó Házban
Vékás Magdolna,
Balogh Rudolf díjas fotóművész vezetésével
Régi fotóeljárások elméletben és gyakorlatban
A Magyar Fotográfusok Háza XIX. képíró-képolvasó hétvégéjén a látogatók betekintést nyerhetnek az ezüst alapú fotográfia történetébe és a régi fotókészítési eljárásokba.
A hétvége első napján a résztvevők - sok régi fénykép nézegetése közben - megismerkedhetnek a fotótechnika történetével, és a gyakorlatban is kipróbálhatják az argentotípia és cianotípia készítését. Egyben arra is lehetőségük nyílik, hogy a program második napján elsajátítsák az albumin készítésének tudományát is.
A programot vezeti: Vékás Magdolna.
Vékás Magdolna az oktatást 1990-ben az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban kezdte, alkotókör vezetőként. Munkahelyén kívül számos fotós iskolában, tanfolyamon (Szellemkép Szabadiskola, ASA Stúdió, Digivision Műhely stb.) tanít fényképezést. Szakmája gyakorlása és oktatása mellett, mint kiállító fotóművész is tevékenykedik. 1978 és ’83 között tagja volt a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának, 1985-ben nyert felvételt a Magyar Fotóművészek Szövetségébe, 1987-től a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének is tagja.
Képei számos egyéni és csoportos kiállításon szerepeltek hazánkban és külföldön. Művészi munkáját 2000-ben a fotóművészek által elnyerhető legnagyobb állami szakmai kitüntetéssel, Balogh Rudolf Díjjal ismerték el.
Kedvcsinálóként kis előzetes:
ARGENTOTÍPIA
Névvariánsok: Kallitípia, kallitypia, szépiaeljárás, vas szépianyomat; kallitype, brownprint, argentotype, sepia iron tracing paper (ang.)
Nyilvánosságra hozás időpontja: 1842. 1885-től használták a gyakorlatban. (Arndt és Troost)
Felfedezője: Sir John Herschel.
Anyaga: Megegyezik a cianotípiáéval, de ellentétben azzal, a vassók mellett képalkotó anyag az ezüst is, tehát a ferriamóniumcitrát mellett ezüstnitrát, ecetsav és zselatin is szükségeltetik az eljáráshoz. Egy másik recept a fentieken kívül a káliumoxalátot is említi. Általában papír hordozón található, de ismert selymen, textilen is. Létezik egy direktpozitív változata is, ahol gumiarábikummal elegyített ferriamóniumcitrát és vasklorid az érzékenyítéshez használt anyag, s exponálás után káliumferrocianidban, (sárgavérlúgsóban) hívják elő, tónusait hígított sósavban derítik, az ismert módon mossák, szárítják.
Jellegzetességei: Ezüstnitráttal és vassókkal bevont kimásolópapír. Kötőanyaga nincs, ezért láthatóak a papírrostok. A fény hatására a vas(III)sók vas(II)sókká redukálódnak (ferricitrátból ferrocitrát lesz). Az előhívás során az ezüst reakcióba lép az új vas(II)sókkal és fémezüstté válik. Ha platinaszínezőbe teszik, hamis platinotípiát ad. Mivel olcsó és egyszerű eljárás volt, az amatőrök is használták.
A készítés módja: Egy leírás szerint a papírt a következő oldattal érzékenyítették:
4 rész ferriamoniumcitrát,
1 rész káliumoxalát (semleges)
20 rész desztillált víz.
Az oldattal egyenletesen bevont papírt megszárították, majd másolókeretben kontakt eljárással másolták rá a képet.
Amikor halványan látszott a kép, az alábbi oldatok valamelyikében hívták elő:
1. ha kékes színű képet akartak:
20 rész káliumoxalát,
1,5 rész ezüstnitrát,
100 rész desztillált víz;
2. ha fekete színű képet akartak:
10 rész káliumoxalát,
1,5 rész ezüstnitrát,
100 rész desztillált víz;
3. ha szépia színű képet akartak:
7 rész borax,
1,5 rész ezüstnitrát,
100 rész desztillált víz.
Ammóniákot mindhárom esetben annyit kellett az oldatokhoz önteni, hogy az oldat alján lévő seprő tökéletesen feloldódjon. Kizárólag házilag, fényképész műtermekben készítették, sem kézműipari, sem manufakturális gyártására nem került sor.
Egy másik recept szerint 50 ccm felforralt vízben 0,3 gr zselatint oldanak fel, majd
4 gr ferriamoniumcitrátot
0,6 gr ezüstnitrátot
0,8 gr borkősavat adnak az oldathoz.
A papírt ecsettel egyenletesen bevonják szárítják, napfényen exponálják. Direkt napon kb. 3 perc, szórt fényben 10 perc a másolási idő, de ezt tapasztalati úton minden érzékenyítés után ki kell próbálni. Ezt is vízben kell kidolgozni, mint a cianotípiát, majd nátriumtioszulfátban rögzíteni, mosni, szárítani. (Ezeket a recepteket még nem próbáltuk, ezért működésükről sem tudunk beszámolni.)
Méretei: Megegyeznek a cianotípiák méreteivel. Vizitkártyánál kisebbet még nem láttam, a legnagyobb sem volt 24 cm hosszabbik oldalúnál nagyobb.
Magyarországi használata: Veress Ferenc az egyetlen, akitől igazolhatóan fennmaradtak e technikával készült képek. A szakirodalom szerint dolgozott vele Téry Ödön is, akinek Kilátás a Bazilika kupolájának keresztjéről, A Komlóhegy Trencsén megyében és a Cukorsüveg a szádellői völgyben című képei az 1890-es budapesti műkedvelő fényképészeti kiállításon voltak láthatóak.
Gyakorisága, értéke: Kevés agnoszkált, meghatározott argentotípiával találkozhatunk a hazai köz- és magángyűjteményekben, ezért ritkaságértéke is van, túl a kép és a szerző kvalitásain.
Konzerválási feladatok: A kép stabilitása attól függ, mennyire sikerült eltávolítani belőle a redukálatlan vas(III)sókat. Lúgos környezetben elveszti színét, sárgásbarnává válik, ezért nem tartható pufferolt tasakokban. Erős fényre érzékeny, ezt kiállításkor figyelembe kell venni.
Irodalom:
[–]: Kallitypia. Fényképészeti Szemle, 1900. január, 19–20. o.;
[–]: Vas szépianyomatok. A Fény, 1907. 7. 191. o.
CIANOTÍPIA
Névvariánsok: Kéknyomat, kékkép; cyanotype, blueprint (ang.); Cyanotypie, Blaupause, Blaudruck (ném.)
Nyilvánosságra hozás időpontja: 1842. 1875-ig nem használták, a londoni Marion & Co. cég ekkor kezdett el preparált papírokat árulni amatőröknek, botanikai képek másolásához (Ferroprussiat vagy Blaues Verfahren néven).
Használata: Szélesebb körben csak az 1890-es évektől használták, egészen az 1950-es évekig.
Felfedezője: Sir John Herschel.
Anyaga: Leggyakrabban papír hordozóra kerül, de textil, selyem sem ritka. A képet fényérzékeny vassók adják, a zöld ferriammóniumcitrát sokkal fényérzékenyebb, mint a barna színű. A képet egy turnbullkék (vas(II)ferricianid) nevű vegyület alkotja. Kötőanyag csak a későbbi változatoknál fordul elő.
Jellegzetességei: Általában kötőanyag nélküli, nem ezüst alapú fényképészeti eljárás az elsők közül. Színe jellegzetesen kék, bár színezni is tudták, így barna, zöld és fekete változatai is ismertek. Az egyszerűbb eljárás kék alapon fehér vonalakat eredményez, de Joseph Pizzighelli leírása alapján fehér alapon kék vonalat is lehetett készíteni. Olcsó anyaga, egyszerű kidolgozása miatt a műkedvelők is használták, valamint tervrajzok korabeli fénymásolására alkalmazták. Rendkívül tartós. Felülete általában matt, a papír rostjai nem fedettek, ezért faktúrája jól látható. Az esetek nagy részében a képet hordozó papír és a kép felszíne azonos, s a kép hátulja és eleje egyforma papírszerkezetet mutat.
Csepp-próba: lúgra halványodik, savra erősödik, így pl. nátriumkarbonáttal halványítható, sósavval, kénsavval újrahívható.
A készítés módja: A oldat: 4,5 g vörösvérlúgsó 50 ccm desztillált vízben oldva. B oldat: 12,5 g ferriamoniumcitrát 50 ccm desztillált vízben oldva. A két oldatot külön-külön leszűrjük, majd sötétebb helyen összeöntjük, ismét leszűrjük, s egy óráig állni hagyjuk. (Minél hosszabban, annál érzékenyebb lesz az anyag). Az így képződött fényérzékeny oldatot jól enyvezett papírra széles ecsettel egyenletesen felkenjük, majd a szélüket enyves papírral leragasztva, megszárítjuk. (Mindezen műveletek elsötétített helységben, egy 40 wattos normál égő fényénél végezhetőek). Az érzékenyített papír zöldessárga színű, s száraz, sötét helyen napokig tárolható. Másolókeretben, napfényen exponáljuk, célszerű túlmásolni, amit időnként ellenőrizhetünk. A megvilágított részek szürkéskékre változnak. Az elkészült papírt folyóvízben mossuk mindaddig, míg sárga levet enged (Ekkor a fény érte helyeken keletkezett turnbullkék vízoldhatatlan, míg a fény nem érte helyekről a nem reagált vörösvérlúgsó és ferriammóniumcitrát kioldódik). Az árnyalatok elmélyítésére 1:20 hígítású sósavban 1–2 mp-ig áztathatjuk, leöblítjük, majd szárítjuk az ismert módszerrel, szélein enyvezett papírcsíkkal körberagasztva. (Ez a recept kipróbált, ha a leírásnak megfelelően járunk el, garantáltan működik.)
Egy másik recept szerint ferriamóniumcitrát vizes oldatát (60 ccm desztillált vízben 25 gr ferriamóniumcitrát) és vörösvérlúgsó oldatát (60 ccm desztillált vízben 1 gr vérlúgsó) sötétben elegyítik 3:20 arányban, leszűrik, állni hagyják, majd ecsettel, úsztatással felviszik a papír felületére. Innen az eljárás megegyezik a fent ismertetettel.
Méretei: Vizitkártya mérettől a 30x40 cm-ig, de extra méretek is előfordulnak, akár több méteres nagyságig is.
Magyarországi használata: 1870–1930 között. Veress Ferenctől több cianotípia is fennmaradt. Városképeket, családi fotókat készített papírra és vászonra Tafner Vidor, aki saját kísérletei alapján kombinálta a cianotípiát és a guminyomást, s eljárásának a cianokromotípia nevet adta. A gyűjteményekben viszonylag sok jelzetlen, ismeretlen szerzőtől származó cianotípia található.
Újabban ismét terjedőben van a kreatív fotográfusok körében. Vékás Magdolna, Horváth Ernő, Kerekes Gábor is készít ilyen képeket, az eljárást a gödöllői fotótechnika-történeti táborban is oktattuk 1983-tól.
Gyakorisága, értéke: A nagyméretű, érdekes témájú, korai cianotípiák különleges értéket képeznek. Műszaki rajzot viszont százezerszámra sokszorosítottak ezzel a technikával, s az amatőrök is használták. Ezeknek inkább csak kurriozitásuk adhat értéket.
Konzerválási feladatok: Tartós anyag. Pufferolt papírból készült tartó nem alkalmas a a tárolására.
Irodalom:
Colbert J. Albert: Építészeti rajzok reproductiója. Ford.: Szilágyi Károly. Fényképészeti Lapok, 1888. 5. 76–77. o.;
F. Schmidt: A gyakorlati fotografozás kézikönyve. Budapest, 1897. 265–268. o.;
[–]: Rapid cyanotyp papiros. Fényképészeti Szemle, 1903. november, 230. o.;
Szeghalmi Gyula: Amatőr fényképészek könyve. Budapest, 1906. 205–207. o.;
[–]: Kéknyomás vászonra. Az Amatőr foto almanachja, 1908. 127. o.;
dr. Tafner Vidor: A cyanotypiáról. A művészi fényképezés évkönyve, 1911–1912. 1. o.;
dr. Tafner Vidor: A cianokromotípia. A Fény, 1915. 75. o.;
Kristek Pál: Kék képek készítése. Fotóélet, 1940. 1. 22. o.;
Tesléry László: Kék színezés. Fotóélet, 1940. 2. 36. o.;
Larry Schaaf: Anna Atkins' Cyanotypes. History of Photography, 1982. április, 151–172. o.
ALBUMIN
Névvariánsok: Fehérnyepapír, albuminpapír; albumen print (ang.); Albuminpapier (ném.)
Nyilvánosságra hozás időpontja: 1850. május 27-én a Francia Tudományos Akadémián. 1855 körül a legtöbb eljárást kiszorította, s a századforduló előttig népszerű volt.
Használata: Az 1890-es évektől a hivatásos fényképészek már csak elvétve használták az albumint, de az 1920-as évek végéig még gyártottak albuminpapírokat.
Felfedezője: Louis-Desiré Blanquart-Evrard.
Anyaga: Nagyon vékony, jó minőségű papír: a szakirodalom szerint csak két papírmalom volt, amely garantált minőségű papírt volt képes előállítani. Márpedig a felhasznált papír tisztasága nagyon fontos, mivel a legkisebb szennyeződés is az ezüst foltosodását okozta. Kötőanyaga albumin (tojásfehérjéből), ezüstnitrát, aranyszínezés esetén aranyklorid.Az albuminok vízoldható fehérjék, főleg állati termékekben (pl. tojás) fordulnak elő. Hő hatására kicsapódnak (denaturálódnak), vízben oldhatatlanná válnak.
Jellegzetességei: Ép állapotában sötétbarna kép lilás árnyalattal, fehér csúcsfényekkel. A megmaradt albuminképek nagyobb hányada ránézésre többnyire sárgásbarna, csúcsfényei sárgák. A halványodás a minimális denzitású helyeken következik be először, azaz a csúcsfények tűnnek el. A retusnyomok általában erősebben látszanak, mert azok nem halványultak el az idők folyamán. Mára az összes albuminkép 90–95%-a kihalványult vagy színt változtatott. James Reilly szerint, ha találunk egy nem kihalványodott albumin kópiát, akkor kezdjünk el gyanakodni, nem woodburytípiával, vagy karbonnyomattal van-e dolgunk, mert külsőleg hasonlíthatnak egymáshoz, ám azok pigmentképek lévén, nem halványodnak.
Nagyítóval jól látható, hogy felülete jellegzetesen repedezett, kicsit hasonlít az emberi bőr vonalkázottságához. A papírrostok félig fedettek, nem baritáltak, nagyító alatt jól kivehetőek. A papír nagyon vékony, ezért leggyakrabban kasírozott formában maradt fenn. Felülete sima, a mechanikai sérülésekkel szemben viszonylag ellenálló. A felszín egyenletes, nincs relief-hatás. A megnedvesített albuminpapír az ív szélességében jobban nyúlik, mint hosszában, ezért a felvágásnál erre figyelemmel kellett lenni.
Csepp-próba: vízre, acetonra nem reagál, az alkohol átáztatja. Restaurátor elvégezheti a zselatin–hidroxi-prolin (aminosav, bizonyos fehérjék építővegyülete) tesztet is, ami a zselatinban megtalálható s jól kimutatható, ezzel szemben az albuminban nincs.
A készítés módja: Tojásfehérjét 1–2%-os ammónium- vagy nátriumkloriddal habbá verünk fel. A habot lószőr szitán 12 órán keresztül állni hagyjuk, a szitán átfolyt folyadékot leszűrjük, újabb 12 órát hagyjuk állni, majd jó minőségű, vékony papírt úsztatunk rajta. Megszárítjuk. Sötétkamralámpa fényénél érzékenyítjük. Desztillált vízzel 1:10 arányban hígított ezüstnitrát oldatban egy percig úsztatjuk az albuminizált oldalával lefelé, vigyázva, hogy a lap hátára ne kerüljön ezüstnitrát, s ne maradjon alatta légbuborék. A széleit enyves szalaggal leragasztva, sötétben megszárítjuk. Az érzékenyített papírokat lehetőség szerint még aznap használjuk fel. Másolókeretben exponáljuk, a negatív fedettségétől, a napsütés intenzitásától, a napszaktól függően 1–20 perc között. Utána következik a mosás, fixálás (nátriumtioszulfátban), aranyszínezés (aranyklorid desztillált vizes oldatában), majd újabb az újabb mosás.
A maguk idejében a gyárilag készített albuminpapírokat házilag kellett érzékenyíteni és azonnal felhasználni. Az amatőrök az 1870-es évek közepétől használtak előre érzékenyített papírokat is, amiket hónapokig el lehetett tartani (citromsavat használtak hozzá), de a hivatásosok továbbra is maguk érzékenyítették papírjaikat. Gyárban albuminizált papírok közül forgalomban voltak a Trapp & Münch (Friedberg), dr. E.A. Just (Bécs), a dr. R.A. Jacoby (Berlin) cégek termékei, de az 1870-es évek második felétől óriási albuminpapír-ipar fejlődött ki Drezdában, s a világ legtöbb részén az itt készült albuminpapírt használták. Egy hirdetésük szerint csak ők napi 25.000 tojás fehérjét használták fel ekkoriban.
Az 1870-es évekig majdnem minden albuminképet simítottak, fényeztek. Ez egy második albuminréteg felhordását jelentette a kész kép tetejére, amit aztán egy szatináló gépen, cilinderprésen engedtek át. Időnként vízfestékkel színezték is, majd a színezés fölé gumiarábikumot vagy lakkot kentek. Ismert recept volt az Anyagi Érdekeink című lap 1869. 48. számában megjelent: „1 drachma dammar mézga oldassék fel 1 uncia benzolban, hasonlóképpen 1 drachma parafin 1 uncia benzolban, ezután kevertessék össze 1 része a parafin oldatnak a dammarmézgaoldat 1 részével és a keverék használtassék bevonatképen. Ezen fénymázzal bevont nyomtatványok tökéletesen vízmentesek. E célra már maga a parafinoldat elegendő ugyan, de a fennebbi dammaroldattali keverék sokkal megbízhatóbb."
Félig nedvesen kasírozták a végleges hordozóra. Ehhez általában rossz minőségű, facsiszolatból készült vékony papírokból összeállított kartont használtak. Elő- és hátlapjára jobb minőségű papírt tettek, amit gyakran megnyomtak, díszítettek is. A szétázott vizitkártyáknál meg lehet számolni, általában 7–8 összeragasztott vékony papír tartja az albuminképet.
Méretei: A vásárolható albuminpapírok ívnagysága: egyszerű: 45x69 cm, kettős: 59x90 cm, négyszeres: 90x118 cm. A felhasználó ezekből vágta ki a kívánt méretet, amely vizitkártya mérettől 30x40 cm-ig terjedt. Ennél nagyobb már meglehetős ritka.
Magyarországi használata: A kollódiumos üvegnegatívval használva 1853 és 1885 között a portréfényképezés legnépszerűbb anyaga volt. Nincs olyan – e korban dolgozó – magyar fényképész, aki ne használta volna ezt a papírfajtát. Borsos és Társa Pesten, a Kerepesi út 65. alatti ún. Mátyás-házban fényképészeti tanintézetet nyitott 1864-ben. A Vasárnapi Újságban ekkortájt megjelent hirdetéseikből tudjuk, hogy maguk is foglalkoztak albuminpapírok előállításával, sőt mi több, ezt tanították is. „Fentebbi intézetben gyári áron kaphatók: kipróbált külföldi objektívek, chemikai szerek s albumin papirok (saját gyártmányom) s minden fényképészethez szükséges készletek." 1888-ban a bécsi Eisenschiml & Wachtl cég Három korona néven jó minőségű albuminpapírt hozott forgalomba. A celloidin és az aristo papír szorította ki, mert ezek már gyárilag készült emulziós papírok voltak, s nagyobb választékot nyújtottak mind felületben, mind színben, mind kontrasztban.
Gyakorisága, értéke: A 19. századi pozitívok legnagyobb része erre az anyagra készült, tehát nem ritka. Az 1860-as évek előtt készült nagyméretű albumin tájképek, portrék – ha jó állapotúak – értékesek.
Konzerválási feladatok: Károsodásait elsősorban az albumin fizikai és kémiai tulajdonságai okozzák, ezért mértéke az albuminréteg vastagságától is függ. Mivel az albuminréteg az 1870 előtti képeken vékonyabb, ezek jobban megmaradtak, mint a későbbiek. A papíron gyakran átüt a foxing (papír-penész). Valószínűleg gomba okozza, de a papír vas- vagy réztartalma is elősegítheti. Az albuminképek csúcsfényei besárgulnak, és a kis denzitású helyeken halványulnak leggyorsabban, ezáltal árnyalatterjedelmük fokozatosan csökken. Ennek oka az ún. Maillard-reakció, azaz, hogy az albumin glükóz tartalma és a tojásfehérjében lévő aminosavak sárga, oldhatatlan vegyületet képeznek. A folyamatot jelentősen felgyorsítja a magas páratartalom, a meleg, valamint a lúgos közeg. „Már 1872-ben tojásfehéres papirosra készült egyes műmelléklet minden fényképésztől ismert sárgás színárnyalatú, mely lassan az egész képet magába nyeli... a legjobb eljárás szerint készült tojásfehéres kép sem állandó, mivel nincs mód a benne levő ezüst eltávolítására" – idézi Veress Ferenc Liesegangot (Fényképészeti Lapok, 1888. 12. 258. o.) Fokozottan védendő a fénytől, ezért állandó kiállításon ne az eredeti albumin kópiát, inkább fakszimile másolatát állítsuk ki. Néhány hónap alatt még az előírt 50 lux fényerő melletti kiállítása során is látható és mérhető károsodást szenved. A károsodott vagy száraz albuminkép törékennyé válik, ezért eltávolítása az eredeti kartonról (dekasírozása) nem veszélytelen feladat. Az 1870–1900 között készült albuminképek legtöbbje színezett albuminra készült, de mivel a színezőanyag kihalványult, ez ma már meg sem állapítható. A színezett albuminkép hasonlóan károsodik, itt még a színezék fakulásával is számolnunk kell. Az albuminréteget színező (megmaradt) festékanyagok elfedik a sárgulást. Halványodást eredményezhet a korabeli albumok vagy kartonok aranyozása is, mert az élek festéséhez arany helyett alkalmazott bronzpor gyakran ónt is tartalmazott. Az ón pedig olyannyira ártalmas, hogy a gyorsított öregítés során a képstabilitást vizsgáló teszthez cinkfüstöt használnak. Vagy halvány, elszigetelt pontok formájában támad, vagy elborítja az egész képfelületet, s általános halványulást okoz. Jobb módszert ennek megelőzésére még nem tudunk, mint hogy a megőrzésre méltó képet eltávolítjuk ebből a környezetből. Az albumoldalakat és a kivett képeket összeszámozva, elvileg bármikor rekonstruálható az eredeti album is, de célszerűbb az értékesebb képeket jó körülmények között tárolni, s az albumokba csak fakszimile másolatokat visszatenni.
Az albumin extrém módon érzékeny a nedvességre. Már rövid ideig tartó nedvesítésre is elválik attól a papírtól, amire kasírozták, s kunkorodni kezd.
A levegőben lévő kénvegyületekkel ezüstszulfidot alkot, ilyenkor foltosodik. Érzékeny a pufferolt papírra, ilyenben ne tartsuk. Tárolni 40%-os relatív páratartalmon és 18 °C fok alatti hőmérsékleten ideális.
Irodalom:
Fekete Sándor: A fehérnyés lapok nyúlósságáról. Fényképészeti Lapok, 1883. 4.;
Ketskeméthy Mihály: A fényképek színezéséről. Fényképészeti Lapok, 1885. 9. 178–179. o.;
Veress Ferenc: A pozitív képekről. Fényképészeti Lapok, 1885. 10. 193–195. o., 1888. 12. 258. o.;
[–]: Az albuminpapír és ennek okszerű kezelése. Fényképészek zsebkönyve, 1896. 71. o.;
Szeghalmi Gyula: Amatőr fényképészek könyve. Gyoma, 1906. 177–181. o.;
James M. Reilly: Care and Identification of 19th Century Photographic Prints. Eastman Kodak Company, 1986.;
Susie Clark: Fényképészeti anyagok állományvédelme. Kézirat, é. n. 15–17. o.
[ Forrás: http://fotomult.c3.hu/ ]
Helyszín:
1065 Budapest, Nagymező u. 20.,
Mai Manó Ház, Napfényműterem
A program támogatója:
