2008. június 26. csütörtök, 18.30

A MAGYAR FOTOGRÁFUSOK HÁZA - MAI MANÓ HÁZ
TISZTELETTEL MEGHÍVJA ÖNT,

Dobos Sándor:
MEDITERRÁN MESÉK
című könyvének bemutatójára

A könyvet bemutatja Kincses Károly fotómuzeológus, fotótörténész

A szerzővel beszélget Ránki Júlia
A könyvbemutató helyszíne, és időpontja

Helyszín: Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház Napfényműterem
(1065 Budapest, Nagymező u. 20.)

---

Dobos Sándor (1931): Mediterrán mesék

könyvbemutató
2008. június 26.

Ránki Júlia: 2006-ban, mint a szakma új felfedezettjének, Dobos Sándornak kiállítása volt itt, a Mai Manó Házban, részben az ebben a könyvben is szereplő képeiből. Azt írja most a bevezetőben, hogy a gyökereit inkább mesemondóktól és festőktől örökölte, mint fotográfusoktól. Az egyes fejezeteknél naplót olvashatunk, amit Sándor utólag írt. Egyik bejegyzésében ez áll: „Óh, a tetraéder az egyik leggyönyörűbb forma, főleg egy vegyésznek!” A történetnek ez az egyik meglepetése, mert nem, mint fotográfus dolgozta végig az életét, hanem …

Dobos Sándor: Mint vegyész és kutató.

Ránki: Mit kutatott?

Dobos: Az Akadémián voltam, illetve az egyetemen kezdtem és 1976-ig tanítottam is. A képek és a vegyészet paralel futó kettős cél volt az életemben. Érettségi után döntöttem el, hogy vegyésznek megyek, de a másik cél a festőség volt. Megtanultam rajzolni, festeni, részt vettem a budapesti avantgárd képzőművészeti életben, ki is állítottam saját műveimből. Ez a kör Bálint Endrének a szellemi védnöksége alatt az Európai Iskola folytatása lett volna. Mi azt hittük, hogy mi vagyunk az avantgárd és fogalmunk se volt, hogy létezik egy másik ilyen alkalmi társaság, amelyik szintén azt hiszi, hogy ő az avantgárd. Közben a kép és a vegyészet hatott egymásra. Nagy vegyészképeket festettem.

Ránki: Mi az, hogy vegyészkép?

Dobos: A vegyészeten belül interdiszciplináris területen voltam, félig a fizikában, félig a kémiában és az infravörös spektroszkópia volt a főfoglalkozásom. És mint infravörös spektroszkópus sem tudtam szabadulni a képcsinálási vágyamtól és ezért a spektrumaim mind ilyen hullámzó vonalakat adtak. Itt van egy ilyen kép a könyvben!

Ránki: Miközben a spanyolországi képeknél leírta a sárgához és a vöröshöz való viszonyát szóban is, aközben nem találtam az olaszországi képeknél, hogy leírná a vízkéket, a víz-zöldet.

Dobos: Spanyolországban főleg vörösök, okker-vörösök és okkersárgák vannak, a zászlójuk is ilyen, meg helyenként a föld erezete is. De Olaszországban más van: Matera 150 ezer éves emberi település. A képen látható, hogy egy nagyon mély, meredek kanyon húzódik ott. Az emberek tizenötezer évvel ezelőtt furcsa lakóárkokban laktak, majd az ókereszténység idejében a barlangokban. Ezeknek a barlangházaknak kívül mind normális a homlokzatuk, belül pedig néha 8-10 emelet mélység található! Először freskókkal díszített barlangtemplomok épültek, aztán átvette a középkor a stafétát, akkor építkeztek ennek a kanyonnak két öblében, fölötte van a barokk és utána a modern, döbbenetes hely! 1980 vagy ’82-ben a nagy földrengés romba döntötte és a középkori rész tönkrement. Tíz éve azt látom, hogy ez a hely kezd ismét kivirágozni. Egyébként a könyvnek az olaszországi része két kép kivételével, szinte kizárólag Pulia, ami a csizmának a bokája és a sarka. Én ilyen kietlen helyeket keresek. És jön velem a két kutyám, hogy ne legyek egyedül, másrészt meg velük nagyon jól lehet utazni.

Ránki: Olyan a két kutya, mint két őrangyal, aki vigyáz magára. Ott vannak a képen.

Dobos: Igen, ott vannak. A legvadabb helyekre be tudok menni velük, mert ugyan nagyon szelíd kutyák, de azt senki sem tudja. Most jönnek a sárgák és a vörösek, a spanyol képek: és itt látható, hogy vas(III) oxidból (Fe2O3) van a spanyolországi kollekció nagy része. (Sajnos, a vetítő nem adja vissza ezeket a vöröseket.) Ezek eldugott falvacskák, szerintem itt senki sem volt még rajtam kívül és szerintem ez nem is marad fönn, olyan eszméletlen szegénységben élnek, csak a földet kaparják. De ez nem föld, ez kőpor, semmi nem terem, pár nyomorult kecske van… amit persze a kutyák nagyon díjaztak…

Ránki: Hogy is van ez a kalandozás? Mi a vonzó ezekben a valóban kopár és kietlen tájakban?

Dobos: Hát ez az, amit az ember nem tud. Amikor festettem, akkor is így volt, amikor spektrumot csináltam, akkor is így volt. Elképzeltem egy spektrumot és az anyag azt produkálta. Ez most vicc volt…

Ránki: Egyszerűen csak beül az autóba és azt mondja: akkor most Spanyolországba megyek?

Dobos: Nem, nem. Olaszország volt a nagyon régi szerelmem, amióta 1969-ben először arra jártam. Tanítottam is ott, Rómába ’82-től 2002-ig évente jártam.

Ránki: Fényképezett már akkor?

Dobos: Nem fényképeztem. Én a fényképet tulajdonképpen csak egy alkalmazott eszköznek gondoltam, nem művészetnek. Valahogy sohase gondolkoztam el azon, hogy a fénykép, mint művészet is létezik. Pedig hát nagyon létezett.

Ránki: Akkor hogy lett ez egyszeriben a legfontosabb?

Dobos: Amikor nyugdíjba mentem, súlyos depresszióba estem. Ebből valahogy ki kellett másznom és valamit ki akartam találni. Született dilettáns voltam egész életemben, mindenbe belekaptam, még zenét is szereztem. Ez nem elégített ki, mert valahogy ebből nem tárgy született, tehát nem volt megfogható… Mindig széket szerettem volna csinálni, amin tényleg lehet ülni, vagy egy csillárt, vagy nem tudom, mit. Szóval annyira ez jelentette nekem a sikerélményt, hogy valamit megfoghatok, amit én szültem, hogy ezek a mindenféle, még a nyugdíj előtt elképzelt hobbik nem elégítettek ki és csak egyre mélyebbre süllyedtem a bánatomba. És akkor elkezdtem videózni. Marikával, feleségemmel együtt jártunk még ezeken a helyeken, ahova én most visszajárok fényképezni.

Ránki: A múltkor azt mondta nekem, hogy ez nem művészet.

Dobos: Hát ezen gondolkodjon Maga, mert nekem ez teljesen közömbös.

Ránki: De azért nem mindegy, széket csinált-e vagy képet?!

Dobos: Sándor Erzsit kérdem, ez művészet?

Sándor: Nekünk igen.

Ránki: Sándor Erzsi is tudja, hogy ha maga széket csinált volna, akkor nem ülnénk itt.

Dobos: Akkor azon a széken ülnénk…

Ránki: Hogy születtek a panoráma képek?

Dobos: A panoráma fotózás az egy időbeni történet is. Amikor én valamit kiválasztok, akkor úgy gondolom, hogy a fejemben megvan a kép, sőt még utazás előtt megvan a kép. Úgy csinálom a panorámát, hogy kockákat veszek fel és azokat összerakom. Mikor az első kockánál elindulok, akkor már lesem a másodikat és ott már elkezd meanderezni a kamera.

Ránki: Meanderezni?

Dobos: Kanyarogni. Mint a dél-amerikai folyók.

Ránki: Milyen gyorsan kell ezt csinálni?

Dobos: Megvárom, amíg a nap pontosan oda rávilágít, amit én közben így gondolok, mert azt előre nem tudom elhatározni. Akkor exponálok arra a pontra.

Ránki: Hányszor kell odamenni ahhoz, hogy ezt előre ki lehessen gondolni, hogy ez hogy fog történni?

Dobos: Elég egyszer is.

Ránki: És hány exponálásból vagy kockából lesz a kép?

Dobos: Ez nagyon változó. Három-négytől egészen a százötvenig. Ha szabad egy kis fotós szakmát megjeleníteni: én minden kockára egy kis expozíciósorozatot exponálok pontosan azért, mert egy digitálisnak nem olyan nagy a dinamika tartománya, hogy a legmélyebb árnyékban levő részletek is ki legyenek exponálva, de a napkorong is még korong legyen. Tehát hihetetlen szélsőségesek a megvilágítási viszonyok. Ezért nagyon alulexponálva, normálisan exponálva, nagyon túlexponálva – egy ilyen hármas sorozatból állítok össze egy kockát és több ilyen egy-kockából rakom össze a panorámát.

Ránki: Hogy lehet felvázolni fejben, hogy hány legyen az az immáron egymásra fényképezett egy kocka, és hány elemből kell összetenni magát a panorámát?

Dobos: Ezek a verbális szférába nem kerülnek át nálam, hanem ez valahogy ösztönös… látom a látványt és látom a kompozíció lényegét.

Ránki: Mióta lát így?

Dobos: Biztos, hogy pici gyerekkorom óta. Az embernek van érzéke a szigorú kompozícióhoz vagy másféléhez. Ez valami adottság. Két hete voltunk osztálytalálkozón Esztergomban és ott az egyik osztálytársam előhúzta egy iskolai rajzomat, amit ábrázoló geometria órán – hogy úgy mondjam – sajátosan fejlesztettem ki. Több csókolózó pár van rajta…

Ránki: Már akkor is panorámában látott?

Dobos: Igen. És ugyanolyan szigorú, feszes a kompozíciója, mint amilyet általában most is készítek. Ez egy belső vágy és egy belső adottság, azt hiszem. Elég sokat publikáltam a hetvenes években a Valóságban, meg az erdélyi Korunkban meg az Igaz Szóban, mivel én erdélyi vagyok eredetemet tekintve.

Ránki: Visszament Erdélybe is fényképezni. Azokat miért nem látjuk?

Dobos: Akkor még nem panorámáztam és ez nem arról szól. De egyébként akkor én bevetettem magam cigányok közé és habzsoltam, élveztem az életet.

Ránki: Nem fogja egy másik alkalommal megmutatni?

Dobos: Nem hiszem. Azokban azt hiszem, nincs egyéni dolog. Aki már ilyen öreg, mint én és már nem nagy a kifutása, az szűkítse le azt a pályát, amit be akar futni, mert különben kiesik a figyelemből. A Tímár Péter olyan kedvesen írta rólam, hogy… nekem tulajdonképpen a kép belül van. Õ úgy fogalmazta meg és nagyon hálás vagyok, hogy megsúgta nekem, mit akarok, mikor fotózom: igazából én a belső képhez keresem a csajt, a modellt. Tehát nem véletlenek ezek a hullámzások. Nem véletlen a spektrum.

Ránki: Átfutva ezt a könyvet, úgy érzem – tekintve, hogy fiatal fotográfusról van szó –, hogy nagyon sokat fejlődött az elmúlt három évben!

Dobos: És azt még nem is látták, amit ősszel Szicíliában csináltam! … remélem, hogy hamar elpatkolok ahhoz, hogy ne kezdjem ismételni magam.

Ránki: És akkor most hova kéne menni?

Dobos: Tavasszal volt Marche, Umbria és elkezdtem Toszkánát. Marikával töviről hegyire ismerünk mindent. Lélekben ő is részt vesz ezeken az utakon.

Ránki: Azt még sose gondolta, hogy szívesen élne ott, ahol ezek a dolgok vannak?

Dobos: De, ez megkísértett többször az életben, de valahogy úgy volt, hogy amikor én kapható lettem volna, hogy kimenjek, akkor nem volt lehetőség. Amikor meg hívtak, akkor én valami mást akartam kezdeni magammal.

Ránki: Hova megy legközelebb?

Dobos: Augusztusban megyek egy hegyi-fotó fesztiválra. Engem valahonnan kihalásztak, megkerestek és meghívtak. A nyolc kiállításból egyik az enyém, a szerény kezdőé lesz. Három Magnumos állít ki, aztán egy Hasselblados, meg még ilyen kis figurák, úgyhogy teljesen be vagyok rezelve, hogy mi lesz. A világ legnagyobb fotós díja a Hasselblad Award.

Ránki: Megígéri, hogy fog fényképezni azon a hegyen?

Dobos: Igen. Ha már odakerültem. Ez felfedezés lesz. Észak-Olaszországot én nem ismerem.

Ránki: Kutyákat lehet vinni?

Dobos: Azt én nem kérdem. Viszem.

Ránki: Marika mehet? Ez most kiállítás, tehát családilag menne.

Dobos: Nem tudom, fáradságos. Õ nem bírja a soknapos autóutat.

Ránki: Azt súgja a terem másik feléből, hogy szeretne menni!

Dobos: Én boldog vagyok! Én senkivel olyan jót nem utazok, mint Marikával.

(A Mai Manó Ház Napfényműtermében 2008. június 26-án lezajlott beszélgetés szerkesztett változata.)