Benkő Imre: Blues. Budapest, 2000-2002
(2002)
 

Blues Benkő módra

Fotók száma: 32
Szerkesztette: Csizek Gabriella
Lapok száma: számozatlan
Nyelv: magyar-francia-angol
Szöveg: Korniss Péter

Képzeljük el, ahogy Benkő Imre egy átmulatott éjszaka után, hajnaltájt, Budapest egyik legfelkapottabb szórakozóhelyén feláll az asztal tetejére amúgy hetyke magyarosan és így kiált: Ácsi! Most az én nótámat húzd el, te Lajcsi! És a barnabőrű muzsikus kérdőn rápillant…

Nem folytatom. Aki ismeri Imrét, de legalább egyszer is látta őt közelebbről, annak felesleges magyaráznom a dolgok sokszoros lehetetlenségét. Még hogy Benkő Imre átmulat, meg
hogy az asztalra áll, és még mindezek tetejében felkiált. Na, ez tényleg a sohamegnemtörténhetődolgok kategóriájába tartozók egyike.
Pedig azért nagyon nem rugaszkodtam el a valóságtól, ezúttal Benkő Imre tényleg zenét rendelt. Kiállításának címe ugyanis Blues Budapest(ről), Budapest(en), Budapest(ért), még nincs eldöntve, de mindhárom és egy negyedik is nagyon igaz, találó. Mert a főváros fotográfiai ösztöndíjának jóvoltából 2000-2001-ben Budapestet, az itt élőket, minket fényképező Pulitzer-díjas fotós képei ezzel a zenei műfajjal tarják a legszorosabb rokonságot. Az ilyenfajta zenét és a Benkő–féle képeket egyként jellemzi az a finom melankólia, a nyomorúságot überoló humámum, amely mind a zenei alaphelyzet, mind a Benkő-látta nagyváros sajátossága. Amiképpen az eredeti néger blues dallamvezetése a felhívás- válasz formulán alapul, úgy ezen a kiállításon is a képek száma, sorrendje, mérete és elhelyezkedése. Nincs az itt látható képeken vér, szenzáció, híresnek hitt sztárocskák torz grimasza, nincs szép színes fénykép idegenforgalmilag frekventált helyszínekről, csak 24 panorámafotó és valamivel több fekete-fehér fotográfia az ezredfordulós magyar főváros különböző pontjairól. Mindegy, hol jár éppen fényképezőgépével, a Corvin közben, a Duna Plázában, a Mammutban, a Józsefvárosban vagy a Hajógyári szigeten, mindig meglátja, kihámozza a különféle csomagolások alól az őt érdeklőt, a lényeget, azt az életérzést, hangulatot, amely korunk sajátja. Nagyon Benkősen szólnak ezek a képek. Mint ahogyan a blues is nagyon kötött formában szólal meg a Muddy Waters vagy John Mayall hangszerein.

Nincs mese, újólag, sokadszor kell megállapítanom friss képei láttán: Benkő Imre jó fényképész, Budapest meg jóra költötte a fotográfiai ösztöndíjra összekuporgatott pénzecskéjét, így aztán csaknem megvalósulni látszik egy valódi happy end. Amire oly nagy szükség lenne végre.

Kincses Károly