Folyamatos Jelen V
„Valóságkódok”
(2009)
1890.- HUF
 

Fotók: Dóka Béla, Erdei Krisztina, Fekete Zsolt, Kudász Gábor Arion
Szerkesztette: Csizek Gabriella
Lapok: számozatlan
Nyelv: magyar, angol
Kiadási év: 2009
ISBN: 978 963 88529 0 8

A Magyar Fotográfusok Háza Folyamatos Jelen címet viselő kiállítás- és katalógus sorozata műfaji és technikai megkötések nélkül mutatja be, kötetenként négy fiatal magyar fotográfus műveit, amelyek különböző módon kapcsolódnak egymáshoz.

A most bemutatott fotósorozatok 'Valóságkódok' alcímmel kerültek egy kötetbe. A négy alkotó Dóka Béla* Erdei Krisztina* Fekete Zsolt* Kudász Gábor Arion képeinek együttes bemutatása talán első pillanatra meglepő. Elmélyedve azonban a képekbe zárt világokban, azok egyszerűségbe zárt megmutató ereje és a jelentések sűrítésének képessége, amely megrajzolja az összefüggést közöttük. Egyéni dokumentumokat láthatunk az általuk megélt valóságról úgy, ahogy érzéseik, gondolataik, lelkük hármassága átitatta azt. Dóka Béla és szerettei derűs, természetben létét, Erdei Krisztina a valószínűtlent megmutató való világát, Fekete Zsolt egy tiszta világban készült mélyreható portréit és tájképeit, Kudász Gábor Arion az emberi jelenlét lidérces nyomát, a már szinte nem is létező érintetlen természetben- mutatja meg nekünk. Dóka Béla ismeretlen birtoka bármelyikünké lehetne, ha képesek lennénk még arra, hogy örüljünk a pillanatban rejlő szépségnek, felnőttként a játéknak, ha bele tudnánk feledkezni a természettel való találkozás felejthetetlen pillanataiba. Õ mindezt még tudja. Sőt képpé tenni is képes, így osztva meg velünk az élet örömét, a derűt. Azt a nehezen tetten érhető és megmutatható érzést, ami továbblendít, ha arra van szükség, amitől elsimulnak a gondok ráncai, ami a megnyugvás, a harmónia érzetét adja. A táj, képekben megmutatva nem hátterét adja kedvese alakjának, hanem ő és családja is a természet odaillő részeként jelenik meg. Minden és mindenki a nagy egész része, egymást egészítve ki teljessé. Erdei Krisztina a látszólag, akár képtelen összefüggésben lévő dolgokat is kapcsolatba hozva egymással - mond markáns véleményt - a közvetlen környezetről és rólunk is. Ezekben a viszonylatokban megmutatkozó néha fanyar, néha ironikus, gyakran humoros, de mindenképpen karakteres érzelmi, gondolati tartalommal telített fotókban az őt ért élmények esszenciáját közvetíti. Tudjuk, - már aki - hogy az emberi és a tárgyi világ milyen. Képeit látva mégis a felismerésen túl, erőteljes hatást vált ki különösségük és meghatározottságuk. A mégoly ismerős, vagy akár ismeretlen helyzetek, arcok, karakterek, a mindennapi tárgyak, átitatva látásmódjával többet állítanak, mást is mondanak, mint amit eddig tudtunk róluk. Fekete Zsolt tájképei és portréi egy olyan tiszta világ képei, ahol a fehér, fehér és a fekete is az, ami. Fekete. A dolgok a helyükön vannak, a tekintetek tiszták az ég a földig ér, a hegyek pedig a felhőkig nyúlnak, az idő titka a múlandóság pedig a képekbe szőve mutatja meg magát. S nem a képek témája, tárgya, hanem megmutatásának módja a kulcs a megfejthetetlenhez. A pillanatok, a történések, amelyek a világ megkettőződésében lettek képpé, megoszthatóvá és újraélhetővé válnak nézésük nyomán. Egy arc, a tekintet, szó a táblán, egy szál virág, a rianás - a pillangó hatás érzete nyomán sors és történelemformálóvá lesz egymás és a fotók összefüggéseiben. Kudász Gábor Arion az elveszített természeti tereket, az ember által átrajzolt tájakat a klasszikus képalkotás módszerét követve mutatja meg. Mintha tájképei valójában hatalmas csendéletek is lennének a lakott és a nyílt táj közötti mezsgyén, mindazzal a tárgyi világgal, ami az emberi jelenlét akár negatív következményeként is felfogható. Képei abszurditását maga a kép témája, másrészt pedig az ábrázolás módja is adja. A hídszerkezetek, a körforgalom, az építési terület, óriásplakátok és a szemét olyan organikusan épülnek a tájba, hogy az már szinte fáj, a szépség és a természetes fogalmának újragondolására is késztetve bennünket itt az ezredforduló után.

Reméljük, hogy ez a katalógussorozat is hozzájárul ahhoz, hogy a klasszikus nevek után a fiatal kortárs magyar alkotókra is figyeljen a hazai és a nemzetközi fotográfia iránt érdeklődő közönség.

Csizek Gabriella

Valóságkódok

Ha akarom, rögtön a kiállítás sorozat címét is értelmezhetem valóságkódként, amennyiben annak nyelvtanban érvényes jelentését veszem. Milyen érdekes, hogy van olyan nyelv, amelyben létezik ez az igeidő, s van, ahol nem. Ha egyet értünk az elmélettel, miszerint a nyelv – bonyolult, komplex módon, de – meghatározza a gondolkodást, akkor elgondolkodtató, hogy vajon mit jelent ezen forma hiánya például a magyar nyelvben. Szerencsére vannak terepek, ahol ez a hiány kiküszöbölhető, és a kurátor segítségével legalább egy terepen mégis az áramlat részévé válhatunk. Sőt, a címadásba sűrített gesztussal valójában azt állítja, hogy dolgok, jelenségek, stratégiák érvényesek most-tegnap-holnap, egy tágabb összefüggésben és tér-időben. Hogy mindezek VANNAK. Ahogy valóban: akármikor pillantunk rá a Folyamatos Jelen kiállítás sorozat bármelyik fotójára, az éppen ott és akkor jelen időben lesz nekünk. Ez talán nem világmegváltó gondolat, de annál szívderítőbb.

Erős a kísértés, hogy a továbbiakban is a címek szavait vizsgáljam: hiszen fotográfiai kontextusban a valóság mibenléte nagyon is problémás kérdés. Néha szó szerint, miszerint baj van vele, de főként úgy, hogy valamikor nem olyan nagyon régen diribdarabra tört a nagy varázsgömb, amelyben közösen láttuk a valóságot, és most tengernyi apró darab veri vissza a tengernyi, külön-külön nézegethető képet. Persze, talán sosem volt varázsgömb, csak ez nem volt téma úgy, ahogyan ma az.

A kód szó a titkosügynökös filmeken túl, gondolatainkat fotó felé terelve, a virtuális világot is eszünkbe juttatja. A bináris napjainkban az egyik legalapvetőbb világ-kódolási rendszer, bizonyos szempontból. A digitális világban lebegő fotók pedig a másik, egy másik szempontból. Ki-be kódolunk a pillantással, annak rögzítésével, a feltöltéssel, a letöltéssel és az újranézéssel. Milyen érdekes, ahogy csomagoljuk-bontogatjuk a világot egymás számára. Egyes elméletek szerint az érzékeink a felfogott ingereket annyira különböző kódolással szállítják az agyunkba-szívünkbe-lelkünkbe, hogy ennyi szubjektivitás mellett szinte csoda, hogy megértjük egymást. Persze, azért nem kell megijedni. Engem például nem zavar, hogy a másik szeme szerintem kék, ő meg állítja, hogy zöld. Ettől még élhetünk boldogan egymás mellett, sőt, egymással.

A Valóságkódok fotósai szerint is. Ami pedig első pillantásra közös Erdei Kriszta, Dóka Béla, Fekete Zsolt és Kudász Gábor Arion valóságot értelmező- megfigyelő-leképező tekintetében, az a dolgok egymás mellé rendelésére való szándék, és az abszurd iránti fogékonyság.

Persze, mindkettő többféle módon valósul meg. Erdei Kriszta képei kapcsán gyakran az az első gondolatom, hogy ilyen látvány nincs is. Furcsa együttállások nyomán alakot öltő, sokszor nem-szívesen-nézem-sokáig dolgok szerepelnek fotóin, amelyek néha mégis szépek – de akkor sem az ábrázoltak, hanem maga a kép gyönyörű. A fényképek néha a tárgyak elvarázsolt dimenzióját mutatják, amit mintha nem mindenki láthatna meg, de ő igen. Nem egyszer nyomasztóak Erdei fotói: ahogyan képei a tekintet „perifériájára” visznek, úgy a témák is ehhez hasonlóak. Néha viccesek, néha pedig nagyon meg kell dolgozni azért, hogy megfejthessük az elénk táruló képrejtvényt. De megéri.

Dóka Béla saját családja pihenéséről készült fotónaplójában egész sok minden megfér egymás mellett: a komoly festészeti hagyományokat idéző „Akt a pipacsmezőn” fotó a beállított „Játsszuk azt, hogy a tányér a fejed!” képen át az „Így ette Apa az ebédet” snapshotokig. Nyaralási használati útmutatóként is nézhetjük a képeket, személyes felhangokkal. És ennek mentén merül fel egy furcsa jelenség: a nosztalgia, amit a képek keltenek-kelthetnek életérzések-élethelyzetek után. A nosztalgia, ami be-bekapcsolódik az emberben. Vagy inkább, mintha egy állandó adás lenne bennünk, amire, hogy élni tudjunk a folyamatosan adódó és változó jelenünkben, általában nem figyelünk oda. Csak néha adjuk át magunkat gondtalanul és kérdések nélkül ennek a sodrásnak. Az emlékeink ilyen egyszerű és magától értetődő képeinek.

Fekete Zsolt fotóinak ezen válogatása pontosan annyira eklektikus, amennyire a művész fotóblogja az – ahol a képek láthatóvá válnak. Így aztán pontosan annyira egységesek is, mint amennyire a blogon: hiszen minden kép az ő történetét meséli – ami vele történt, vagy amelyet ő írt magáról, másokról, az életről. Milyen érdekes, hogy a kétféle történet néha ugyanaz. S elmeséli, hogy hogyan válhat kompozíció a lerobbant szobasarokból, hogy néha kettő lesz az emberekből, vagy azért, mert megállt/újra történt az idő, vagy pusztán azért, mert ketten ugyanúgy lettek felöltöztetve. Tudatja velünk, hogy a zöld mezőben nyíló piros pipacs minden sablont-giccset asszociáltató hangzása ellenére gyönyörű, és néha az egyetlen értelmet adó dolognak tűnik az egész világon.

Kudász Gábor Arion pedig az abszurdnak egy egészen másik dimenzióját fogja: képei illusztrációi egy abszurdumnak, egy beékelődésnek, egy szakadásnak a valóság vágyott szövedékén. Letisztult, kiegyensúlyozott szerkezetű fotóin határhelyzeteket látunk: ahol a ma már természetesnek tűnő mesterséges, és a mesterségesnek tűnő természetes összeérnek. Vagy épp szétválnak. Az ember – aki ennek és minden ebből adódó gondnak az alapvető oka – a legtöbb képen apró, jelentéktelen staffázsfigura csupán. Õ, aki természetes és mesterséges furcsa ötvözete, magában hordozza mindkettőt, valahol ezen a határon létezik. És amikor szerencsékre fotós alakjában éli az életét, akkor arra az ellentmondásra is fel tudja hívni képeivel a figyelmünket, hogy sokszor még csak azt sem tudjuk egy elénk tárt látvány kapcsán, hogy épp mi az irány: keletkezik vagy pusztul, amit látunk? Milyen abszurd, hogy a kettő néha ugyanaz.

Somogyi Zsófia
A szerző az Oktatási- és Kulturális Minisztérium
Kállai Ernő ösztöndíjasa.