Gink Károly (1922-2002) emlékkiállítás
(2002)
 

Megkésett előszó

Fotók száma: 41
Szerkesztette: Gera Mihály
Lapok száma: 47 p.
Nyelv: magyar-angol
Szöveg: Gopcsa Katalin

Az alábbi írás áprilisban született, amikor javában készültünk a kerek évfordulót megünneplő kiállításra, és nem sejtettük a szomorú jövőt. Gink Károly olvasta és jóváhagyta a szöveget. Ezért, valamint azért, mert ez volt életében az utolsó, tevékenységét érdemben méltató írás, úgy gondoltuk, változtatás nélkül közreadjuk.

Gink Károly ebben az esztendőben ünnepelte 80. születésnapját. A magyar fotográfia fehér hajú „nagy öregje”, örök lázadója, idős korára is kereső, kísérletező művész maradt. Jubileumi kiállítása is tartogat meglepetéseket: hatalmas archívumából előkerült, még nem ismert fotókat. A Gink oeuvre-jét bemutatni kívánó kiállítások és albumok szerkesztői, kurátorai örömteli meglepetéssel találkozhattak a válogatás során sok figyelemreméltó, mindezideig nem ismert művel. Voltak és vannak ebben az archívumban olyan képek, amelyek nem is szerepeltek kiállításokon, vagy albumokban. De olyanok is akadnak, amelyek esetleg részt vettek valahol egy időszakos kollektív tárlaton, de ha annak idején nem publikálták őket, csak a szűk szakmai közönség emlékezhet rájuk. Hiszen hosszú időről van szó: több mint ötvenéves szakmai pályafutásról.

Amikor Gink Károly fotográfusi tevékenysége elkezdődött, 1938-ban, a Széchenyi Ferenc Felsőkereskedelmi Iskolában, ahol az első fotószakkört megalakította, a fényképezésnek még nem voltak múzeumai. Más kiállítótermekben sem szerepelt a fotó a maihoz hasonlítható gyakorisággal. Nem voltak az egyes kópiáknak csillagászati műkereskedelmi árai az elegáns, fotóra szakosodott galériákban, és nem a maihoz hasonló áradatban öntötte el a fénykép az újságok oldalait sem. A könyvesboltokban sem volt külön részlegük a fotóalbumoknak.

Ez alatt a fél évszázad alatt a fotográfia szerepe és helye változott meg a világban. Szűkebb környezetünkben, itt Magyarországon ehhez járult hozzá Gink Károly, kiállításaival, nagy sikereket elért díjazott fotóival, és csaknem ötven fotóalbumával. Egész, szerteágazó tevékenységével.

Magyarországon a fotóalbumok sorában a Csunyinka álma volt az első fényképes mesekönyv (1955). A művész mesélő képzelete bábfigurákkal népesítette be a természeti környezetet. A kitárulkozó táj, a sima víztükör, rajta a finoman végigfutó hullám-remegések és borzongások, a szelíden érintkező dombok határoló vonalai, az előtér legömbölyített folyóparti kavicsai, vagy az avarral borított erdő különleges helyszínül szolgáltak az álomvilág-mesevilág szereplőinek. A megelevenített bábuk egy másik elképzelt világ szereplőivel egy másik képsorozat lapjain ismét az erdő fáinak eleven színpadán élték meg a maguk zenével összefonódó történetüket. Bartók Fából faragott királyfi táncjátékának beöltözött szereplői, kifestett arccal, jelmezben, Gink invenciói szerint formáztak feszültséget hordozó képeket. A valós helyszínek, díszlet-mivoltuknál fogva váltak képzeletbeli tájakká, míg ugyanakkor a fotó dokumentum volta valódivá hitelesítette a mesét. Ez a furcsa összefonódás teremtette meg a képek különös hangulatát.

Szerb Antal egy esszéjében, a Természet vagy táj-ban megkülönbözteti a két fogalmat.

A természet panteista sejtelmeket hordozó, szinte érintetlen vidék, míg a táj fogalmának kultúrtörténeti jellege van: emberkéz alkotta építmények, alkotások népesítik be. Gink Károly oeuvre-jében leginkább ilyen tájakkal találkozunk: van, amikor különös atmoszférájú kertbe hamvas-szép Borsos szobrokat fényképez (Ligheia), de szép archaikus torzó látható a görög tengert bemutató képén (Múlt és jelen, 1963), másutt kannelúrázott oszloptöredék áll kontrasztban a gyárkéményekkel, Geghardt barlangkolostorának sziklafalát mívesre faragott, csipkeszerű khacsarok (kereszteskövek) ékesítik. Oeuvre-jén belül Ginknek vannak par exellence természeti képei is, amelyek a föld-ég-tenger alapelemekről szólnak. Kő és víz, kő és hegy-képek, tovahullámzó homokdűnék, viharvert, kietlen tájak, zord sziklák és különleges fényeffektusokat produkáló felhőképződmények. Tájak, melyeknek egyes elemei precíz, éles kontúrral rajzolódnak, és ugyanazon kép elmosódó foltokat rejteget, illanó, párás légköre közti feszültséggel. Líraiságuk, emelkedettségük vitathatatlan, noha erről viszonylag kevés szó esett a Gink életművéről szóló írásokban, érdemben igen kevesen foglalkoztak tájábrázolásaival. Igen sokan elemezték viszont, és méltán, Gink legjelentősebbnek tartott emberábrázolásait. Az itthon és egzotikus tájakon megörökített, sorsokat hordozó arcokat, a kivételes személyiségekről készült feledhetetlen képeket (a Szabó Lőrinc, Füst Milán, Egry József, Illyés Gyula arcképeket), és a „fiktív portrékat”.

Lehetne még hosszan írni életképeiről, korai szociofotóiról, vagy reklámfotóiról, amelyek alkalmazásánál szintén megelőzte a napjainkban divatos tomboló kép-özönt.

Önálló fejezet életművében az idegen világokat (Ithakát, Üzbegisztánt, Grúziát, Azerbajdzsánt, Indiát, Örményországot) bemutató album-sorozat. Gink csillapíthatatlan intellektuális érdeklődéssel készített dokumentáláson túlmutató, a fotóművész teremtő akaratát is képviselő műveket. Vannak „beszélő házai”, irodalmi élményeket vizuálisan megfogalmazó kép-együttesei, de van Párizsa, éjszakai fényekkel, és clochard-ja, akinek imbolygó árnyéka az ő kedvéért kimerevedik, New York-ja, vibráló esti forgalommal, és Budapestje, ahol a nagyváros szomszédságában megannyi kisváros is megbúvik, apró részleteivel. A szép magyar városok is megmutatták neki egyéni arcukat.

Nincs olyan kiválasztott műfaja a fényképezésnek, amellyel eljegyezte volna magát, de olyan stílus sem, vagy szemléletmód, amely kizárólagosan jellemezné. Tehetsége belső rugalmassággal űzte-hajtotta, új meg új kalandokba. Ha kellett, szociológus volt, ha kellett, néprajzos, színpadi szakértő vagy kultúrtörténész, ha kellett – lírikus. A mindennapokban pedig emberi gyarlóságoktól sem mentes garabonciás, aki temperamentumos megnyilvánulásaival nem cáfolt rá „nehéz ember” hírnevére.

Egy katalógus előszó nem vállalkozhat a teljesség igényével az életmű alapos elemzésére. Ha sorrendet kellene felállítanunk, mi az, ami számunkra alkotásaiból a legfontosabb, talán a bátorságot és a harci kedvet említenénk, amivel volt kedve új meg új vállalkozásokba fogni. Így született meg az a sokrétű, sokarcú, gazdag életmű, amelyet Füst Milánnal együtt így ajánlhat: „ez mind én voltam egykor.”

Gopcsa Katalin