Mai Manó Galéria ("Kis Manó")

Miként a heteket, hónapokat, éveket, úgy a fotómuzeológus életét is időnként piros betűs ünnepek szakítják meg a sok-sok hétköznap mellett. Mert úgy általában csak teszi a dolgát, adatokat kutat, illeszt be a megfelelő helyekre, ír, rendez, kurál, konzervál, mikor mit…
És egyszer csak kinyílik az ajtaja és megérkezik valaki, hóna alatt egy cipősdobozzal. Nagypapa képei, negatívjai, mondja és akkor az említett foglalkozású egyed félretolja azt, amivel éppen babrikál és kötelességszerűen belenéz az elé tett skatulyába. És a kötelességtudat egy pillanat alatt elolvad, mint jégkocka az infralámpa alatt, s átveszi helyét a vadászösztön, nézi-nézi, még-még-még, arcán egyre szélesebb a vigyor, s azt érzi, ünnep van. Ilyen dolog nem sokszor történik meg vele, pedig jó lenne.
Mert mi volt a dobozban?
Kisméretű, négyszer öt centiméteres nitrát negatívokat, róluk készült korabeli kontaktmásolatokat, reszketeg, nehezen kisilabizálható feliratokkal ellátott zacskókat láttam benne. És ezekből állt össze a nem mindennapi történet.
Volt egyszer egy vidéki polgárfiú a keleti végeken, akinek szülei jóvoltából nem ment rosszul a sora, azok ugyanis különböző strandokat, fürdőket üzemeltettek, míg csak tönkre nem mentek. S akkor a fiú, történetünk főszereplője beállt mások fürdőjébe úszómesternek. Fiatalabb olvasók számára: az ezerkilencszázhúszas, -harmincas évek úszómestere nem az a fehérruhás személy volt, aki a medence mellett végigunatkozta a munkaidejét, hanem személyiség, aki a fürdőzők kényelmét, ottlétét biztosította. A fürdő talán legfontosabb személyének számított.
Nos, ez az ember nem csak a dolgát tette évtizedeken keresztül, hanem valami ködös, magában sem pontosan tisztázott céllal sok-sok éven át fényképezte a fürdőben megjelent ismert személyiségeket. Így maradt meg nekünk neglizsében Karinthy Frigyes és Heltai Jenő, Klebelsberg Kunó és ifj. Horthy Miklós, Keresztes-Fischer és Apponyi, Tolnay Klári és Alpár Gitta, hogy csak néhányat soroljak a több száz híresség közül.
Nem a voyeur fényképész teljesítménye a legfigyelemreméltóbb ebben az egészben, hanem az a nagyon egységes, nagyon érdekes végeredmény, mely egy speciális metszetét adja a Gellért- és a Széchenyi-fürdőkben a két világháború között megfordult arisztokratáknak, politikusoknak, művészeknek. S most, amikor amúgy is az újheroizálás, az ájult, kritikátlan idealizálás korát éljük, üdítő ezeket az embereket csak embernek is látni.

Kincses Károly

Pusztai Sándor
1899 – 1978

1899. november 30-án született Nyíregyházán, Pelach Sándor néven, a család hét gyermeke közül elsőként. Ifjú korában szeretett énekelni, egy időben az operaénekesi pálya iránt érdeklődött. Édesapja ennek nem örült, mondván, ő nem nevel urakat! Mivel szülei ebben az időben különböző fürdőket és strandokat béreltek, üzemeltettek (Pünkösdfürdő, Csillaghegy) végül az úszómesteri pálya mellett kötött ki. Abban az időben az úszómester nemcsak a medencékben fürdőzők biztonságára ügyelt, hanem úszásoktatással is foglalkozott. Később, amikor édesapjuk elhagyta a családot, mind a heten Pelachról Pusztaira cserélték a vezetéknevüket. Az első világháború idején katona volt, majd ismét fürdőkben dolgozott.

Az 1930-as években a Gellért-fürdőben volt úszómester, az akkori társadalmi elit kedvelt helyén. Ezekkel a hírességekkel szinte naponta találkozott, többségükkel beszélő és köszönő viszonyban volt. Mivel hobbija a fotózás volt, így adta magát a lehetőség, hogy folyamatosan, éveken keresztül fényképezze ezeket az embereket. Ennek eredményeként több mint 600 db bélyeg nagyságú fotókontakt és a hozzájuk tartozó 3 x 4,5 cm-es negatív maradt utána.

A gyűjtemény képein található írások, dedikációk tanúsága szerint ajándékba is adott ezekből a modelleknek. Valószínűleg látta, hogy érdemes foglalkoznia ezekkel a fotókkal, ezért albumba gyűjtötte a képeket. Azután a második világháború háborút és az 56-os forradalmat néhány dobozban vészelték át ezek a kincsek. Gyűjteményét folyamatosan nézegette, rendszerezte.

A második világháborút Budapesten töltötte, és amíg csak lehetett dolgozott. Életvidám, családszerető ember volt, testvéreit ő iskoláztatta. A velük való folyamatos törődés, a háború, és bohém életvitele miatt későn nősült. Egy 14 évvel fiatalabb lányt vett feleségül, aki szintén a fürdőben dolgozott. Fia, édesapám születésekor már 45 éves volt. Idős korára szolid, csöndes ember lett, aki imádott Velence-fürdői kertjében dolgozgatni és a tavon csónakázni.

Miközben ezeket a képeket nézegetem, érzem, tudom mire gondolhatott, mire emlékezhetett idős korában magányos és nyugodt perceiben, óráiban. 1978. február 15-én halt meg Balatonfüreden a szívkórházban, éppen egyszülött fia 34. születésnapján.

A gyűjtemény több évtizeden keresztül háborítatlanul pihent előbb édesapám majd az én szekrényemben, mígnem egyszer csak elkezdett fontossá válni, hogy másoknak is megmutassam.

Pusztai Enikő