Minden nap meglepetés

Szabó Anna Viola fotótörténész-muzeológus. Jelenleg a debreceni Déri Múzeum munkatársaként a múzeum fotótárának gyűjteménnyé építésén dolgozik, de természetesen van saját kutatási témája is. Jelenleg Letzter József debreceni fényképész szerteágazó életművének dokumentumait dolgozza fel, e mellett kiállításokon, publikációkon is dolgozik. Fotótörténeti kutatásának tapasztalatairól kérdeztük.

Mennyire oszlik meg a fotótárban végzett munkája az Önre bízott és a szabadon választott feladatok között?

A Déri Múzeum Fotótárában másfél évvel ezelőttig nem dolgozott beosztott muzeológus, a fényképész egyedül vezette az adattári nyilvántartást és végezte a folyamatos dokumentációt: a múzeumi események rögzítését és a tárgyfotózást kiállításokhoz, kiadványokhoz, leltárakhoz. Az én idekerülésemnek többek között az volt a célja, hogy a fotótárból önálló gyűjteményt építsünk: az adattár mellett hozzuk létre az eredeti fényképek gyűjteményét, amelyben egy helyen egyesítjük és tartjuk nyilván a Déri Múzeum teljes fényképállományát, az eredeti üveglemezektől az egyes gyűjteményekben található régi műtermi pozitívokig és a múzeológusok saját felvételeiig. A fotók összegyűjtése és feldolgozása az én dolgom, és én egy kalandor örömével végzem ezt a munkát, s igyekszem is minél több időt ezzel tölteni, nemcsak a saját örömöm miatt, de a mihamarabbi használatóság érdekében is. Természetes, hogy ez a feldolgozó munka most egy kicsit háttétbe szorítja a saját témámat, de nem bánom, mert a fotóállomány feldolgozása során is újabb és újabb kapui nyílnak meg a kutatás irányainak, s képi adatgyűjtésnek sem utolsó forrás, minden nap meglepetés.
Mindemellett van egy csomó külső feladatom is, akár múzeumi, akár máshonnan érkező megbízás vagy felkérés, ami meg a feldolgozástól von el, nagyon kell bűvészkednem, hogy mindenre jusson idő, és ez nem is mindig sikerül – teljes energiával egyszerre csak egy dologra tudok figyelni. Most csináltunk egy gyönyörű kiállítást magyar írók rajzaiból – ebben részint mint volt irodalmi muzeológus, részint mint vizuális közreműködő vettem részt, egy nagyon jó csapatban – jó munka volt és büszke vagyok rá – de vagy két hónapig nem fértem hozzá semmi máshoz; most ezt be kell pótolnom. Nyáron pedig Kiss Tamás debreceni költő októberben nyíló emlékkiállítására készülünk, aminek én írtam a forgatókönyvét, teljesen vizuális alapon: a fény szerepét fogjuk látni az életben és a költészetben, mindenféle régi fotótechnikai megoldás segítségével.

Hogyan választja ki, milyen témát kutat éppen? Hogyan akadt Letzter József munkásságára?

A témát nem keresem, hanem elém kerül. Mint az előbb is mondtam: ha az ember sok képet néz és sokat olvas, és tudja, hogy mi érdekli, akkor mindenben megtalálja magát. Letzterre sem volt nehéz ráakadni, ha az ember a század eleji újságokat olvassa, szinte mindenhol belé ütközik. A Gondy-Egey fényképészműterem történetét kutatva bogarásztam a helyi lapokat, így már akkor felfigyeltem Letzterre, amikor még nem láttam a képeit, de tudtam, hogy akármilyenek is, Gondy Károly után vele szeretnék közelebbről megismerkedni. Az, hogy közben meg egy többgenerációs és szerteágazó fényképészcsalád tagja, (amelynek munkássága mélységében még nincs feltárva), és ettől szakmatörténetileg is érdekes a helyzete, az csak utólag adódott a történethez, és tett még kíváncsibbá. Alapvetően a város- és társadalomtörténeti szempont érdekel, ami Gondynál is: meg lehet-e a fényképész szemén, egy ember ambícióján át mutatni a várost, segít-e ez a látás nekünk is másképpen látnunk a kort és a benne élőket, és segítenek-e a képek meglátni a készítőjüket.

Letzter József esetében milyen anyag áll rendelkezésére a kutatáshoz?

Letzter esetében egyelőre nem találtam személyes forrásokat, autográf iratokat, dokumentumokat, de szakmai és társadalmi életére vonatkozóan bőséges forrást kínálnak a helyi napilapok, amelyek hűséges közvetítői voltak a jórészt egyenesen a sajtó és a nyilvánosság számára szánt eseményeknek. Letzter nagyon jól kezelte a médiát, életéről pontosan azt és úgy tudott meg a nagyközönség, ahogy azt ő alakította. Azt persze nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy miután számunkra is csak ez a forrás áll rendelkezésre, vagyis ugyanaz, mint a kortársaknak - csak mi még személyes ismeretségeknek és a részvétel lehetőségének is híján vagyunk - mindent alapos forráskritikával kell kezelni. Persze mindig olyan könyvet szeretnék írni, amiben az olvasó jelen lehet és ismerkedhet, de úgy, hogy nem lesz belőle regény, és szeretnék olyan fényképészpályákat találni, amelyek alkalmasak ilyen mikrotörténeti elemzésre, de ehhez persze legtöbbször kevés a forrás.
Fényképeknek is meglehetősen híján vagyunk, szórványos anyagok vannak múzeumokban és magángyűjtőknél. Kidolgozottságában és beállításában is nagyon gondos és figyelmes, szép műtermi portrékat ismerek, debreceni események (versenyek, felvonulások, koszorúzások) riportképeit, kiállítási nagyításokat, egy nagy montázst, tablóképeket, újságokban publikált eseményfotókat és néhány városképet – összességében mindez nem sok, bár változatos.
Nagyon szeretnék nyomára akadni néhány olyan sorozatnak, amelyek az újsághírek szerint elkészültek: Letzter valamennyi jeles városi eseményen több száz képet készített kodakjaival és ezeket áruba bocsátotta a résztvevők és emlékgyűjtők számára: tíz debreceni év alatt ez rengeteg kép, amelyből egyelőre szinte semmi nincs meg. Nincs továbbá képem a debreceni idők utáni életszakaszából sem – műterme többé nem volt, de nem hagyott fel a fényképezéssel – nem tudom, hogy ezek szignálás híján megtalálhatóak-e egyáltalán valaha. A munka fényképgyűjtős része így még nagyon kezdetleges.

Kutatási témájának ismertetőjében azt írja az „1910-es években szinte az ő kezében futottak össze Debrecen kulturális életének szálai.” Mik voltak a jellemzői ennek szintérnek? Volt-e egyedi, jellegzetes arculata ennek a korabeli kulturális életnek?

Debrecen esetében mindig nehéz a kulturális élet kifejezést használni vagy megragadni, bármelyik korban. Erre a korszakra nézvést mindig Tóth Árpádot szoktuk idézni, aki 1909-13 között volt kényszerűen debreceni újságíró. Miután nem fejezte be az egyetemet és nem tudott elhelyezkedni, haza kellett jönnie a szüleihez. S itthon éppen Letzter József biztosított neki állást, amikor szerkesztőnek hívta az általa alapított újsághoz. Tóth Árpád nagyon keserű és nagyon pontos leírásokat adott cikkeiben arról a szellemi közegről, amely őt Debrecenben körülvette. A kulturális élet meghatározó fóruma az a Csokonai Kör volt, amelyet 1890-ben alapítottak a költő szellemének, a város irodalmi életének és a város képének ápolása érdekében, amely feladatnak felolvasásokkal, pályázatok kiírásával, néha jeles vendégek meghívásával és ünnepségek szervezésével igyekezett eleget tenni. Sajnos azonban, az a megcélzott társadalmi réteg, amelyet szellemi táptalajának illetve potenciális és természetes közönségének választott, az ősi debreceni polgárság, a cívisek rétege – semmiképpen nem volt már a századelőn abban a mentális és szellemi állapotban, hogy bármiféle modernizmust elfogadjon, s ez visszahatott a Kör vezetőségére is. Egyre inkább a cívis szemével látta és láttatta a világot, s megmaradt a 19. század közepének világképénél, a népies-romantikus magyar irodalmi eszménynél, Debrecent továbbra is vezető szellemi erőnek, a magyarság szívének érezve és láttatva. Ez nyilván sokkal összetettebb és bonyolultabb folyamat az itt vázoltnál, – mindenesetre a torz társadalomszemlélet szinte teljesen kizárta a lehetséges közönség köréből a Debrecenben amúgy is lassan kialakuló és gyenge lábakon álló modern polgárságot, s vele a nagyvárosi kultúrát, a polgári értékeket, a kortárs modern művészetet. A Nyugat szerzőit 1908-ban meghívni „irodalmi udvariasság”, ugyanakkor a közgyűlésen gúnyverset szavalni róluk természetes gesztus, s a viszony igazi mércéje. Országosan a pesti Petőfi Társaság szemléletének feleltethető meg mindez – de a fővárosban legalább választási lehetőségek nyíltak, míg Debrecenben nem termett babér a más irányú ízlésnek.
Debrecenben a kulturális élet színtereként és éppen ekkor látványos és hangos csatározások helyszíneként a színház szolgált – a színház, amely amúgy is a debreceniek büszkesége, legrégebben álló kultúrintézménye volt – 1865-ben épült, s bérletet vásárolni és hetente többször megjelenni a páholyban, társadalmi elvárás volt minden magára adó család számára.
A másik tér a hírlapirodalom, amely felnevel jó tollú szerzőket, akiket azonban többnyire korán megfojt a sivár szellemi közeg, itt gyakornokoskodik, és menekülve távozik Krúdy és Ady Endre is. Egyszemélyes folyóirat-kezdemények is indulnak, közönség híján nem sok sikerrel. Aki pedig itt marad, abban a szellemi partnerek hiánya, a megmérettetés lehetőségének hiánya megöli és eltorzítja az írót. Például Oláh Gábor esetében, akiben, Adyhoz hasonlóan, nem akarták elismerni Csokonai legpicinyebb fiát sem, hiába harcolt érte cikkeiben állandóan Tóth Árpád is – hiába, hiszen őt éppen úgy nem tekintette ez a közeg a magyar irodalom részének, mint Oláht.
A kultúra persze nem merül ki az irodalom megítélésében de ez, mint cseppben a tenger, leképezi a Zenebarátok köre és a Műpártolók egyesülete tagjainak ízlését is – hiszen a tagok többnyire ugyanazok voltak.

Hogyan kapcsolható Letzter munkássága a színház és filmtörténethez?

Letztert határtalan ambíciója odáig vezette, hogy egy adott ponton kísérletet tett megszerezni a debreceni színház igazgatói székét, lobbizott Ditrói Mórtól Beöthy Lászlóig mindenkinél, egy hír szerint rendezői széket is ígértek neki a Vígszínháznál – Debrecenben mindenesetre csak élőképek és gyerekelőadások rendezéséig jutott; Zilahy Gyulával ápolt érdekízű barátsága pedig megfeneklett. A jól dokumentált küzdelem érdekesen világítja meg a korabeli szellemi közeget, az érdekek és elvárások áthatolhatatlan falanszterét, ami Letzter elé tornyosulva az első megmászhatatlan akadályt jelentette számára, és városbeli bukásának okozójává vált. A filmtörténetben konkrétabban szerepel: Debrecenből való távozása után részt vett egy rövid életű filmstúdió alapításában, majd a Pathé operatőre volt, talán híradókat fényképezhetett. A háború alatt a Wiener Kunstfilmnél dolgozott segédrendezőként illetve a hadszíntéren forgatott; 1926-ben segédrendezője volt A kis hős című háborús propagandafilmnek – de életének ez a fejezete azonban még alapos kutatást igényel.

Hadifényképészet, reklám és tömegkultúra. Nagyon széles a skála. Technikában, stílusban hogyan válnak szét a fotós megközelítései?

Azt, hogy a világháborúban Letzter vezérkari hadifényképész volt, csupán híradásokból tudom, ekkor készült képeit sajnos még nem láttam, de már Debrecenben, 1912-ben kitüntetést kapott a királytól, mint „a monarchia legjobb hadifényképésze”, a hadgyakorlatokon való rendszeres közreműködéséért.
Az pedig, hogy ezt tudhatom, szintén nem esetleg megtalált dokumentumoknak köszönhető, hanem Letzter ügyes propagandájának, amelyet karrierje építésére használt, s amellyel irányította és befolyásolta a közönséget. Társadalmi téren szerzett elismertségét és befolyását azonban sajnos nem a műterem fellendítésére fordította, noha a forgalom bizonyára megnövekedett. Két év debreceni működés után már ő a legtöbb adót fizető fényképész, Gondyéknál kétszer, a többeknél három-négyszer többet fizet – s ez az évek multával csak növekszik. Letzternek nem volt elég a fényképészpálya nyilvánossága, ahol pedig képes volt művészi értékűt létrehozni a mindennapi gyakorlatban is – ennél nagyobb ívű karrier befutásához azonban nem volt elég a tehetsége.

Érdekérvényesítés, ambíció, propaganda; Letzter kortársunk is lehetne. Milyen személyiséget ismert meg életművének kutatása közben?

A személyiség rajza nyilvánvalóan több tényezőből tevődik össze, s én talán még nem tudok eleget ahhoz, hogy érvényes válaszaim lehessenek róla. A kutatás során óhatatlanul közel kerülök az alanyaimhoz, s nehéz megőrizni az objektivitásomat, nehogy ítéletet mondjak, vagy túlságosan megértő legyek, túlszeressem szegény fényképészt. A Letzter József nevű figura egyelőre csak számomra létezik, aki életének nyomait rám hagyta ugyan, de én még nem találtam meg mindet, s így csak elképzelni tudom őt.