Szerencsére sokszor, sok helyről összejön nagyon szép fényképanyag

A Szent István Király Múzeum munkatársát Bányai Balázs történészt a magyarországi főúri kastélyok történetével kapcsolatos kutatásairól, az ebből feltáruló korrajzról és a forrásanyagok, köztük a korabeli fényképek hozzáférhetőségéről kérdeztük.

Történészként hogyan került erre a területre, miért éppen a magyarországi főúri kastélyok történetét kutatja?

Még sosem volt alkalmam erről beszélni, így nagy örömmel említem meg egykori kedves tanáromat, Zeidler Miklóst, akihez az egyetemen, az utolsó évfolyamon jártam egy társadalomtörténeti órára még az ELTÉ-n. Volt olyan mázlim, hogy a két világháború közötti arisztokráciát én dolgozhattam fel a szemináriumra és hát valahogy akkor kezdődött ez az érdeklődés és vonzalom, hogy felderítsem hogyan is zajlott a két világháború közti arisztokrácia élete. Ez akkoriban sem volt, de még most is sincsen túlságosan feldolgozva. Ez nagyon érdekesnek tűnhet, de ami még rosszabb, hogy még a dualizmus kori arisztokrácia története sincs nálunk komolyan feldolgozva. Ennek az oka abban rejlik, hogy a forrás adottságok nagyon rosszak, hiszen a második világháború idején a kastélyok műkincsgyűjteményével együtt a könyvtárak is és a levéltárak is jelentős részben elpusztultak. Tehát amik addig bekerültek az Országos Levéltárba nagyrészt csak azok kutathatók. Persze utána is került be szerencsére anyag, de akikkel én foglalkoztam, a Festeticsek Dégen, a Nádasdyak Nádasdladányban és Lepsényben, illetve a sárosdi Esterházyak itt a környéken, azoknak erre a korra vonatkozóan vagy egyáltalán nincsen anyaga az Országos Levéltárban vagy nagyon kevés. Én akkoriban mégis azt gondoltam naivan – még a szakdolgozatom megírásakor – hogy kiderítem, hogy lehetett az, hogy ilyen óriási különbségek voltak a társadalomban a két világháború között, a helyi birtokosok – akkor a Nádasdyakkal foglalkoztam – és az uradalmi cselédek meg a falubelieknek élete között.
Azután én a polgári szolgálatot választottam még az egyetem előtt és az egyetem után még hátra volt ebből egy fél év. Akkor azt gondoltam az lenne a legjobb ha elmennék az akkori Műemlékek Állami Gondnokságának hívott intézményhez és azt mondom hogy lelkes vagyok, jönnék polgári szolgálatosnak. Volt olyan mázlim, hogy a Csányi Éva igazgató asszony és a Varga Kálmán igazgatóhelyettes felvettek polgári szolgálatosnak és aztán ott is maradtam dolgozni. Mivel ők ott főleg kastélyokkal foglalkoztak én is ezzel kezdtem el foglalkozni. Ezen a téren is sok kiaknázatlan területet találunk napjainkban is. 2009 elején jöttem el a Székesfehérvárra, ahol szerencsére van lehetőségem folytatni az ez irányú munkámat is, emellett persze vannak egyéb, meghatározott munkáim is itt a múzeumban.

Ezeknek az arisztokrata családoknak és főleg a kastélyok történetének a kutatása, vagy legalább is a kutatási eredmények bemutatása fényképek nélkül nem lenne túl látványos. Milyen forrásokból szerzik meg ezeket a dokumentumokat?

Először mindig megnézzük az állami gyűjteményekben lévő fényképeket, hogy megfelelnek-e számunkra. Legfontosabb lelőhelyek a Nemzeti Múzeum, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal fotótára, a megyei múzeumok gyűjteményei, stb. Ha ezeken a helyeken nem találunk anyagot, akkor mindenképpen, de ha sikeres volt a a kutatás ezen része, akkor is érdemes a magántulajdonosokhoz fordulni, hiszen az arisztokrata családok még elérhetőek részben itthon, részben külföldön. Ők – főként, ha volt már a kezükben egy-egy munkám –, általában nyitottak és együttműködőek, és vagy a családi fotóalbumot, vagy annak egy részét rendelkezésünkre bocsátják. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az arisztokraták mellett rengeteg olyan személy dolgozott az uradalmak vezetésében, mint a főintéző, a főkönyvelő vagy a számtartó, a főkertész és az iparosok, akiknek már akkoriban volt fényképezőgépe, vagy a főúri család tagjaitól kaptak fényképeket. Sőt, ha volt olyan liberális a család, hogy a közelükbe engedték ezeket az embereket, akkor a családot, a gyerekeket, vagy legalább az épületeket, parkokat fényképezni engedték és olykor a rendezvényeken is készíthettek képeket. Ezek még most is megvannak a családoknál és ők mindig odaadják, hiszen örülnek hogy valaki foglalkozik azzal ami nekik, vagy szüleiknek is fontos volt valaha az életükben. Szerencsére sokszor, sok helyről összejön nagyon szép fényképanyag, bár nem ritka, hogy ehhez 15-20 helyen is meg kell fordulni a kutatás során.

Több mint egy évtizede kutatja ezt a témát, mi a benyomása, milyennek látja a magyar arisztokrácia két világháború közti életkörülményeit?

Igazából ennek a kutatásnak, ha nem is a legelején járok, de azért az eleje felé, és sok esetben egyelőre csupán összegyűjtöttem a forrásokat, de fel még nem dolgoztam ezeket. Mivel nálam a kastélyokból indult ki az egész, azzal már tisztában vagyok, hogy a megyei arisztokráciának – Fejér megyéről van szó – a lakóhelye az nagyrészt az ősi, vagy újabban épített kastélyokhoz köthető és nem városi palotákhoz. Ebben az időszakban – a két világháború között – hogyha jöttek is városi ingatlanok örökségként a család másik ágaitól vagy idősebb tagjaitól, nagyrészt úgy bántak vele, hogy eladták, vagy átalakították bérházzá a budapesti házat. Általában az egyik részben fenntartottak a családnak egy kisebb lakást, hiszen például a gyerekek jártak Budapestre gimnáziumba, egyetemre és így ők is használták. Kevés olyan család volt már, mint mondjuk a Festetics-ék vagy a Károlyi-ék, akik ebben az időszakban is huzamosabb ideig Pesten tartózkodtak. A többségük itt lakott a megyében, mert nem engedhették meg maguknak azt, hogy fenntartsák a budapesti palotát. Ez abból is adódik, hogy az első világháború után a földreformmal is érte őket veszteség, később a 20-as évek közepe felé sokan úgy gondolták, hogy fejleszteni próbálják a birtokaikat és nagy adósságokkal terhelték, és persze fejlesztették birtokaikat. Viszont akkor meg jött a gazdasági világválság, aminek következtében a mezőgazdasági árak nagyon alacsonyak lettek – így az adósságokat is sokkal nehezebben tudták törleszteni – így ez is hátráltatta őket.
A kastélyok alaprajzával kapcsolatos kutatások során a családtagok egymás közti kapcsolatára is fontos adatokat rögzítettem. Azt tapasztaltam a legtöbb helyszínen, hogy a gyermekek szobáit már nem a szülőkétől távol alakították ki – mint a dualizmus időszakában leggyakrabban tették –, hanem legtöbbször a szülői szoba mellett, vagy annak közelében. Bár továbbra is a nevelőnőkkel és tanárokkal töltötték a gyermekek a nap jelentős részét, mégis némiképp bensőségesebbé vált a szülő-gyermek kapcsolat. Ezt jelzi az is, hogy egyre kevesebben alkalmaztak szoptatós dajkákat, mivel az édesanyák mind gyakrabban vállalták a szoptatást.

Említette, hogy mikor elköteleződött ennek a témának nagyon érdekelték a társadalmi különbségek. Milyennek látja a kutatások tükrében az arisztokraták és alkalmazottaik viszonyát?

Nagyon sok interjút készítettem azokkal az emberekkel akik Nádasdladányban, Dégen, Sárosdon a kastélyban vagy környékén, illetve az uradalmakban dolgoztak. Volt olyan is aki úgy emlékezett vissza – itt nyilván a belső személyzetre gondolok – hogy szinte családtagként kezelték őket. Ilyenek lehettek egyes esetekben a komornák, a nevelőnők, szakácsnők, tanítók, és a szobalányok és inasok is esetleg. Viszont a többiek, akik kívül estek a szűken vett háztartáson, ők már inkább olyanok voltak mint egy egyszerű alkalmazott. Ezt úgy kell elképzelni, ahogy ma egy vezető-beosztott viszonyról beszélhetünk. Egyes családoknál ez jól működött, de volt ahol utálták a „főnököt” a gróf urat. Persze inkább a főintézőt vagy a számtartót, hiszen vele voltak inkább mindennapi kapcsolatban. Volt aki tisztelettel nézett az uraságra, mert olyan lakáskörülményeket és olyan juttatásokat biztosított neki ami hosszútávon biztosította számára a megélhetést, de volt olyan is, aki az interjú alatt elsírta magát, hogy ő bizony hosszú-hosszú évekig alacsony napszámért dolgozott, és erre még a nyolcvanas évek végén is borzalommal, sírva emlékezett. Ez mondjuk nem egy főúri, hanem egy egyházi birtokos cselédjével történt egy tőlünk messze eső északi megyében.

Ezek a kapcsolatok olykor intimmé is váltak, hiszen sok a legenda a megejtett, szégyenben hagyott cselédlányokról. Ezekről a titkolni való történetekről maradt-e dokumentáció?

Ez nagyon érdekes, erről főleg ellenőrizhetetlen szóbeszédek maradtak fenn. Vannak, akik ezt elismerik, és vannak akik nem. Nagyon-nagyon kevés az olyan család ahol ez nem merült fel, mint a vár és kastély, amelyet nem köt össze titkos folyosó valamely távoli templommal, várral, erdővel, stb. Azt viszont a legtöbb helyen megemlítették az adatközlők, hogy ilyen esetekben milyen módon, anyagiakkal vagy természetben – például állatokkal – „kárpótolta” a földesúr a lányt és családját. Van olyan is, ahol ezt dokumentálni is tudtuk, mert szerencsére a család felvállalta. Itt konkrétan Zichy Béláról van szó Lengyeltótiból. Úgy történt a dolog, hogy a Zichy Béla beleszeretett egy cselédlányba és balkézről született egy gyermek is. Viszont a család, vagyis a szülei elzárkóztak attól, hogy bármiféle hivatalos kapcsolat legyen az egészből. Zichy Béla ezután az affér után hosszú időre külföldre költözött. Talán ennek az afférnak is szerepe volt ebben, megcsömörlött a közegtől, és főleg attól, hogy nem engedték neki kibontakozni azt a kapcsolatot. Másrészt viszont a gyerek a sorsát a szívén viselte, gondoskodott számára megfelelő neveltetéséről, iskoláztatásról, majd később munkahelyről is. A cselédlány egy idő után látta, hogy ebből a kapcsolatból semmi nem lesz. Később egy környékbeli polgárcsalád fia elvette feleségül, de Zichy Béla még ezek után is próbálta őket segíteni, és erre a leszármazottak szívesen emlékeztek.

Kutatásai kapcsán melyik magyar arisztokrata család életébe pillanthatunk bele legközelebb? Milyen kiállításra készülnek most?

Új kiállításunknak A „Zichy expedíció” lesz a címe, idézőjelbe téve persze, hiszen nem Zichy Jenő expedícióiról van szó, hanem mi úgy értékeltük, hogy Zichy életét egy expedíciónak is tekinthetjük, hiszen annyira mozgalmas volt és a magyar társadalom számára is nagyon hasznos. Itt Fejér megyében kezdődik az ő élete, Szentmihályon született, ide járt iskolába és a korai éveinek legfontosabb tevékenységei ide köthetők. A cím ugyan utal az egész életére, de mi a Fejér megyei és a székesfehérvári munkásságára fókuszálunk. Ezt tudjuk mi most az adott keretek között feldolgozni. Ez azt jelenti, hogy kiemelt figyelmet fordítunk birtokaira, és feldolgozzuk a székesfehérvári színház megalapításában és aztán működtetésében játszott szerepét. Hiszen ő nemcsak mint a színházi részvénytársaság elnöke diszponált de a saját zsebéből is óriási összeget fordított arra, hogy a színház működhessen. Fontos szerepe volt a történelmi és régészeti egylet, múzeumunk elődjének történetében, például adományozott műtárgyakat is. Az ő javaslatához köthető Vörösmarty Mihály első köztéri szobra, amit itt állítottak fel Székesfehérváron. Sokoldalú patrónus volt. Amitől igazán országos hírnévre tett szert, - bár közben volt országgyűlési képviselő is – az az országos kiállítás itt Fehérváron 1879-ben, ami a magyar ipar eredményeit igyekezett bemutatni. Ennek köszönhetően díszpolgára is lett városunknak, és egy teret is elnevezetek róla itt Székesfehérváron. Erre a kiállításra nagyon érdekes fényképanyag állt össze, és Zichy Jenő maga is fényképezett. Nekünk is van a birtokairól, munkásságáról fényképanyagunk és persze sokféle portréját is bemutatjuk: az utazót, a birtokost, az iparost, a vadászt. A kiállítás persze nem lenne teljes az országos közéletben betöltött szerepének rövid ismertetése, és az expedíciók bemutatása nélkül, így ezeket is megtesszük.