Üzenőfüzet Fejér Ernő, Balogh Rudolf díjas fotóművész, grafikusművész kiállítása Megtekinthető: 2005. 06. 06. - 07. 31.
Üzenőfüzet · Fejér Ernő Metszetek

Metszetek
("naplórészletek" az Üzenőfüzetekből, 1982-2005)

Igazság? Csak vékony metszetekből tárható fel az igazság háromdimenziós teste (Valahogy úgy, mint ahogyan a patológián szeletelik mikronnyi rétegekben az "igazságot", vagy úgy, mintha kunhalmot tárnának fel különböző irányú kutatóárkokkal.) És még ez a korrektnek mondható szándék is csak része az egyre nagyobb léptékben felépülő igazságnak a kozmikust közelítő méretig. Amit én tehetek, az állandó exponenciális közelítés vélt ideámhoz.

*

Metafizikus terek; írják képeim tereiről. Úgy véltem, a valóság érzelmi, gondolati, lelki lecsapódásaiból építkezem, ha úgy tetszik nekifeszülve az oly kevéssé tetsző valóságnak, vagyis valami ellen építkezem, s ez inkább pszihoterápiás gyakorlatként fogható fel. Inkább tartom "patofizikus tereknek", képeken keresztül való kibeszélésnek a reménytelen csöndből (vagy hangzavarból?). Nem leképezem a külső tárgyi világot, hanem felépítem a belső emocionális világot. Lehet, e- terek valóságon túli képekké állnak össze, minden reális részletük ellenére. Pedig minden mozzanat "innen" van.

*

A születés és a halál közé feszülő igen virulens élet haszonelvűsége sajnálatosan és talán megreparálhatatlanul elhalványítja a gondolkodást, s a művészeteket is. Pedig ami a két "semmi" között feszeng, arról csak a zene, a költészet (irodalom), a képzőművészet és a természettudomány, tud lényegit - ha hiányost is - mondani. Az első három egy része talán a tudáson túlit is tudja. De nincs szükség rá, s ez engem betegít. Az élhető, önkorlátozó, természetelvű, ebbe simuló életet tudná segíteni, talán menekülési útvonal lehetne a tömeg taposta zsákutca helyett.

*

Hallom időnként, képeim "filozofikusak" . Megnémulok, mert a filozófia minden köznapi haszontalansága ellenére nékem gyémánthegy. De némulok, mert ma minden aeroszol-agyú cégnek, embernek "filozófiája" van. Szavam elakad, mert egy jó kép rápillantás alatt igen sok mondatot képes helyettesíteni, mint ahogyan (tágabb rendszerben) a zene is. Képeim bármilyen "irodalmi", vagy "filozofikus" vágyai ellenére gondolatok, érzelmek, kritikák. Opponálnak a rám testált-történelmi idővel. Világképem puzzle darabjai.

*

Az én mesterségesen kialakított "színpadom" - minden tudatos zártsága ellenére sosem volt független a külső világtól. Benne hánykolódott, mint kis téglahajó, a múltban is, a jelenben is. Csak az illúzióm tartotta a falakat.

*

Egy pohár ó-furmint társaságában (na jó, kettő, három) nézem eddig elkészült képeimet. Gondolkodás. Látom a hiányokat, a folytatás lehetőségeit.
Most lehetne elindulni a végleges képek felé. A legőszintébben, legpőrébben csak kérdéseket tudok feltenni, melyre nincsenek hasonló áttetszőséggel válaszok.

*

Pascal olyasmit mond (pontatlan id.), jobb, ha hisszük istent (" Istent"), s mi hozzá kötődik, mint ha szembenézünk már itt és most a tudással sem megtölthető, lábunk előtt tátongó űrrel. Talán pragmatikusan nézve igaza van, de a hit irracionalitása, valóság feletti lebegése mégsem elégít ki, morális tanítása mára a porba rántva, mint ahogyan a tudás sem tölti fel maradéktalanul az űrt.
Mégis, inkább kell az egyenlőre tudható tudás: a háromszög külső szögeinek összege 360 fok, Newton principája, Huygens távcsöve, a termodinamika tételei, a kvantummechanika, az eget ostromló kozmológia, … Inkább a hiányos, kereső, folyamatos gondolat. "Isten", de másképp.

*

A kortárs művészetek és közege, heterogén közönsége nem ölelkezik boldogan, gondtalanul. A távolságot nem emésztik fel a messziről indított mondatok. Úgy kellene nézni képeket, mint zenét hallgatni. Nem görcsösen értelmezni, verbalizálni. Hadd működjön elébb az emóció.

*

Naivitásom foka. Hittem - tudatlanul - még az életemben elindul a post tenebras lux (sötétség után a fény), mint tendencia. De életem, a rám is szabott történelem gyorsan elkoptatta e naivitást. Rá kellett döbben nem, "zárt osztályon" belül élek, s csak a mizantrópia tojáshéját növesztem magam köré, mint egy Bosch képen.

*

Most, öregedésem kapujában el kellene olvasnom újra, mit eddig olvastam, meghallgatnom minden zenét, mit eddig hallottam, megnéznem minden képet mit láttam, hogy minden volt idea az alkonyi súroló fényben újra értelmezhető legyen, hogy legyek majd okos halott.

*

Cézanne úgy tartja, a művésznek tiszta embernek kell lennie, mint egy papnak. Azon túl, hogy értem Cézannet, a mai időben a gondolatnak is, de a szavaknak is micsoda interferenciái vannak? S az interferencia csak tágul. Ma már újra kell definiálni szavainkat, gondolatainkat, ha beszélgetni akarunk.
"Tisztaság", "pap"? Ennek ellenére értem Cézannet.

*

A kiállítás munkacíme: Üzenőfüzet. Üzengetek közérzetemről szellemi barátaimnak. De lehet, Pascalnak kellene ezt az anyagot szentelni, ezzel a címmel: "Melancolico divertissemet á Pascal." "Elhitetjük magunkkal, hogy semmi baj, de ezt csak úgy érhetjük el, ha minduntalan elfelejteni szeretnénk állapotunkat." - mondja Pascal, s ezt a lelki mechanizmust nevezi "divertissement" -nek (szórakozás, felejtés).
S egyúttal öngyógyító kivetítés- mondom én. Már nem változtatok címet (rimel "Üzenőfüzeteimmel"), de én meg Pascal tudja, ez a kiállítás valójában neki szól.

*

Szkepticizmusom önmagamnak is, képeimnek is szólnak. A majd hatvan év alatt ideáim betokosodtak, körülöttük a szkepticizmus a burok. Achát-érzésem van.
vagy inkább elszakadva tőle, felette, engedelmeskedett egy ifjúkori ösztönös vágynak, ami a képek jelbeszéde felé vitte. Ez a 40 év volt maga a "működőképes skizofrénia". S most, szinte a kiállítás ideje alatt egyesül a két ember, egy önbizalom és műveltséghiányos fiatalember, s egy szkeptikus, öregedő ember. Nem hánynak egymás szemére semmit, örülnek egymásnak. …Valahogy minden most zárult le, mintha a sors tudatosan tervezte volna. Itt az új alkalom, az új tágasság…, szaladnék neki a sorsnak, de minek is?

*

Az ember még életében meghal, s utána még - szerencsés (?) esetben él vagy huszonévet. Furcsa érzés e "halál" után élni, s látni, minden tapasztalat lényegtelen, minden hiba kezdődik elölről, minden apróság és fontosság feldolgozása újra kezdődik. Érdekes nézni a "képkeret széléről": nincs kontinuitása az életnek. Mindenütt így van ez, vagy csak magyar-beteg vagyok.

*

Az élet (?), mint nagy erővel elhajított kő, hosszabb, rövidebb ívelés után lehull. Bizonyos távolságból ennyi a látszata, "értelem". Mintha "Isten" fizikai kísérlete lenne. Persze a kő, repülés közben sok mindent gondolhat, gondol is. Az okos kő, kő marad, s örül a repülésnek. (Tanács magamnak.)

*

Mennyi tudatlanság, keserű-édes tapasztalattal, örömmel, bánattal kezdődik, az élet s folytatódik, nemesedik, rendeződik, a tudás, lassan telik az agy, mint metaforikus szoba, s egyszer csak rádöbbenünk, a majdnem telehordottnak gondolt szoba üres, pontosabban hiánnyal telt. Nem tettünk mást csak létfenntartásunk önző, túlméretezett, pazarló fő tevékenysége mellett összehordtunk egy szobányi hiányt, kérdést, űrt.
A fontosság látszatának engedelmeskedve azt csináltuk meg, amit sohasem csináltunk meg, az űrt, az ürességet, a nem létet, a tartalom kereteit hoztuk létre, a tartalom hiányával. A rengeteg fölös anyaggal kiizzadtuk a semmit, majdnem úgy, mint a szenny köré a gyöngy selyem csillogását. S mindez egy szemmel nem is látható spermától, … (Tarkovszkíjnak)

*

Egyszerre szeretnék elmondani valamit (egy-egy élethelyzetben) amihez rengeteg mondat kellene, s ha sikerülne, akkor is csak állandó közelítésben lennénk a lényeghez, mint egy gyarló exponenciális görbe. A kép képes egyidőben sok gondolat kifejezésére, igen ám, de sok mondat kell a lefordításukhoz. És milyen mondatok! Olyanok, mint amikor költészet lappang egy esszé sorai között.
A kör bezárult. Mindég valamilyen előfeltétel kívántatik az értéshez. Mégis sajnálkozom a művészet hatástalanságán. Bábel a ludas? Új nyelv kellene? Az élet nyelve? Mellyen szólva minden áttetszően érthető. (Magamnak beszélek, magamnak!)

*

Ha színpad és színészet, … de legalább a barokkban lennénk, ahol a sok bók, cizellált meghajtás, szóvirág, tubák és galantéria, szép díszletek és parkok között, festői ruhák mögött mégis ott lebeg a szuverenitás, s még működtethető is. Gondolj a ma kétdimenziós embertömegére, szókincsére, az árulkodó testbeszédre, a frusztrált agressziójára, s csontvázként is fázol a perzselő nyárban.

*

Meglepett Thomas Mann "gátlástalan" idegen szöveg használata.
A magam idegen-mű betétjeinek használata miatt kvázi lelkiismeret furdalásom volt, annak ellenére, hogy a SZ. jog ezt engedi. De mégis, oldódtam ettől a tudástól.

*

Életünk, - ahogyan vezénylik, s ahogyan engedjük - kielégületlenséggel tölt el. Az ideáimat követelem vissza rajtuk. Képeimben lamentálok (érzelmileg, indulatilag, tudatosan, …) szellemi nyomorúságunk, provincializmusunk, társadalmi semmibevevésünk, kusza irracionalitásunk személyfölötti formaként való kényszerű átélése miatt. S. Sontag azt mondja (pontatlan idézet), amit a művészet föltár, az autentikus, a hiteles, tehát nem az igazság, hanem a lényeg. (T.G.M.id. keresztül.) S ez vigasztal, ez magányos jutalom.

*

Képeim nem a semmi felismerései - ahogyan írják - mert úgy vélem a semmi ugyanolyan hipotézis, mint "Isten". Az "előtt" és az "után" közé ékelődve, intenzív keresésébe bonyolódok, a valóságon innen és túl, s könnyedén vagy nehezen kialakított ideáimba úgy kapaszkodom, mint tengeren az uszadékfába. (Hajózom, mert hajózni kell.).

*

Műtermem néhány négyzetméter! Befalazott színpad és bunker. Az ablak befestve, Á la Friedrich. Az égre se látni, csak képzeletben. Hova hátrálhatnék, ha csak a képeimbe nem. S a képek egy kiállításon ellobbannak, mint egy gyufaszál.

*

Ahogyan vélekedem a művészetről, az életről, s gyakorlom ezeket, az a Nietzsche-i "tragikus optimizmus", remélve nem értem félre Nietzschet, kor-különbségünk értelmezési, érzelmi interferenciái ellenére.

*

Talán vagy harmincöt éve ébredtem rá, az élet, amiben élek olyan, mint egy színdarab, amit Ionescu ír mindennapi folytatásokban, s bő tizenéve még neki is vadult. (Vagy ismeretlen társszerzőt, szerzőket kapott?) Ma sem tudom mi az iránya, értelme, életünknek, a mi kis, piszkos és műveletlen provinenciánkban. Kijjebb meg nem látok, ott nem éltem. Örökké tisztálkodok gondolatban, mint egy kényszeres beteg, mint egy virtuális Karinthy Gábor.

*

A művészet egyre izmosodó reménytelenségét az Ortega-i tömegben, az új kétdimenziós embertömeg nehezen viselhető "értékrendje" közepette azzal próbálom viccesen (komolyan?) feloldani, hogy mondogatom (magamnak), az is bolond, aki művészettel foglalkozik.
S ebből következik, képeimmel nem művészettörténésznek kellene foglalkozni, hanem pszichiáternek. Nyilván a nézők is közelebb kerülnének képeimhez, ha szakember tárná föl "betegségem" anamnézisét.

Több mint furcsa, ahogyan most, a 2005. június 6-án megnyíló kiállítás megtervezetlen, de lezárja életem 40 éves időszakát. Ahogyan most és pont most befejeződik egy ember kettős élete, melyből az egyik a létezés technikai oldalának engedelmeskedett, lázadozva-dolgozva, a másik, pedig ettől "elnyomva", alatta (?), mellette(?).