KutyaVilág Válogatás kortárs és történeti fotográfiákból A kiállítást megnyitja Csányi Vilmos, etológus Megtekinthető: 2006. 05. 29. - 07. 30. minden hétköznap 14-19 óra között, hétvégén és ünnepnap 11-19 óra között
KutyaVilág · Csányi Vilmos megnyitója

A kutyák elé...

Kutyás embernek ritkán adatik meg, hogy seregnyi kutya lekapott vagy nagy műgonddal műteremben készített remek fotóiból összerakott kiállítás elé mondhat bevezető beszédet, és az élvezetet az sem kisebbíti, hogy néhány műkutya is látható a képeken.

Amikor egy pár, falkából kivert szerencsétlen farkas ősidőkben úgy döntött, hogy a parttalan szabadság helyett a kutyaéletet választja, nagyon kellett igyekezniük, ha az új falka követelményeinek meg akartak felelni. A farkasélet, a vadászat izgalmait leszámítva, elég nyugalmasan telik, ha teli a hasa, a farkas heverészhet akár egész nap. Kutyának lenni nagyon fáradságos dolog. Falka helyett család van apával és anyával meg gyerekekkel, akiket meg se szabad harapni, pedig hányszor megérdemelnék és folyton parancsolnak: ülj, feküdj, gyere ide, menj oda, hozd ide, vidd oda, harapd meg, nehogy megharapd és hasonlók. Azután dolgozni is kell. Õrizni, terelni, megvédeni, felderíteni, segítséget hívni, vakot vezetni, kiszagolni: drogot, lőport, ellopott dolgokat, epilepsziásra vigyázni, kisgyerekkel szépen játszani, hagyni, hogy öreg nénik babusgassanak, meg még ezernyi más feladat is akad.

Fényképezkedni is szeret az ember, és természetesen a kutyáknak is oda kell állni a gazda mellé. Bemenni egy különös tárgyakkal telerakott idegen szobába, nem szabad körülnézni, szaglászni, vigyázban kell állni vagy feküdni és nagyon komoly pofát kell vágni, mintha tényleg fontos dologról lenne szó. És ezt a kutyák megteszik, miért is ne, hiszen az imádott gazda is ott van, és ő is nagyon komoly pofát vág.

A kutyák persze nem csak vaktában szolgálnak, értik is általában, hogy miről van szó. Egyszer a fiammal Bukfenc kutyánkról akartunk néhány jó képet készíteni. A szokásos: ülj, feküdj, ne mozogj te szerencsétlen! Kattog a gép, amikor a fiam fontos megfigyelést tett. Nézd apa! Bukfenc rájött, hogy csak akkor szabad megmozdulnia, ha hallja a gép kattanását. És tényleg, figyelem én is a kutyát, jó hosszan állítom be a képet, áll Bukfenc moccanás nélkül és amikor kattan a gép, azonnal megy tovább. Néhány perc alatt rájött, hogy mit akarunk tőle. Ekkor eszembe jutott apám, szegény mennyit kínlódott, amikor gyerekkoromban mindig idő előtt mozdultam be a gondosan komponált képbe.

A kutyák jobban figyelnek. Kiismerték már az embert, részt vesznek az életében. Ki tudják spekulálni, hogy hogyan miért is történnek bizonyos dolgok és szívesen segítenek. Bizonyos vagyok benne, de ezt csak így magunk között mondom, hogy a legtöbb kutya embernek képzeli magát, kötelességekkel, jogokkal, az emberéhez hasonló öntudattal.

Emiatt figyelnek annyi mindenre, családtagok és résztvevők tényleg a legjobb barátaink. Néhány hete is különös dolgot tapasztaltam, ha nem velem történik el se hiszem. Nógrádi kertünkben időztem és késő délután betettem a vacsorának szánt húst a sütőbe, közben szorgalmasan nyírtam a füvet. A hús szépen megpuhult, megnéztem, már csak egy kicsit kellett pirítani. No, amíg elkészül végzek a maradék gyeppel. Természetesen belefelejtkeztem a fűnyírásba, csak Jeromos zavart meg, aki éktelen ugatással követelte, hogy menjek vele, de azonnal. Ugyan Jerke, hagyjál most, ezt a néhány tíz négyzetmétert még lenyírom. Nem hallgat a jó szóra. Mi ütött ebbe a kutyába? Nem szokott ilyen erőszakos lenni, talán jött valaki és a kapunál álldogál, amit innen nem látok? Megnézem. Elindulok a kutya után, aki nem a kapuhoz vezet, hanem a konyhába és lefekszik a sütő elé. Éppen készen volt a hús, finom ropogós. Ezért jelzett Jerke. Hozzá kell tennem, hogy nagyrészt teljesen önzetlenül, mert a vacsoráját már előzőleg elfogyasztotta.

Szóval ha ketten vagyunk Jeromossal, nem vagyok egyedül. Hasonló tapasztalatai persze nem csak nekem hanem mindenkinek vannak, aki kicsit is figyel kutyatársára, az itt bemutatott képek is ezt bizonyítják.

Csányi Vilmos

fotó: Kassay Róbert