Bócsi Krisztián, Hermann Ildi, Kovalovszky Dániel, Kudász Gábor Arion, Magyar Ádám, Pecsics Mária, Rajcsányi Artúr, Varga Gábor Ákos Pécsi József fotóművészeti Ösztöndíjasok Beszámoló kiállítása A kiállítást megnyitja Bánkuti András, a Mai Manó Ház ügyvezető igazgatója Megtekinthető: 2008. március 03. - április 08. minden hétköznap 14-19 óra között, hétvégén és ünnepnap 11-19 óra között
Pécsi, mielőtt még ösztöndíj lett volna Bócsi Krisztián · Hermann Ildi · Kovalovszky Dániel · Kudász Gábor Arion Magyar Ádám · Pecsics Mária · Rajcsányi Artúr · Varga Gábor Ákos

fotó: Kassay Róbert

Pécsi, mielőtt még ösztöndíj lett volna

Ha valakinek szobrot állítanak, a házára emléktáblát tesznek, akiről utcát vagy netalántán művészeti ösztöndíjat neveznek el, annak szerintem régen rossz. A fent nevezett eseményekkel szinte egy időben, az a valaki elveszti minden reményét, hogy holtában is ember maradhasson. Olyan, akiről érdemes beszélgetni, akinek munkái, leírt gondolatai itt-ott olvashatóak, végiggondolhatóak, ne adj’ isten, megkritizálhatóak. Nem. Akinek szobra van, akiről elneveztek valamit, az ki van pipálva, a hálás utókor letudta kötelességét, a többi meg kit érdekel? Adják csak a pénzt, a dumát meg hagyják a francba. Szóval, hogy kit érdekel? Hát engem például. Ezért is gondoltam, hogy itt, a kortárs magyar fotográfia legjobbjait segítő Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj jutalmazottait bemutató katalógusban a névadóról írok, még ha az kevésbé trendi is, mint friss, ropogós tehetségeket mennybe meneszteni. Mert Pécsi nekem nem ösztöndíj, nem emléktábla a Dorottya utcában, nem egy vörös márvány síremlék egyik neve a Kozma utcai zsidó temetőben, nem tananyag valamely magára valamit is adó iskolában, hanem hihetetlen bonyolult, megfejtésre váró személyiség, akiről inkább regényt kéne írni, mint monográfiát, de hát ez már legyen a más dolga.

Ha úgy kezdeném, hogy Pécsi született 1889-ben Budapesten és meghalt 1956. október 7-én ugyanitt, joggal tolná el magától méla undorral az esetleg olvasásra vállalkozó. Mindegyik így szokott kezdődni, mindegyiket eltolják maguktól, ezért aztán senkiről sem tudnak semmit, de ez már alig-alig tűnik fel manapság bárkinek is. Kezdjem talán így? Nem született 1889-ben Budapesten és nem halt meg 1956 októberében ugyanitt. Nem írt olyan levelet Magyarország talán legnevesebb fotóművésze idősebb korában egyetlen korábbi tanítványának sem Amerikába, hogy küldjön egy használt télikabátot szőrmegallérral, hogy ne fázzon. És nem írta ezt a levelet Budapest egyik legjobb ízléssel berendezett reneszánsz szalonjában a Tolbuchin körúton. Nem őt hívták be közutálat tárgyának kikiáltott, megvetett maszekként a 60 éves Rákosiról portrét készíteni a pártközpontba. Nem őt mentette meg 1944-45-ben a nagyváradi rendőrkapitány, aki történetesen felesége bátyja volt, miután még itt Budapesten visszautasította a nyilasok elől menekülését biztosító portugál útlevelet, mondván, hogy ő magyar, ide tartozik. Kár, hogy ezt az akkor utcán masírozó keretlegények már akkor sem tudták. Szerintem Pécsi nevét Magyarországon vigyázzállásban kéne kiejteni a fotográfiai szakma vagy fotóművészet mai résztvevőinek. Ehhez persze tudni kéne, ki volt ő. Én megpróbálkozom újra, sokadszor. Tehát a kérdés: ki volt, mit csinált Pécsi József néhány évvel azelőttig, mígnem ösztöndíj lett belőle?

Pécsi munkássága a festőies (piktorialista) stílussal kezdődött, még Münchenben, a fényképészeti akadémián. Klasszikus kompozíció, szecessziós részletek használata, romantikus, lírai felfogás, bizonyos stilizáló törekvés, a fények, árnyékok tökéletes alkalmazása jellemzi ezeket a többnyire nemeseljárások segítségével készített képeket. Munkásságának fénykora a húszas években kezdődött. Nemcsak fényképezte az ekkor induló fiatal, avantgárd képzőművészeket, de művészete is hasonult az övékéhez. Sok szempontból meghaladta a festőies stílust, s annak maradéka mellett az expresszionizmus, a Bauhaus szellemisége, az új tárgyiasság és a konstruktivizmus mindmegannyi jegye mutatható ki ekkor készült alkotásaiban. Kísérletező kedve, klasszikus zenei, művészettörténeti, irodalmi műveltsége nem engedte, hogy bármelyik stílusirány mellé hosszabb időre csatlakozzon, így a folyamatos változások közepette fokozatosan kialakult Pécsi József sajátos, rá jellemző stílusa. A fényképezés több műfajában alkotott emlékezetest, mondom én azoknak, akik tudnak, és akik akarnak emlékezni azokra az értékekre, melyek a magyar fotográfiát alakították.

Aktjait a jól áttekinthető kompozíció, a sziluetthatás gyakori alkalmazása, a klasszikusan beállított mozdulatok dinamizmusa és a festőiességből visszamaradt dekorativitásra törekvés jellemzi. Minden képére jellemző a fények, árnyékok jól kiszámított egyensúlya. Műtermi és szabadtéri aktjai is készültek. Ne gondoljuk véletlennek, hogy az első magyar aktmappa kiadása az ő nevéhez kapcsolódik. Miközben az új stílusú fotográfia szellemében remek képeket készített, továbbra is mesterként művelte az összes piktorialista eljárást. Cikket írt az olajnyomás technikájáról (1928), a nemeseljárásokról (1940). 1952-ben Pejo néven kombinált duplex pigmentnyomatot szabadalmaztatott. Ezt írta róla: „Pejo duplex pigment eljárással készült nagyítások, újfajta, szabadalmazott tónusfelbontó pozitív eljárás, duplex színhatással, amely a carbro-eljárást veszi alapul.” 1937-ben mind a hat kiállított fotója ezzel készült a Modern Magyar Fényképezők kiállításán. Ha olyan feladat megoldását várták el tőle, amihez nem állt rendelkezésére megfelelő gép, képes volt kamerákat szerkeszteni vagy átalakítani.

Alig került ki a fotóakadémiáról, máris az egyik legtekintélyesebb kitüntetést nyerte el, a Dührkoop-érmet. Alig múlt húszesztendős. Elég jó startot vett. Ekkortól kezdve folyamatosan érkeztek címére a rangosabbnál rangosabb elismerések, díjak. 1911- ben Rómából is, Moszkvából is aranyérem. Egy évvel később a Nemzetközi Professzionista Fényképészek Szövetségének V. Párizsi Kongresszusának elismerő diplomájáért nyújtotta jobbját az ünnepélyes díjkiosztón. Újabb egy év, és Londonban a Salon of Photography tiszteletbeli tagjává választották. Később sem adta alább. Számtalan város tüntette ki képeiért, Göteborg 1929-ben, Bécs 1929-ben és 1934-ben, Amszterdam 1932-ben, az Iparművészeti világkiállítást rendező Milánó 1934-ben.

1911-ben nyitotta meg első budapesti műtermét. „Pécsi József hivatásszerűen foglalkozik a fényképezéssel és egyike azon keveseknek, kik pályájukat nem pusztán kereseti forrásnak tekintik, hanem magasabb és eszményibb célok szolgálatába szegődtek. Mindegyik műve egy-egy nehéz problémának sikeres és művészi megoldása. Nem szertelen. Nem keresi a szélsőségeket és nem bizarrságával akar feltűnni, hanem kompozícióinak eredetiségével, technikájának brilliánsságával és csiszolt, finom ízlésével. Még alig egy esztendeje, hogy művészi tanulmányait befejezte és ma már maga is tanít.” Aki nem hisz nekem, az elolvashatja ezt A Fény, 1911. 10. számának 245. oldalán. 1916-ban költözött abba a legendás Dorottya utca 8 alatti műteremlakásba, amelynek az enteriőrjét a kor leghíresebb belsőépítésze, Kozma Lajos (1884–1948) tervezte.
A húszas évektől fordult a csendéletek és az ezek tradícióiból építkező reklámfotók felé. Természetesen hazánkban elsőként, azonnal olyan tradíciókat teremtve, melyek évtizedekig meghatározták a magyar reklámfényképészet alakulását. Megfigyelhető reklámképein az artisztikumra törekvés, a tökéletes technikai és szakmai tudás fölényes alkalmazása, de emellett a hirdetett cikket legelőnyösebb oldaláról bemutató gyakorlatiasság is. Döntött síkok, újfajta térbehelyezések, keretek, modern tipográfia és a fekete-fehér-vörös színek használata jellemzik reklámfotóit. Külföldön jobban ismerték ezeket a képeket, mint itthon. Egyik legnagyobb megrendelője a cseh Bata cipőgyár volt, de az Osram, az Ovomaltin, a Kodak, a Dunlop, a Contax, különféle tengeri hajótársaságok is igénybe vették munkáját. Az első képekkel egy időben jelentek meg elméleti írásai is a fotó és reklám kapcsolatáról. A fotográfia a reklám szolgálatában, A fotóreklám, A reklámfényképezés újabb irányelvei, Fotó és reklám. 1930-ban jelent meg a Photo und Publizität című reklámkönyve, e témában első kötete, amelynek későbbi reprint példányait máig vásárolják szerte a világban. A könyv tervezésében felesége, aki Bortnyik-tanítvány volt, Vásárhelyi Győző, mondhatnánk akár Victor Vasarelynek is, továbbá Kepes György voltak Pécsi segítségére. Fent nevezettek több reklámkép modelljeiként is feltűnnek. Kepes a színesceruza-reklámban (III. kép) és a Gilette reklámban (IV. kép) látható a könyvben, Vasarely jól szabott öltönyben a Remo férfiruhareklám főalakja a XXIV. képen. Rozika a IX. oldal parfümreklámjában, a XXI-es Mimosa filmreklámban, a következő oldal Meinl kávét reklámozó egyik fotóján, Pécsi önarcképe pedig a XVI. tábla Remington írógép reklámjában tűnik fel. Nemcsak könyvben, lapokban, de kiállításokon is feltűntek ezek a reklámfotók. A Magyar Könyv- és Reklámművészek Társasága kiállításán (Iparművészeti Múzeum, 1930. április 12–17.) a Bortnyik-, Kaesz-, Berény Róbert-, Jaschik Álmos-féle magániskolák tanítványai mellett a Pécsi-műterem tanulói is kiállítottak. A kiállítás a reklámművészet történetében úttörő jelentőségű volt, jegyezném meg ehelyt.

Az alkotó tevékenysége mellett igen hamar elkezdett tudásának átadásával is törődni. A székesfőváros megbízásából a Budapesti Iparrajziskolában 1913-ban létrehozta az iskola fotótagozatát. Régóta megoldatlan problémát sikerült ezáltal megoldani, a szakfényképészek végre szervezett képzésben részesülhettek. Az első fotósiskola megteremtéséért kiérdemelt jutalom elmaradt, sőt 1920-ban baloldali nézeteiért eltávolították a katedráról, s csak 1946-ban rehabilitálták. A tanítást nem hagyta abba persze. Műtermében mindig sok volt a tanítvány, köztük arisztokrata és nagypolgári sarjak, külképviseletek munkatársainak hozzátartozói is, akik a cseppet sem olcsó tandíjat megfizették. Az utóbb ismertté vált fotósok közül hosszabb-rövidebb ideig tanulója volt Aczél Márta, Barta Éva, Berndorfer Ilonka, Besnyő Éva, Bíró Éva, Bohacsek Margit, Brenner Zsófia, Bruck László, Budai Anna, Forbát Böske, Füredi René, Gerő Edith, Heidelberg Klára, Kelen Margit, Laub Juci, Mikes Éva, Pintér Zsuzsa, Redner Miklós, Stark Maca, Szabó Éva, Székely Ibolya, Triangi Lilian, Vajda Ernő fia Miklós, Walter Olga, talán még Deutsch Kati is, akit Kati Hornaként tartunk számon... Feltételezzük, bár még nem igazolódott be, hogy Gitta Carell, akkor még Klein Gitta néven szintén tanult a Pécsi-műteremben. A műtermébe bejárt a kamaszkorból éppen csak kinőtt Friedmann Endre is, a későbbi Robert Capa.

Sokfelé utazott, valódi szakértelemmel gyűjtötte a 18. századi francia bútorokat, festményeket, textileket, porcelánokat, dísztárgyakat. Messze földön elismert értője lett ezeknek a műtárgyaknak. Negyven évvel halála után is gyönyörűség volt belépni megmaradt gyűjteménye töredékeit őrző szalonjába. Özvegye, Pécsi Rozika mesélte: 1955-ben egy Bikov (?) nevű orosz professzort hoztak fel felvételre a kibombázott Dorottya utcai műterem helyett vásárolt Tolbuchin körúti lakásába, melynek két szobáját műteremként használták. Ez akkoriban azt jelentette, hogy „állt itt vagy 10 detektív, az összes bejáratokat elállták, és a műterembe is beállt két detektív. És miután a Bikov (?) Berlinben végzett az egyetemen, németül beszéltek egymással, és azt mondta a detektíveknek, hogy kérem menjenek ki, így nem lehet dolgozni. A férjem nem küldhette ki őket, de ő igen. Akkor végignézett mindent itt, nagyon élvezte a műtárgyakat, akkor még megvolt a nagy lakás. És akkor a repülőtérről felhívatta a férjemet, és azt mondta neki, hogy két nagy élménye volt Budapesten, a Szépművészeti Múzeum és a Pécsi-féle gyűjtemény. Ez Pécsi halála előtt egy évvel történt.”

Neves emberek, művészek portréit készítette. Állt vagy ült az objektívje előtt Bartók Béla, Kassák Lajos, Kosztolányi Dezső, Egry József, Pablo Casals, Anna Pavlova, Nizsinszkij, a Lehner kvartett minden hangsdzerével, Szvjatoszlav Richter, Starker János, Anna Margit, Ámos Imre, Gulácsy Lajos, Ferenczy Béni, Borsos Miklós, Bernáth Aurél, Márffy Ödön, Vilt Tibor, Palasovszky Ödön, Passuth László, Háy Gyula, Koronghi-Lippich Elek, Fülep Lajos ..., de a 60 éves Rákosi fotózására is őt hívták be a pártközpontba. Ugyancsak Rozika mesélte néhány évvel ezelőtt: Mihályfit azért említem, mert ő volt az egyetlen az egész Rákosi éra alatt, aki gondolt a férjemre. A Rákosit is fotografálta, mégpedig úgy, hogy egyszer érte jött két detektív ide és elvitték a pártközpontba, déli 12 órakor és este jött csak vissza. Mikor hazajött, mondta, hogy másnap kell fotografálni Rákosit a 60. születésnapján. Átkutatták tetőtől talpig, kikérdezték születésétől kezdve mindenről a világon, másnap egy segítséggel vitte a koffereket, a reflektorokat, mindent be az Akadémia utcába, nem tudom hol volt ez a párthelyiség, ahol fotografálni kellett Rákosit, de ott már senki nem nézte meg, vihetett volna akár bombát is. ( …) Amikor hazajött a férjem, azt mondta, a Rákosi nagyon kedves volt, előzőleg valaki más fényképész fotografálta, odatett egy újságot, a Pravdát Rákosi elé, mire Rákosi mondta, hogy Pravdát Moszkvában szoktam olvasni. És amikor a férjem hazajött, azt mondta, hogy akkor is akasszák föl. Azt is mondta, hogy egy hózentróger ügynök, nincsen nyaka, alig lehetett fotografálni. Műtermébe feljárt József Attila, akivel gyakran sakkozott, fotózta még a felsoroltakon kívül Fejér Lipótot (aki az unokaöccse volt). Kosztolányi, akivel Velence mellett egy női elmegyógyintézetet látogattak meg, hogy ott Pécsi fotózzon, de a bomlott agyú nők az író láttán, aki közismerten szép férfi volt, elkezdtek őrjöngeni, úgyhogy abba kellett hagyni az egészet. Gulácsy Lajos festőművésszel is jóban volt. Amikor a festő bekerült az elmegyógyintézetbe, Csike, ahogy közeli ismerősei becézték Pécsit, hetente meglátogatta. Pátzay Pál gyönyörű portrészobrot mintázott Pécsiről, aki viszont lefényképezte őt. Vilt Tiborral is Pátzay ismertette meg őket. Ismerték és barátkoztak Csinszkával és annak második férjével, Márffy Ödön festőművésszel is. Tudósportréi a Magyar Tudományos Akadémia fénykép-gyűjteményében találhatók. „Itt a Tolbuchin körúton fotografálta az összes orvosprofesszorokat, följöttek, előbb beszélgetett velük és aztán fotografálta őket. Nézte az arcokat beszélgetés közben, és a Nyíri professzor azt mondta, hogy engem rettenetesen zavar, hogy maga néz engem. Azt mondta: ide hallgasson, professzor úr, jobb szeretem, ha én nézem magát, mint ha maga néz engem. Remek humora volt” – mondta a felesége, s neki hiszek.

Hosszú betegség után, 67 évesen halt meg. Mint említettem már, egykori műteremházán, a Dorottya utca 8. alatt emléktábla őrzi a nevét. Szerencsére rendre jelennek meg utánnyomásban könyvei, készülnek kiállításai, helye a magyar fotográfiában látszólag szilárd. A magyar reklámfotográfia egyik nívódíját is elnevezték róla ezen ösztöndíjon felül. Csak engem nem hagy nyugodni a lelkiismeretfurdalás. Talán ezért is írtam le sokadjára ezeket a dolgokat róla.

Összefoglalásul elmondhatjuk hát, hogy szegény Pécsi, akinek szobra van, akinek emléktáblát állítottak, akiről könyvtárat neveztek el, ráadásul még ez az ösztöndíj is a nevére kerül, s akiről mégsem tudunk legfeljebb a semminél csak kicsit többet, fényképész volt, a szakma aranykoszorús mestere. Ha úgy tetszik, fotóművész. Ezek mellett szakíró, szaktanár, lapszerkesztő, műgyűjtő, zenész, sakkozó, szellemes és művelt társasági ember. Természetesen mindegyikből a legjobb. Ráadásul valamennyi tevékenysége valahogy, valamilyen formában összefüggött a többivel is. Amit kitalált elméletben, azt megcsinálta a gyakorlatban, amit megcsinált, abból hamar született cikk, tanulmány, könyv, amit ott leírt, az bekerült az oktatói tevékenységébe, miközben a fotóműkereskedelem piros betűs ünnepként jegyzi, ha egy-egy képe aukciókon felbukkan. A többire már csak a legöregebbek vagy a nagyon ráfigyelők emlékezhetnek. Személye, munkássága nélkül csonka lenne a magyar fotóművészet története. Amihez hozzányúlt, arannyá változott kezei között. Piktorialista portréi, tájképei, az új tárgyiasság eredményeit magába olvasztó reklám- és divatfotói, csendéletei, avantgárd aktjai, új szemléletű arcképei máig érvényes alkotások, maradandónak bizonyultak, sok esetben iskolát teremtettek. Mondjuk úgy, hogy érdekes arcvonásai sok festő- és szobrászművészt megihlettek. Egyike az itthon maradt, ennek ellenére a világ által lassan el- és megismert kevés számú magyar fotográfusoknak. Aki részesült, részesül, részesülni fog a róla elnevezett ösztöndíjból, a feladó bankszámláján túl legalább ennyit tudjon róla.

Kincses Károly