André Kertész Terem

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Folyamatos jelen, bárhol belevághatok. Kezdjük a kurátornál. Van egy régi mondás, mely szerint kétféleképpen lehet jó kurátornak lenni, az egyik lehetőség az, hogy jó szemed van, a másik az, hogy jó füled. Csizek Gabinak jó szeme van, ez biztos. Belső hallása is kiváló, az is kell hozzá, anélkül a szem nem működik. Visszafelé mindez nem igaz, a jó fülhöz nem kell jó szem, bár úgy sem árt, ha az ember nyitott szemmel jár a jelenben. Amikor a jó kurátor a folyamatos jelenből merít, akkor persze nemcsak egy jó szemmel kell rendelkeznie, hanem legalább kettővel. Az egyik a fotográfiai jelent ismeri és érti, a másik a történelmi jelen iránt érzékeny. Ez a kettő valahol persze elválaszthatatlan egymástól, nincs olyan, aki ettől vagy attól a jelentől elvonatkoztathatna: a fotós jelen azonban nem feltétlenül a történelmi jelen és vice versa sem. A történelmi jelen, ahogy a fotókon megjelenik, árulkodó. Nemcsak egy korról lehet leolvasni sok mindent, de a fotósokról is, ahogy ők látják. Nemrég Galgóczi Erzsébet egyik regényét olvastam, ott egy leírásban feltűnt nekem a Trabant műszerfalára illesztett mágneses óra. Évtizedek óta nem láttam ilyen órát, de ezzel együtt rögtön magam elé tudtam idézni saját autónk egykori szagát, a telekre indulás minden feszültségét. Valahogy így működik a fotográfiába kódolt történelmi jelen is, amely aztán már az előhíváskor történelmi múlttá válik, egy-egy tárggyal, egy magasabban megkötött nyakkendővel, egy furcsa kalappal vagy egy kókuszszőnyeg mintázatával.

A fotós jelen ehhez képest kicsit más, vannak múltba ragadt fotósok és akadnak jövőre fókuszált vizionáriusok is. Egy régmúlt fotóról persze nehéz eldönteni, hogy az akkori fotós jelenhez hogyan viszonyult, de akinek van füle a hallásra, és szeme a látásra, az még akár ezt is eldöntheti. Most viszont nem a régmúltban, hanem a magyar fotográfia folyamatos jelenében állunk, szemünkkel vagy fülünkkel el tudjuk dönteni, hogy mennyi ebben a múlt vagy a jövő. Ez persze csak játék, komoly játék, de megpróbálhatom az itt kiállított képeket egy eltolt időhorizonthoz képest elhelyezni. Ha a múltból nézem, illetve elképzelem magamat, ahogy a múltból nézem, legyen ez a múlt már a felnőtt korom tudatosabbik felében, mondjuk a kilencvenes években, akkor ez a mostani történelmi jelen, ami itt van a képeken, nem is tűnik jövőnek. Pontosabban ez, ami itt a képeken megjelenik, akkoriban nem tűnt volna jövőnek, annyira bele van ragadva a múltba. A rozsdás gyárak, a telkükön tevő-vevő emberek, ezek a furcsa fények és színek, mindez majdnem pont olyan, mint a múltunk. Egy nem is olyan furcsa világ, amelyben minden ismerősnek tűnik. De nem ezt képzeltük. Ha viszont magamat a jövőbe helyezem, és úgy nézek vissza, valószínűleg látni fogom benne a múltat, ezt az épp elmúló pillanatot. Emlékezni fogok a szempárokra, az orvosi kezelések hatásaira, a szülőkre, ahogy akkor (most) láttuk őket. Valószínűleg azért fogok így, ilyen pontosan emlékezni, mert mindezek a fotósok a magyar fotográfia jelenének legjobb képviselői között vannak. Fotós jelenük valódi, nagyon mai az a távolság, ahogy a motívumaikat látják és láttatják, pontosan úgy állítják be a fényt, ahogy ekkoriban a fényt beállítják, hogy a valóság lenyomatát adhassa. Olyan látószöget használnak, amely sem előtte így nem volt jellemző, sem talán később nem lesz az. Ez a fotós jelen nem nagyon kér a fekete-fehérből, talán menekülésnek érezné. Nincsenek mikroszkopikus felvételei, nem nézünk annyira a magasból, mint régen, nem torzítunk, nem lesz hosszú árnyékunk. Ha az egészet nézem, s nem az egyes képeket, tehát inkább a benyomásokból indulok ki, akkor elmondhatom, hogy ez a fotós jelen egy emberrel teli, csendes világ, amely nem is olyan ritkán szociográfiai értelemben megpróbál távolságot tartani a jelentől. Illetve szubjektív jeleneket konstruál, szűk menedékhelyeket a jelen elől.

Nádas Péter Hágai szövegében, amelyet aztán Tillmann József elemzett, a magyar fotográfia múltjáról beszél, egy olyan múltról, amely a folyamatos jelenből is értelmezhető:
„Nem egyszerűen arról van szó, hogy a magyar fotográfia alapító atyáinak szemléletét a magyar népnyomor brutalitása és az első világháború rettenete alapozta meg, hanem arról, hogy metafizikai megrendültségüket milyen roppant erővel és milyen nagy találékonysággal fordították életörömbe, csüggedtségüket és melankóliájukat pedig miként váltották szociálkritikus életerővé. Készségeik a jövőre nézve is felvilágosítással szolgálnak arról, hogy mire nem maradhat érzéketlen a fotográfia. Hol élsz, erre a kérdésre azóta minden magyar fotográfus-nemzedéknek felindultság nélkül kell válaszolnia.”

A folyamatos jelen fotósai valóban felindultság nélkül válaszolnak, nem nyújtanak krónikát, de nem is menekülnek előle. Ha Nádas egyes szavait ültetjük át a mába, akkor a metafizikai megrendültség és a melankólia halványan átdereng a képeken, de nem fordul át életörömbe. Életöröm helyett inkább a bizonytalanság az, ami leolvasható, meg még egy mondat jut eszembe, amit az Angliában élő magyar író, George Szirtes mondott, arról, hogy Budapest a bizonytalanság központja. Ő mesélt Krasznahorkai képeiről is, amelyeken mindig esik az eső és mindig Kelet-Magyarország van. A folyamatos jelen fotósainál nincs meg ez a rettenet, és ebből következően nincs már meg a szociálkritikus életerő sem. Persze a fotográfiai jelen sem ugyanaz már, múlttá vált az egykori sajtófotó, már a film sem foglalkozik hasonló problémákkal, nincs egyáltalán olyan médium, amely ezt a szerepet átvállalná. Pedig amit itt látunk, az a magyar fotográfia jövője. Önmagában minden tervezett intézmény ezeken a ragyogóan tehetséges embereken múlik. Azon, hogy ezek a fotósok képesek lesznek-e csatlakozni a nemzetközi folyamatos jelenhez. Képesek-e olyasmit kiemelni a jelenből, múltból, jövőből, ami a világ számára fontos. Ettől függ, hogy jelen lesz-e a magyarországi fotográfiában a nemzetközi horizont és a nemzetközi horizonton a magyar fotó. Ehhez intézményi szinten csupán annyi kell, hogy maradjanak itt olyan emberek, akiknek füle van a hallásra és szeme a látásra.

A kiállítást megnyitom.

Mélyi József