Képes Beszéd 1 – 2008. február 14. Mai Manó Ház

Vékás Magdolna és Zaránd Gyula

„A falakon 30 év képei láthatóak. A negatívok átnézése, nagyítása felért egy időutazással. Néhány felvétel eddig Csipkerózsikaként szunnyadt, soha nem készült róla kópia, de most feléledt és megmutatja minden részletét, felidézi a kort melynek szülötte. Most, amikor a kiállítás készen áll, azt érzem, amit egy sárgabarackfa érezhet azután, hogy leszüretelték róla a több mázsa termést. Nagy megkönnyebbülést, és egy kis szomorúságot, hogy megint lezárult valami…De a tél után jön a tavasz…” írta Vékás Magdolna a kiállítás bemutatásaként.

Zaránd Gyula Párizsból érkezett Pestre „vendégségbe”, miközben „sokkal többet van a Mai Manó Házban párizsi létére, mint sok budapesti fényképész” – mondta Kincses Károly a bevezetőben. Díszlépés című albuma kísérte kiállítását, amelyben több mint 30 év fotói láthatók.

---

Ránki Júlia: Különös lehet ez a találkozás két művész számára, akik azelőtt nem ismerték egymást. De nem véletlenről van szó, hanem a kiállítás szervezőinek tudatos döntéséről. Éppen ezért a párhuzamosságokkal kezdjük. Vannak ilyenek?

Vékás: Azt gondolom, hogy Gyula sokkal több embert fényképez, mint én, de azért ugyan úgy látom azokat – ahogyan én megfogalmazom – az „üres” képeket, amiket én is szívesen fényképezek. Van rokonság.

Zaránd: Az ember nélküli képekre gondol az üres képek alatt?

Vékás: Igen, igen.

Zaránd: A magam részéről úgy látom, hogy Magdi sokkal jobban kísérletező, tehát kimegy a fotográfia területéről. Én maradok a fotográfián belül, még hogyha van új keresés is, azok is mind a fotográfia eszközével. Magdi pediglen kiszáll ebből és a másmilyen anyag sem zavarja, például a textil vagy egyéb. Én ilyen értelemben ortodox vagyok, a fényképeimhez nem nyúlok, nem rajzolok bele, nem festem ki. Még a montázsokat sem. Akár a negatív montázs, akár a pozitív montázs, azt mind a fototechnikán keresztül érem el. Amit egyébként irigylek is másoknál, hogy ha a fotográfia anyagából is ki tudnak lépni. Van ez az új technika, amivel nyomtatni lehet, tehát festék kerül a fényképre. De én teljesen megmaradok az ortodox fotográfiánál. A legutóbbi egy évben lett alkalmam, hogy egyméteres digitális nagyításokat készíthettem fekete-fehér negatívok után a De Gaulle Centrumban. És ezek olyan jól sikerültek, szóval én magam is meglepődtem.

RJ: Analóg fekete-fehér?

Zaránd: Igen, és nagyon-nagyon érdekes, úgyhogy ez fellelkesített és ez továbbra is érdekel és ezt az utat még szeretném tovább folytatni. A digitális fényképezéshez valahogy nem jutottam ennyire közel. Ahogy mondtam is, én ortodox fényképész vagyok, aki szereti az ezüstanyagot, a papírminőséget…

RJ: Egyik hétvégén Magdi körbevezette az érdeklődőket itt a képek között. Sok minden érdekesség közben észrevettem, hogy kék a körme.

Vékás: Az itteni műteremben csináltunk egy workshopot. Jelentkezhettek rá tízen, hogy különböző régi technikákat kipróbáljunk és akkor olajnyomást csináltunk, ami egy nyomdai festékezési eljárás és én előző nap rendesen összekentem magam nyomdafestékkel és semmivel nem tudtam leszedni, úgyhogy az annak volt a nyoma. Egyébként Féner Tamás szokta mondani, amikor összetalálkozunk: mutasd a kezed! Régi fotóeljárásokkal dolgozom, amiket az 1860-as években használtak. Az üveglemezzel még nem barátkoztam meg, de hogyha megszűnik a fekete-fehér gyártás, akkor kénytelen leszek. A digitálissal én sem dolgozom, csak szigorúan pénzkeresés miatt. A saját képeimet mind negatívra, „rendesen” fényképezem.

RJ: Mit keresel a régi eljárások, vegyszerek és egyebek között?

Vékás: Ez úgy indult, hogy amikor még múzeumban dolgoztunk Kincses Károllyal meg Flesch Bálinttal, akkor láttuk, hogy mostoha sorsa van a régi fényképeknek. Akkor még nem is fotógyűjteményben tartották őket, hanem segédanyagként hányódott itt-ott és számtalan darab ment tönkre. Akkor gondoltuk azt, hogy meg kéne ismertetni a muzeológusokat azzal, hogy tulajdonképpen mi az, ami a kezük között van és mennyire nehéz volt egy ilyen fényképet elkészíteni annak idején. Így szerveződtek meg a gödöllői fotótechnika-történeti táborok, ahol a fényképezés összes fontos, régi eljárását végigpróbáltuk. Én is ott kezdtem el és aztán szerettem bele. Utána elkezdtem úgy használni, hogy a saját gondolataimat tudjam velük közvetíteni.

RJ: A Zaránd nagypapának meg csak ez volt, igaz?

Zaránd: A nagypapám nem ebből élt, csak szerelemből fényképezett, én úgy hívom, hogy vasárnapi fényképész volt. A nagy kísérletezésekre nem volt ideje, csak épp annyi, hogy ő maga készítette a lemezeket, utána meg elkészítette a felvételt, előhívta és lekontaktolta.

A papám professzionalista lett. Aradon született és az ő nagynénjének volt egy fényképész műterme Aradtól nem messze. Majd aztán átköltözött Magyarországra és a Kellner nevezetű fotográfusnál lett segéd, aki egyébként nagyon jó sportfotó riporter is volt. Apámat a riportozás, a külső fotózni való nem nagyon érdekelte, inkább a műtermi világítás és a labortechnika. Leicával, Rolleiflex-szel tudott dolgozni és a laborok is már nagyon jól fel voltak szerelve. Megtaláltam a negatívjait, ezeken a húszas, harmincas évek divatja szerint kemény a világítás, a fény- és az árnyékkeresés, az áttetszőség, átlátszóság. Üvegtányért fényképezett, szemüveget, vázákat. Ebben a korban a fényképészeket ez a téma érdekelte.

RJ: Milyen gép volt, amivel az első olyan képeket csinálták, ami a sajátjuk már és még?

Vékás: A Zenitem volt az első gépem. Az nem volt valami nagyon jó, de lehetett vele dolgozni, hogyha muszáj volt. Utána lett egy Exacta Varex II A-m, ami már akkor múzeumi darab volt, de azóta is visszasírom a rajzát, mert olyan rajza nincs a MicroNikor 55-ösnek se! És azután pedig ugyanazok a gépeim vannak most már 25 éve. Ugyanaz a három darab kis Nikon, amivel szerintem mindhalálig fogok dolgozni.

Zaránd: ’58-ban vásárolt az édesanyám egy Flexaret nevű, cseh gyártmányú fényképezőgépet, ami két tüköraknás, 6x6-os méretű, tehát a Rolleiflexnek egy koppintása, még a gyorstovábbítója is olyan, mint a Rolleiflexé – majdnem! Tizenöt éves voltam.

Nyúztam az anyámat, hogy én fotóriporter akarok lenni és nekem kell egy Rolleiflex. A családban a fényképezés egy teljesen normális dolog volt, nagyon sok időt töltöttem az apám műtermében. Azt, hogy miért akartam fotóriporter lenni, talán még a könyvben sem írtam le: anyám fényképész - retusőr volt a Fővárosi Fotónál. A Farkas Tamás fotóriporter, akit mindenki ismer, az ’56-os események után elment, majd másfél év után meggondolta magát és visszajött … Eljött hozzánk és egy Rolleiflex volt a nyakában. Kanadából jött vissza egész frissen és az olyan levegőt hozott magával, hogy teljesen megfogott… hát én ilyen szeretnék lenni – gondoltam. Itt kezdődött. Akkoriban az érdekelt leginkább, hogy a környezetemnek örömet szerezzek, nohát, akkor a barátokat fényképeztem. Itt is ül közöttünk egy, a Tóth Laci barátom, aki ezt a kezdeti periódust végigélte. Õt is fényképeztem nagyon gyakran, meg a házibulikat, a rock and rollt. A Fővárosi Fotónak volt egy riporter osztálya, ahol a Farkas Tamás, a Szalay Zoltán, a Balla Demeter, Fejes László volt. Nagyon-nagyon jó iskola volt, ott mindent meg lehetett tanulni. A kis esküvőtől kezdve, a gyári fényképezésig, meg a Kádár János találkozása Ceausescuval, szóval mindent, amit el tudnak képzelni, ott rögtön reagálni kellett. Ez egy nagyon jó iskola volt! A fényképezés nyelvezetét a Balla Demeteren keresztül értettem meg és ez indított el arra az útra, amit aztán végigjártam. Hát közben persze voltak más találkozásaim is. Lehet, hogy egy kicsit előreszaladok. Ami mély nyomot hagyott bennem, ez a Cartier-Bressonnal való találkozásom, ami aztán elvezetett – mondjuk így –, Franciaországba is, többek között ez is.

RJ: Mit kell érteni azon, hogy nyelvezet?

Vékás: Hát elég nehéz elmagyarázni, hogy mitől varázslatos a Mona Lisa mosolya! Én úgy dolgozom – miután én nem vagyok riporter és nem kiszámíthatatlan, amit fényképezek –, hogy mindig van egy olyan villanás, amit észreveszek valahol, ami megfogja a szememet és az agyamat egyszerre és akkor elkezdek arrafelé orientálódni és akkor szinte csak azokat a dolgokat veszem észre a környezetemben, ahogy járok-kelek és elkezdek fényképezni. Sok esetben elmegyek olyan mellett, amit egyébként lefényképeznék, de akkor nem áll rá a tekintetem és aztán, ahogy gyűlik az anyag, úgy előbb-utóbb összeáll valamivé. Általában sorozatokat készítek.

RJ: Beállítod mesterségesen a helyszíneket, amit lefényképezel, vagy addig mégy, amíg megtalálod, aminek a képe megfelel a gondolatodnak?

Vékás: Van, amikor így, van, amikor úgy. Például a legutolsó, az Ûrutazás, az abszolút otthon rendezgetve, kis apró tárgyakat világítgatva készült. Kettő kép van, ami természetben készült, de azon se nagyon látszik. És van olyan, amikor addig megyek, amíg megtalálom azt, ami kell nekem. A tükrös képek először színes negatívra készültek el. Elkezdtem mászkálni itt az Andrássy úton meg a mellékutcákban, régi bérházakban és nagyon megfogott az, hogy gyönyörűek a lépcsőházak, de minden borzalmasan le van pusztulva és különösen az az egység, hogy a leggyönyörűbb Andrássy úti palotában is kopasz villanykörték vicsorogtak a lépcsőfordulókban és én tulajdonképpen ezt akartam megmutatni, hogy ebben az elegáns világban ezek a hihetetlen pocsék lámpák ott égnek és végül is ezek adják a hangulatát. Azt gondoltam, hogy ha lefényképezem színesben, akkor ennek még kietlenebb hangulata lesz. Na, ez nem jött be és nem tetszett igazán az a világ, amit visszakaptam és akkor elég sokáig félretettem és nem foglalkoztam vele. Véletlenül, amikor otthon pakolásztam a negatívjaimat a laborban, ott volt egy tükör és arra úgy rákerült egy negatív, nem is ez, hanem egy másik, és akkor láttam meg, hogy a fehér részeken átvilágít a fény. Akkor jutott eszembe az, hogy milyen jó lenne ez, mert akkor úgy élővé tudom tenni a fényt. A tükör vastagsága miatt lett egy kis térhatása, de én azt gondolom, hogy ez ennyi. Ennek a sorozatnak ez itt jól áll, de egyelőre nem gondolok folytatásra.

RJ: A textillel is ez a helyzet, hogy az is csak bizonyos lenyomatokra alkalmas?

Vékás: Igen. Most cserepekkel szórakozom és kavicsokkal. Azon nincsen kép, csak lenyomat. Úgyhogy most képet szeretnék.

RJ: A hagyományos fényképezésben az útkeresés milyen módon lehetséges?

Zaránd: Az útkeresés? Ahogy a kiállításomból talán kitűnik itt az utolsó teremben, az maga talán a témaválasztás. Magában a fotó technikai lehetőségein túl én nem akarok… az nem érdekel. Nem érzem, hogy hiányozna valami. Vagy ha valami hiányzik, akkor azt úgy érzem, hogy az az én hibám, akkor az egy rossz fénykép, az nem sikerült! Nem vagyok riporter, nem csinálok ilyen értelemben riportokat. Hosszú ideig a Rapho fotóügynökségnek dolgoztam… még most is elvileg, de hát itt annyira megváltozott az egész riporterkedés a világban, szóval az egy teljesen más dolog lett, mint ahogy ez kezdődött, és ami nekem tetszett.

RJ: Mit tekint fotóriportnak?

Zaránd: Amit régen úgy neveztek, hogy fotoriportázs, ezt a franciák úgy hívják, hogy humanista fotográfia, magyarul emberközpontú, és a képeket az újságok felhasználták. Ami végül is ugyanolyan odaadással készített kép – magamat is ide sorolom –, ami a fotográfia nyelvezetével beszél magukról az emberekről, tehát felfedezi az emberi kapcsolatok sokféleségét… mára ezek mind a múzeumokban, helyesebben galériákban mint művek szerepelnek. A Paris Matchnak az ötvenes évek végén olyan munkatársai voltak, mint a Cartier-Bresson. Ha megnézzük a régi újságokat is, egy-egy Cartier-Bresson riport az tizenkét oldalon keresztül csak fényképekkel „beszél” kevés szöveggel. Hogyha manapság megnézi ugyanezt a Paris Matchot, akkor részben nincsenek ilyen tizenkét oldalas riportok, és témájában is teljesen megváltozott. Szóval, amíg akkor egy riportázs Moszkváról szólt vagy Kínáról, addig manapság a például a holland királynő házassága a téma. Most van a Geo és a National Geographic, ahol még ezt a hagyományos vonalat követik, illetve fejlesztik. Ahol még tényleg ilyen nagy képriport érdekes dolgokat felfedez.

RJ: És a fotós lapok?

Zaránd: Amiket én ismerek, azok tele vannak meztelen nőkkel, vagy technikáról beszélnek. Szuper világítás, szuper éles, szuper mit tudom én, micsoda, de szuper nulla. Szóval semmit nem mond.

RJ: Akkor mennyi esélyt adnak önmaguknak, a fotográfiának?

Zaránd: Reméljük, hogy ez egy átmeneti korszak.

RJ: Tanít?

Zaránd: Én tanítottam a párizsi Iparművészeti Főiskolán öt éven keresztül fotografikát. ’90-től ’95-ig tartott a szerződésem és akkoriban kezdték el venni a számítógépeket, amikor eljöttem az iskolából. Tehát én még a szűz, tradicionális, ezüst, brómezüst fotográfiát tanítottam. Egy grafikussal dolgoztam együtt és fotografikákat készítettünk. Nagyon érdekes volt, mert itt előszedhettem a Moholy-Nagy dolgokat, a Dovzsenkot és a gyakorlatban is ezeket a munkákat végeztük. Fotomontázs, szolarizáció, fotogrammok. A tanítványaim alkalmazott grafikusnak készültek és egy grafikus fotó nélkül nem tud létezni. Nem azért, hogy ők is tudjanak fényképezni, hogy ők is megtanulják a szakmát, hanem hogy vizuálisan tudják alkalmazni a fotográfiát is. Hogy úgy építsék bele a grafikába, hogy a fotó nyelvezete is megmaradjon. Sajnos, ha megnézzük a mai grafikusok munkáját, tisztelet a kivételnek, de néha gyilkos dolgokat látok – bocsánat, ha van közöttünk grafikus.

RJ: Hol kell kezdeni a fotó tanítást?

Vékás: Most én megfordítottam a sorrendet, mert eddig analóggal kezdtünk és a digitálisnál végeztük. De ezzel némi kudarcélmény is érte a diákokat, mert ugye a filmet könnyebben el lehet rontani… Úgyhogy most kizárólag amiatt, hogy ne menjen el olyan gyorsan a kedvük az analóg technikától, előre veszem a digitálisat. Amikor már tudnak fényt mérni, meg értik, hogy egyáltalán merre hány óra, akkor utána kezdünk el valóban fotózni, és nagyon élvezik. A harmadik ilyen osztályom most már hetven százalékban analóggal dolgozik és a maradék a digitális. Nem szeretik. Pedig profik számítógép használatban.

RJ: Mennyit lehet elmagyarázni száz évnél is több tudásból?

Vékás: Sokat! A kompozíció, a fények alakítása, egy képnek az egyensúlya… rengeteget el lehet magyarázni és ezt nagyon sokan meg is tudják úgy tanulni, hogy eléggé jól, készségszinten alkalmazzák is. De látni nem lehet megtanítani.

Zaránd: Így van. Ezt mindenki saját magában hordozza. Szóval ez nem megtanítható.

RJ: Azt írja Zaránd Gyuláról Gera Mihály, hogy csöndes, zárkózott ember, aki képekkel tudja kifejezni magát igazán. Most ezt nem tapasztaljuk, de a megnyitón valóban annak tűnt. Lehet, hogy meg volt illetődve?

Zaránd: Az is, igen. Nagy nyilvánosság előtt, vagy ha nagyon sokan vannak, akkor nem szeretek szerepelni. Régebben még a Reismann is mondta, hogy a Gyula úgy tud dolgozni, hogy nem ismerik. Újságírókkal, akikkel mentem, jó barátok voltunk. Az öreg Molnár Auréllal nagyon sokat jártam és nagyon szeretett engem meg én is szerettem őt. Szóval azt mondták, hogy a Gyulával olyan jó dolgozni, nem lehet észrevenni, hogy ott van. Nem csattogtatja a gépét, nem „szerepel”. A Korniss Péter olyan szépen beszélt a megnyitón, és utána megköszönhettem volna….Nem volt ez tőlem valami szép dolog. Bocsánatot kérek.

RJ: A képei nekem franciásnak tűnnek. Lehetséges?

Zaránd: Furcsa, hogy ezt mondja, mert pont Párizsban nekem azt mondják, hogy milyen magyarosak a képeim!

RJ: Mit mondanak, hogy mitől?

Zaránd: A magyar fényképészetnek van egy bizonyos nimbusza és felismerhetősége is az emberközelisége miatt. Ami nem is véletlen, lényegében ezt a fajta fényképezést az André Kertész vitte be Franciaországba. Ez ilyen magyar iskola – úgy lehetne nevezni. A Kertész mély nyomot hagyott a francia fotográfiában és a Cartier-Bresson egy másik magyarra azt mondta, hogy autodidakta, de a legmélyebb nyomot ő hagyta benne, ez pediglen a Martin Munkácsi egyik fényképe, ahol gyerekek szaladnak a tengerparton. Na, hát szóval, ez is egy magyar, tehát a nagy nemzeti francia fényképészt is egy magyar fényképész motiválta, ha mondhatom így.

RJ: Ezeket a hatásokat hogyan lehet átadni?

Zaránd: Egy-egy kiállításnak végül is ez az eredménye, hisz ez mind így kerül tovább, így van nevelő hatása, fejlesztő hatása.

RJ: Most már nem Párizst fotózza…

Zaránd: Lementem ilyen minimal art-ba. Gyufaszál, cipőfűző vagy ilyesmi.

RJ: Otthon?

Zaránd: Vagy otthon, vagy ahol találom. Betonkockakő vagy a falak. A falak nagyon érdekelnek, pontosan ezekben a digitális nagyításokban. Van ez az új technika, amiről az elején beszéltem, amivel nyomtatni lehet, tehát festék kerül a fényképre, az papírkép, tehát így nemessé válik. Nagyon szép, grafikusok használják, nagyon jó papír.

RJ: Hogyan tudja megállapítani, hogy mekkorára nagyít?

Zaránd: A kép ereje adja. Nagyon sok dolog derül ki a kontakt meg a nagyítás után, meg már a kész kép után is. Tehát van olyan, hogy kirakok a falra egy képet, hogy vajon megállja-e a helyét? Vajon holnap is rá tudok még nézni? És egy hét múlva is, egy hónap múlva is? Ha nem állja meg a helyét és zavar, akkor az tuti, hogy nem jó. De ha beintegrálódik és még mindig tud mondani valamit, még mindig jó nézni, mert egy olyan hajlat vagy más van rajta, hogy jó nézni, akkor az jó. És hát a mérete is úgy dől el később, hogy mekkorát bír el, hogy azt még lehet-e. Van, amit egyszerűen nem lehet nagyobbra tenni, mint amekkora.

RJ: Egyszer egy méter?

Zaránd: Igen, egyszer egyes vagy négyzetes, mert Hasselbladra csinálom és a teljes kockát használva. És most ezek a falfelületek érdekelnek. Mondjuk ez idáig szerencsém volt, mert egy művészcsapattal dolgoztam együtt, akit úgy hívnak, hogy KP Cinq, KP Ötös Csapat, mert öten vagyunk. Nemcsak fényképészek, hanem szobrász, festő is. Ez egy ilyen efemer mozgalomból alakult ki. Azért efemer, mert van egy-egy lebontásra kerülő gyár vagy kórház és addig, ameddig azt tényleg nem bontják le, addig a művészek használhatják. A ’80-as évek elején alakult ki ez a mozgalom Franciaországban, amikor még a Jack Lang volt a kulturális miniszter. Amikor a művészek műtermet mentek kérni, akkor adott egy kis pénzt, hogy vegyenek gipszet meg téglát, aztán mindenki csinálja meg magának a műtermét. Így jutottunk hozzá ezzel a csoporttal egy körülbelül 120 négyzetméteres helyiséghez, ami a Montmartre-on egy kórház volt. Most ebben a műteremben tartom a kiállítási képeimet, ami már lehet kb.120 bekeretezett kép. De most jön a probléma, hogy ez is efemer és ezt is le fogják bontani. Ezek között vannak ilyen hatalmas méretek is, amit a lebontott szobrokról készítettem.

RJ: Ezek a magyarországi szobrok?

Zaránd: Igen.

RJ: És akkor mi lesz?

Zaránd: Nem tudom, hogy hova vigyem. Vannak kétméteresek furnérlemezen, és vannak a nagyok, amiket több darabból kell összerakni: a négyméteres például három részből áll, azok pediglen nagyon finom alumínium lemezre vannak kasírozva, védőlécekkel, hogy ne törjenek meg a sarkai. És akkor ezeket úgy össze lehet csavarozni, hogy amikor kiállítás van, két méterről már nem látod, hogy az három részből áll. Hát tényleg, ha lenne helye valahol, mondjuk egy állandó kiállításon…

(A Mai Manó Ház Napfényműtermében 2008. február 14-én lezajlott beszélgetés szerkesztett változata.)