Mucsy Szilvia Surányi Miklós	Mucsy Szilvia, Surányi Miklós Pécsi József Fotográfiai Ösztöndíjasok beszámoló kiállítása   A kiállítást megnyitja: Készman József, művészettörténész A kiállítás kurátora: Csizek Petra Megtekinthető: 2009. március 13. - március 29. minden hétköznap 14-19 óra között, hétvégén 11-19 óra között
Pécsi József Fotográfiai Ösztöndíjasok beszámoló kiállítása Mucsy Szilvia· Surányi Miklós

A Pécsi József Fotográfiai Ösztöndíjasok beszámoló kiállítása a Mai Manó Házban

A Pécsi József Fotográfiai Ösztöndíj beszámoló kiállításán idén két alkotó, Mucsy Szilvia és Surányi Miklós mutatkozik be. Eltérő művészi hozzáállásuk és munkamódszerük két, jellegében teljesen különböző fotósorozat elkészülését eredményezte. Az egyik egy fotóriport, mely egy sokunk számára ismeretlen közösség világába nyújt bepillantást a fotó dokumentarista eszközei által. A másik sorozat portréi és csendéletei egy fiktív csoport képét rajzolják meg, a személyek és az őket körülvevő környezet bemutatására koncentrálva.

MUCSY SZILVIA Különleges energiák című sorozatában olyan gyógymódokat mutat be, mint a buddhista nyungne meditáció, a tarot kártya, a tibeti gong hangrezgésével történő terápia vagy a tánc energiájának gyógyító ereje. Felgyorsult, materiális, vallástalan társadalmunkban egyre többen fordulnak a transzcendens világok felé és hallgatnak távoli, spirituális erők hívószavára, keresve a lélek hangját a testkultusz dominanciájának ellenében. A sorozat ennek a jelenségnek ered a nyomába, bemutatva a magyarországi helyszíneket, gyógyítókat és útkeresőket, de elhatárolódva a hamis mesterektől, tudatlan sarlatánoktól. A kamera lencséje a szereplőket a legintimebb pillanatokban – elrévedt vagy meditatív állapotban – mindig csukott szemmel örökíti meg.

SURÁNYI MIKLÓS Közös képek című sorozatában egy nem létező művészcsoport szereplőit és környezetüket fotózza a képzőművészet klasszikus műfajainak, a portré és a csendélet eszköztárának felhasználásával. Sorozatában a finom, sokszor humoros részletek, a tárgyi környezet váltakozik az arcok közelségével. Képein nem múlik az idő, nincs történés, az emberi viszonyok rejtve maradnak, helyette hangulatokkal, megtalált helyekkel és személyekkel találkozunk. Egy-egy furcsa, oda nem illő tárgy becsempészése a gondosan megválasztott kompozícióba feloldja a pontos és szikár megfogalmazást: egy műanyag kutya, egy felirat, egy kikandikáló lábujj vagy egy meggyes rétes elég hozzá, hogy a kép kibillenjen formai szigorúságából és a társaság játékos, lírai tablójává válhasson.

A Pécsi József fotográfiai pályázat ösztöndíjasainak (Mucsy Szilvia és Surányi Miklós) második évet követő, beszámoló kiállításán két, viszonylag csendes, a fotográfia médiazajától eltakart anyagot láthatunk a beszámoló kiállításon. Mucsy Szilvia sorozata (Különleges energiák) egy akkut korjelenséggel, a modern ember spirituális irányultságával foglalkozik; - mint írja:

„Ebben a kizökkent világban, ahol elhalkul a belső párbeszéd, háttérbe szorul a mentális feltöltődés, a külsőségek jelentik az értéket és félresiklik az önértékelés. A testközpontú gondolkodás előtérbe kerülésével a test többé már nem a lélek temploma.” – és folytathatjuk a gondolatot:

A törődés önmagunkkal egykor a saját lelki üdvünkkel való törődést jelentette; és ezt az üdvösséget az ember Istentől remélte. A modernitás nagy forradalmai óta az emberek immár a társadalom általi üdvözülésre tettek fel mindent. Freud óta pedig a terápiában fizetnek az üdvösségükért. Van itt viszont egy furcsaság, amely nagyon tanulságos: egyre több ember cseréli le a pszichoterápiát a rítus-tanácsadással. Ezzel az individualizálódás maga is vallásként ismerhető fel. – írja N. Bolz.

Csakhogy a konzumizmus logikáját nem csupán a „vallás nélküli vallás” követi, hanem maga a vallás is. De már csak mint a márkák egyike, azon márkáké, amelyek a spiritualitás piacán konkurensei egymásnak. A hívő mellé már régen felzárkózott a vallásfogyasztó, aki azért megy a templomba, hogy ott spirituális szórakozásra leljen. A valláspiacon a spirituális önkiszolgálás dominál, a do-it-yourself az önmegváltásban. Milliószámra keletkezik olyasmi, amit Karl Gabriel barkácsvallásnak hívott. Az igazi határvonal tehát nem kóklerek és igaz mentalisták között húzódik, hanem az egydimenzióssá vált ember lelkében rajzolódik ki szakadék.

Nincs jogunk persze megkérdőjelezni az ember spirituális éhségét, a lelki vezetés igényét. Amennyire tájékozódni lehet ebben a közegben, a Mucsy Szilvia képein megjelenített mesterek és gyógyítók mind hiteles karizmatikus személyiségek, és így a kiválasztás is a fotós lelki és szociális tájékozódó képességét dicséri. A fotográfia felől nézve: mennyire kellemetlen érzés meglesni a spirituális áhitat állapotában lévő embert? Mennyire személyes (vagy éppen giccses) a belső lelki történés pillanatának ábrázolása? Vajon nem válunk-e magunk is extázis-kutatóvá, magyarán: lehet-e külső szemszögből bemutatni a láthatatlant, vagy annak csak jeleit tudjuk egybegyűjteni egy leképező technika (fotó) segítségével? Számomra ezeket a kérdéseket feszegetik a képek.

A kicsit máshonnan, más közegből érkező Surányi Miklós képei (Közös képek) első pillantásra (szintén) nem mondhatók expresszíveknek. Olyannyira nem tűnik semmi különösnek, hogy a betévedő nézők gyakran meg is fogalmazzák a kérdést: mik is ezek, portrék? És az első, és felületes tekintet számára nem is kínálnak többet; - s ez nem a néző vagy bárki hibája: még csak azt sem mondhatnánk, hogy más nyelvet beszélnek, mint a megszokott; - máshogy használják a fotográfia nyelvezetét. Surányi fotói a fénykép segítségével valami fotón túlit szeretnének megmutatni. Azokat a láthatatlan erővonalakat, amelyek egy közösség kohéziós erőit alkotják. Pontosabban, amelyek létrehozhatják a közösséget, amely jelen esetben teljességgel fiktív: neutrális, frontálisan beállított portrékon és csendéleteken egy fiktív művészeti csoport mindennapjaiba leshetünk be. Itt most az egyes nézőt összezavarhatja, hogy be lehet azonosítani a művészeti élet ismert szereplőit a képeken, de a baráti-ismeretségi szál ellenére nem állnak össze alkotóközösségé; - mégis, akként vannak bemutatva. A tárgy környezet és a személyek viszonya kiemelt és árulkodó, a köztük kialakuló erővonalak mentén alakítja ki a kohézió (fiktív) látszatát. Valahogy úgy, minta Twin Peaks című filmben, amikor a kisvárosba frissen érkezett Cooper ügynök bizalmasan megkérdezi a helyi seriffet, hogy mióta tart a viszonyuk a szép fogadósnéval.

'Honnan veszed?- kérdezi a seriff;
'Testbeszéd' – válaszolja neki Kylie McLahen

Surányi (látszólag) eseménytelen, érdektelen fotói valami olyasmire képesek a társas közeggel, mint az egyszerű technikai eszközként használt fényképezőgép, a kamera: rögzíti a helikopter rotorlapátjait forgás közben, megmutatja azt, ami a levegőben tartja a repülőgépet (propeller), amely amúgy szabad szemmel láthatatlan.

Egy írásában a fotográfiáról Baudrillard azon elmélkedik, hogy az elmúlt mintegy 170 évben bizony átesztétizáltuk a fényképezést, így ez a fajta kép képzőművészetté vált és belezuhant a kultúra szakadékába. Számára a fotografikus kép kevésbé a tartalom, reprezentáció, jelentés, mintsem a tiszta bűvölet szempontjából érdekes, tárgyias dolog.

Szerinte a fényképnek le kell mondania a magyarázatokról: számára azok a jó képek, amelyek nem játsszák el maguk előtt a művészet, esztétika, kultúra, értelem komédiáját. Baudrillard végkövetkezetése nem valamiféle egyszerűségért kiáltó romanticizmus nem a tiszta, egyszerű lélek hangja, hanem a fotográfia által alkotott kép rafinált képfelfogása.

Mucsy Szilvia és Surányi Miklós munkái látszólagos csendességük ellenére, ill. éppen azért ennek a képfelfogásnak a másként-beszélői, másként-gondolkodói. Úgy gondolom, a Pécsi József-ösztöndíj jó helyen volt, amikor megkapták, Gratulálok nekik!

Készman József