 |
George Eastman Terem
hamarosan
következik
Bácsi Róbert László, Hajdú D. András, Mártonfai Dénes, Móricz Simon, Simon Márk
Pécsi József Ösztöndíjasok beszámoló kiállítása
A kiállítást megnyitja: Korniss Péter, fotográfus
Kurátor: Nagy Szilvia, a Miskolci Galéria kurátora
Megtekinthető: 2011. március 25. - május 8.
minden hétköznap 14-19 óra között,
hétvégén 11-19 óra között.
A Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj immár 20 éve nyújt lehetőséget
fiatal fotográfusoknak, fotóművészeknek, hogy éves periódusokban, támogatottan
egy-egy témára koncentráljanak. A 2011-es beszámoló kiállítás és katalógus öt
fiatal alkotó, Bácsi Róbert László, Hajdú D. András, Mártonfai Dénes, Móricz
Simon és Simon Márk sorozatát mutatja be. A kiforrott, tematikusan végigvitt
sorozatok ízelítőt adnak a fiatal művészek társadalomkritikai
kérdésfelvetéseiről, a képeken társadalmi-politikai érzékenység társul
dokumentarista kifejezésmóddal, művészi reflexióval.
Bácsi Róbert László fotográfiái egy "elnemismert" ország "elnemismert"
útkereséseit, konfliktusait fogalmazzák lírai mozdulatlanságba. A múlt
szimbólumai lassan peregnek a falakról, helyi lakosok portréi váltakoznak a
vezérek domborműveivel, s csendes elmúlásban tájelemmé redukálódik a harckocsi
és körhinta egyaránt. A történelmi emlékezet jelenlétével terhelt tájképek,
otthonukban fegyverükkel modellt álló emberek Az örmény Karabah ismeretlen
világát idézik.
Az örmény Karabah
Ha elnemismert országba megy az ember, érdemes arra felkészülni, hogy nincs roaming. Ezt leszámítva egy elnemismert ország is olyan, mint egy elismert, csak nem hívják meg az olimpiára, a férfi lakosság fele fegyverben van, a kereskedelem kicsit nehézkes, turisták nincsenek. De vannak határok elnemismert határőrökkel, hivatalok elnemismert pecsétekkel, kormányok elnemismert miniszterekkel.
A túlnyomórészt örmények lakta kaukázusi terület a Szovjetunió széthullásakor mondta ki Azerbajdzsántól való elszakadását, igaz, ezt a világ államai nem ismerik el. A kezdeti éveket gazdasági válság jellemezte, és nyílt háború tört ki Azerbajdzsán és Hegyi-Karabah örmény lakossága között. Azerbajdzsánban azt állítják, Örményország - jogellenesen - megszállta a 140 ezres lélekszámú területet. Az elszakadás miatt kirobbant háborúban eddig 35 ezren haltak meg.
A két szomszédos ország hivatalosan ma is háborúban áll, ugyanis Örményország a mai napig igényt tart az Azerbajdzsán területén lévő, többségében örmények lakta Hegyi-Karabah tartományra.
Az örmény holokauszt és az Azerbajdzsánnal vívott háború hatásai mind a mai napig érződnek a mindennapi életükön. Az embereket mindenütt körülveszik elhunyt családtagjaik emlékei. A falakon a régi fotók, az arcokon a szomorúság tükröződik. Még mindig sok háztartás természetes része a fegyver. Sok esetben a nagyszülők nevelik az unokákat, mert szüleik odavesztek a háborúban.
Munkámmal szeretném még közelebbről bemutatni ennek az "országnak" azt a hangulatát, amely lassan fejlődik, ahol a családok a múlt emlékei miatt nehezen tudnak továbblépni.
Egyes képeken csak a szappanbuborékok illanó mivolta jelzi a Bohócdoktorok
jelenlétét. Kórtermekben, idős emberek és beteg gyermekek közé kalauzol Hajdú D.
András fotósorozata. A boldogság - elkeseredettség, gyengeség - akarat,
kiszolgáltatottság - segítő szándék ellentétpárjai együttesen jelennek meg a
törékeny pillanatokat dokumentáló képsorokon. A kényes helyzetek, kritikus
pillanatok egy értő szem segítségével egy pillanatra megragadhatóvá válnak, majd
elillannak, mint a buborék.
Bohócdoktorok
Sorozatom célja, hogy betekintést nyújtsak a bohócdoktorok kevésbé ismert munkájába. Nagyon fontosnak tartom azoknak az őszinte pillanatoknak a dokumentálását, amelyeket a törékeny helyzetek hoznak létre, mint a kiszolgáltatottság és a segíteni akarás. A doktorok hosszú hónapok folyamatos munkája során próbálnak közelebb kerülni az idősekhez, gyerekekhez, míg eljutnak addig a pontig, hogy az emberekben felgyülemlett félelem, feszültség vagy búskomorság egyetlen őszinte kacagásban ki tud törni. Ezekért a pillanatért dolgoznak évek óta bohócok.
2009-ben az öregek otthonára koncentráltam, ahogy megpróbálják kiragadni az időseket az apátiából. Az otthonokban a nők általában rajongva várják a bohócokat, de a férfiakat feloldani szinte lehetetlenség - ők sokkal büszkébbek annál, hogy holmi bohócokkal "lepaktáljanak". Ennek ellenére a folyamatos visszajárás néha megtörte a legerősebb ellenállást is, és egyszer-egyszer sikerül kimozdítani mindenkit a dacos komorságból.
A gyermekotthonokban és - intézetekben nagyobb erőfeszítést igényel mindkét fél részéről a kapcsolatok kialakítása, ugyanis a gyerekek tökéletesen tisztában vannak a betegségükkel, és azzal is, hogy a bohócok azért jönnek, hogy eltereljék erről a figyelmüket. Ha egy pillanatra is elkalandozik egy bohóc figyelme, akkor gyakran a beteg gyerek "besegít" a bohócoknak, és asszisztál nekik ahhoz, hogy el tudják végezni a munkájukat. Így olyan mértékű erőre és empatikus képességre van szükség a bohócok részéről, ami szinte emberfeletti.
Külön köszönet a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítványnak!
Mártonfai Dénes sorozatai a vidéki lét mindennapi körforgásaiból kitörni
vágyó sportolók és szurkolók dokumentarista képeiből (Vidéki foci) és önmagukat
kereső, megmutatni vágyó Hétköznapi lányok portréiból állnak. Kicsit úgy
érezzünk, vidéken bármi megtörténhet: az összeeszkábált kispadok és focikapuk
stadionná, a sarki kocsma pedig a sztárfocistákat ünneplő bárrá változik, amint
egy-egy meccs a szomszéd falu focicsapatával a hét, vagy akár a hónap eseményévé
válik.
A Hétköznapi lányok sorozat irónia, pornográfia és giccs határán egyensúlyozva
ábrázolja főszereplőit, egy pillanatra kiszakítva őket a nehezen átléphető
mindennapi rutinokból, engedve a megmutatkozási vágynak, ugyanakkor
láthatatlanságban hagyva őket saját közösségük számára, meghagyva őket
hétköznapi lányoknak.
Mártonfai Dénes
Vidéki foci
Sokan nem tudják, milyen egy összeeszkábált fapadról buzdítani a rokonunkat, gyermekkori barátunkat egy aprócska korlát mögül, amit akár mankóval is könnyedén átléphetünk. Teljesen más érzés, mint vasrácsok és betonfalak közt egy stadionban, szektorokba bekerítve. Manapság egyre gyakrabban tapasztalható, hogy a sport szeretete vidéken másképp nyilvánul meg. A mérkőzések hangulata is alapvetően különbözik. Megtapasztalhatjuk milyen a meccs végén, a pálya menti büfében néhány sör mellett a csapat tagjaival együtt megvitatni, ki és mit hibázott. A férfiak körében társadalmi eseménynek számító alkalomkor a szurkolók megvitatják a hét történéseit, majd békésen megnézik a mérkőzést. S bár a szurkolói fanatizmus természetesen ilyen alkalmakkor is jelen van, tagadhatatlanul más formában, mint egy nagy, zárt arénában, komoly agressziónak nyoma sincs. S ha a csapat győzelmet arat, annál nagyobb öröm a hűséges szurkoló számára nincs.
Hétköznapi lányok
Fotóriporteri munkám része, hogy a Tolnai Népújság internetes lapjának is fotózom, melynek egyik hetente jelentkező rovata a TEOL lány, ahol fiatal önkéntes lányok portfóliói jelennek meg. Nem lévén Tolnában más lehetőség, sok lány jelentkezik. Barátnők adják tovább egymásnak a hírt, hogy fotómodellek lehetnek, így rövid időre a köztudatba kerülhetnek. A lehetőség önmagában is kilépés a szürke mindennapok taposómalmából. Modelljeim nem több, mint hétköznapi, magukat szürkének tartott lányok, akik levetkőzve gátlásaikat megmutatják, mi az igazi szépség, nem pedig a médiában közvetített ideál. A jó képhez meg kell ismerkedni a lányokkal és ezen beszélgetésekből alakultak ki a kevésbé szokványos képek. Volt, akit csak a kíváncsiság vezérelt, amikor hétköznapjaitól távol álló díszletben és jelmezben akart szerepelni a képeken. Mint kiderült azonban, az úgynevezett egyszerű hétköznapi lányok is tele vannak különleges álmokkal, esetenként elfojtott vágyakkal, ami párosul sajátos látásmódommal. Azzal az igénnyel, hogy legalább egyszer az életben megmutassák legbelső énjüket. Ezeknek az álmoknak, fantáziáknak szeretnék továbbra is újabb helyszíneket és teret adni.
Dokumentarista fotóesszében megfogalmazott társadalomkritika, küzdelem,
együttérzés jelenik meg Móricz Simon fotográfiáin. A Csongrád megyei Csanytelek,
a Sárvidék, csak egyike a vidéki infrastruktúra hiányával küszködő Tisza-menti
településeknek, ahol a közúthálózat megoldatlansága közoktatási, betegellátási
problémákat is felvet. A képeken azonban az itt élő emberek mindennapjaival
találkozunk: beragadt traktorokkal, ellehetetlenített közlekedéssel,
kilátástalansággal, az összefogás szükségességével, és sárral.
Sárvidék
Míg Nyugat-Európában az utak 96 százalékát, Magyarországon csak 38 százalékát fedi szilárd burkolat. A különbség ennél is nagyobb a külterületeken, hiszen míg Nyugat - Európában szinte minden mezőgazdasági út burkolt, addig Magyarországon csak alig egyharmaduk. A külterületi mezőgazdasági utak önkormányzati tulajdonban vannak, az önkormányzatok szűkös forrásaikat elsősorban a belterületekre összpontosítják, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium pedig nem foglalkozik a külterületi földutakkal. Az utak javításához és újak építéséhez a közlekedési, a fejlesztési valamint az önkormányzati ágazat együttműködésére lenne szükség.
A Csongrád megyei Csanyteleken a lakosság 30 százaléka él földutak mellett - a Tisza közelében olyan a talaj, hogy esős időben ezek mind járhatatlanná válnak. 2007-ben 2 millió forintot költöttek, hogy megtervezzék, engedélyeztessék és megpályázzák három különösen rossz állapotban levő földes utca felújítását. Nem nyert az önkormányzat, mert nem tudták forgalomszámlálási adatokkal és baleseti statisztikával bizonyítani, hogy a szilárd burkolatra igenis szükség van. Egy, az év jelentős részében járhatatlan úton nem lehet a nagy forgalommal igazolni, hogy szükség lenne a megjavítására, és a szénásszekerek sem rohannak egymásba olyan utcán, ahol a terepjáró is elakad. Itt is, mint sok más hasonló településen, nemhogy a mentő nem ér oda 15 percen belül egy infarktusos beteghez, ennyi idő alatt még egy traktort sem könnyű találni, amely behúzná a beteghez a rohamkocsit. A teljes csanyteleki úthálózat hossza 70 kilométer, ebből 40 kilométer mellett ma is életvitelszerűen laknak emberek.
Simon Márk középformátumú fotográfiái egy mindannyiunk számára ismerős helyet
fogalmaznak újra: a Balatont. Lacus Pelso / Sekély tó című sorozata nem a
Balaton-parti nyaralások hangulatát idézi, sokkal inkább egy eddig ismertnek
hitt tájat mutat meg új szemszögből, asszociációk és személyes emlékek mentén
építkezve, vissza-visszajárva, elmélázva, időtlenségbe rendezve. A képek
uralkodó tónusai egy-egy változékony hangulatot dokumentálnak, az idő múlását
egy színskála mentén rendszerezik.
Lacus Pelso - Sekély Tó
A tó, ahonnan tovább lehet menni, ahol meg lehet pihenni, kiengedni, elmerülni. Odavonzza az utazót, de megszakítja a vándorlást és próbatételre késztet. Van történelme: az ókori rómaiaknak pelsói villasor, a középkori magyaroknak mocsár - és végvárrendszer, az újkori kelet-németeknek a szabadság Plattensee-je, nekünk meg a Magyar Tenger, ahol jó a lángos és sorsszerű a szakszervezeti üdülés.
A Balaton több ennél: maga a távolság, a messzeség, a tekintet végtelen kóborlása. Egyszerre véges és végtelen, pillanatnyi és örök. Benne van a házak kövében, a fürdőzők mozdulatában, formálja szavainkat, szokásainkat, dalainkat.
Õselem, vagy tengerszem, szem, vagy égi tükör, a lélek tükre, vagy a belső tenger? - Ezekre a kérdésekre keresem a választ.
Nagy Szilvia, kurátor
|
Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház
1065 Budapest-Terézváros, Nagymező utca 20.
Telefon: 473-2666
Fax: 473-2662
E-mail: maimano@maimano.hu
|
|
|
