George Eastman Terem

Pécsi József ösztöndíjasok bemutatkozó kiállítása
Hangay Enikő és Váradi Viktor
Mai Manó Ház, 2012. március 22.

Kedves Megjelentek!

Két fotós mutatkozik be idén, mint Pécsi József fotográfiai ösztöndíjjal megtámogatott alkotó. Nem elvárható, hogy legyen közük egymáshoz, hogy az anyagaik illeszkedjenek, hiszen nem ezért kerültek műveik egy időben a falakra. Most mégis van egy fontos közös nevező a kiállított sorozatokban: a saját élet, a saját identitás kérdéseinek középpontba helyezése. A megoldás, az én-képek felmutatása természetesen már nagyon eltérő módokon történik.

Hangay Enikő esetében a tőle megszokott képi világgal találkozunk, most is rendkívül gyöngéden nyúl az őt körülvevő valósághoz, és nagyon finom képi réteget húz csak le róla. Ezek a képek azonban talán sosem voltak ennyire explicit módon személyesek. Anyahajó című sorozata egyébiránt beillik abba a tendenciába, amelybe egyre több kortárs fiatal fotósunk is tartozik: miszerint a gyermekvállalás, a családdá alakulás fontos témává válik művészetükben.

A sorozat címe jelölheti őt magát – aki már anyaként hajózik az élet vizein, illetve, a szó asszociáltatja a nagy, biztonságot nyújtó alapot is, amelyet gyermekeinek nyújt. A hétköznapokat elmesélő részletek, tárgyak, játékok, amikből saját gyerek-univerzum épül, az elmosódott gyerekalakok, tehát konkrét elemek, személyek képei között az anyasággal kapcsolatos általános, lényegi érzetek képeivel találkozunk. Központi motívumok a sorozatban a címben jelölt hajó és a víz. A víz, mint az élet alapvető, ősi eleme, a víz, mint magzatvíz, a víz, mint gyönyörű, absztrakt, kékes-fémes felület, mint gyűrött kék takaró, és mint a fölénk boruló égbolt is megjelenik ill. megidéződik. Az egyik legszebb ég-képen a felhők közé bújt papírsárkányt köldökzsinórként köti madzagja a földhöz. Egy másik képen egy kislány vízsugárban fürdik, víz borítja, ahogy magzat korában, ugyanakkor egy idilli nyári délután képkockája is ez. Arca nem látszik – az nem lesz a miénk, mi elég, ha annyit tudunk, hogy egy kislány, nem az a lényeg, hogy fel is ismerjük az utcán. Finom, halk beszédmód ez, amely sokat elmond, de leginkább hangulatok, érzések, szinte tapintható felületek, szinte hallható hangok, és mintázattá váló tárgy és felület-képek formájában teszi ezt. Nincs történet, csak villanások, izgalmas látványok. A tányéron a – valószínűleg málnaszörp – folt a vért juttatja eszünkbe, a vért, amely másutt keveredik a vízzel, a vért, amely elengedhetetlen része az anyává válásnak, hiszen egy véres és fájdalmas történet, a szülés áll minden itt látható és sejthető pillanat mögött. A vízfelületből egyszer egy kenu, majd a női szaporítószerv-rendszer tűnik elő, az életet adó víz hordozója, helye, az élet origója. Rendkívül finom gesztus úgy megmutatni ezt, hogy közben nem a szokásos véres, vagy röntgen, vagy anatómiai képek vagy grafikák vannak meghívva ehhez. A szintén kivágással képbe hozott vasmacska tökéletes szimbóluma annak, hogy bár a felszínen a hullámok, a viharok vethetik ide-oda az embert, a mélyben valami stabilan tart. Például a családnak adandó és a tőlük kapott biztonság, vagy egyszerűen csak gyermekeink létezése.

A sorozat nem a szokásos anyaság és gyermekkor képeket hozza. Szó nincs a babarózsaszínre, cukormázasra hazudott gondtalan boldogságról. Egy másik fajta boldogság, egy, nem az ész, az intellektus, hanem az észlelés, az érzékek számára elmesélhető létállapot formálódik képekké körülöttünk. Akárha víz alá (vissza a magzatvízbe) merítene minket Hangay: ahol a közegnek köszönhetően minden sejtelmes, nem érthető, nem hallható, nem látható éles pontossággal. Ám annál inkább adja a lebegés élményét.

Váradi Viktor alkotásai sokkal konkrétabbak. Mintha vendégül hívna magához. Az utcán megpillantva őt odamehet hozzá műveinek ismerője, és megkérdezheti, hogy van? Milyen volt a legutóbbi esküvő fotózás? Ha véletlenül vendégségbe hívna, magamtól is tudnám, hogy hol a mosdó, a szekrény, és így tovább. Első alkalommal is úgy érezném, hogy minden zugot ismerek, és a visszatérés jóleső érzésével ülnék le az étkező egyik székére. Vagy az ágyra. Vagy a számítógép elé. Ezt a közvetlenséget hozzák a post-itre írt rövidke gondolatok, kérdések, „üzenetek” is. Belelátunk Váradi Viktor életébe, és a fejébe is. Szinte halljuk a hangját, ahogy feltesz kérdéseket, amiket talán mindannyian felteszünk. Fesztelenül beszél vágyairól, félelmeiről, amelyekben akár a sajátjaink köszönnek vissza. Sőt, nem csak gondolatait közli látszólag kontroll nélkül, hétköznapi természetességgel nem csak érzéseit tárja elénk, és nem csak otthonában nézelődhetünk hosszasan. Saját testét is elénk tárja, mint a kutatás, az önmaga-keresés egyik fontos fázisának kulcs elemét. Evidens a többi között a kérdés, hogy a külsőnk mennyire határozza meg őt magát, egyértelmű, hogy ezzel is foglalkozni kell. De Váradi ezt is alaposan teszi, nem a véletlenre, nem a nézőre hagyatkozik, ő tudni akarja a választ. Szakértők segítségét kéri az ön-elemzéshez. Kíváncsi vagyok, ő maga mennyire volt elégedett a válaszukkal. Eltalálták? Ő tényleg ilyen meg ilyen? Vagy vitatkozott velük magában? És ezzel már az is kiderült, hogy a néző bizony vitatkozik a szakértőkkel, maga is felállítja Váradi Viktor személyiség-analízisét.

Az installáció maga is leviselkedi a képek viszonylatait, lényegüket. A vágyak be nem teljesülésétől való félelmek konkrét, éles képei éppen ezen vágyak virtuális, elmosódó, a jövőbeliség bizonytalanságától megmart, lebegő képeivel párosulnak. A gyermekkor eredeti felvételei, diaképei remekül passzolnak a light-box diavetítőt, dianézőt asszociáltató installálásba. Az otthon megélésének és használatának vég nélküli azonossága és változatossága a tapasztalat jellegének megfelelően egy körbe forgó, végtelenített filmen kerül a szemünk elé. Váradi Viktornál sincs történet, de megvan az esélyünk, hogy a konkrét pillanatokból valami történet-szerűt építsünk a főhős köré. Pillanatok a főszereplő életéből, werkfilmmel, werkfotókkal. Ahogy annak lennie kell.

Az én-keresés ma már nem csak, hogy (társadalmi szinten is) engedélyezett, hanem egyenesen támogatott folyamat és tevékenység. Életszükségletünkké vált – részben, mert a nagy válaszokat adó eszmék, narratívák szövete felbomlott, már nem tartanak meg bennünket, nem adnak magyarázatot és releváns keretet számunkra. Másrészt, az identitás meghatározására való törekvés, az önismeret valójában öngyógyítás is. A tudott sebek, hiányok és csak sejtés szinten bennünk mozgó fájások, kételyek és szorongások az önmagunk képét, kontúrjait megrajzoló folyamat során enyhülhetnek. Akkor is, ha mások teszik ezt saját magukkal, és mi csak az eredményt látjuk. Nézzük, élvezzük, és közben legbelül a saját magunk én-képeit formálgatjuk.

Jó tárlatnézést kívánok!

Somogyi Zsófia