Dezső Tamás „Az év fotóriportere” Az Ügető végnapjai   Megtekinthető: 2005. 06. 03. - 10. 09.
Az Ügető végnapjai · Szarka Klára megnyitója

Dezső Tamás www.tamasdezso.com

A történet meglehetősen régi, de nagyon jellemző. Szereplői ma már nem élnek, a helyszínek, amelyekről szó esik, már nem úgy néznek ki, amint akkoriban. A harminc éve sajtópalotaként működő New Yorkból lépett ki az egyik napos vasárnap délelőtt az Ország-Világ újságírója, Fenyves György, éppen Zsütibe botlott, vagyis G. Dénes György legendás dalszövegíróba. – Jössz hazafelé? – kérdezte Zsütit kedélyesen a riporter. – Haza? – fordult oda döbbent arccal a dalíró. – Vasárnap délben haza? – ismételte meg a kérdést jelentőségteljesen. Látva Fenyves értetlen arcát, megvetően magyarázta: – Meg vagy őrülve? Mindjárt indul az első futam az Ügetőn!

A sajtópalota a maga szörnyű, toldozott-foldozott, Kádár-kori bájával átváltozik luxus-szállodává, az Ügetőre pedig egyetlen lelátója emlékezteti majd az emlékezőket, a többit eltakarította már a XXI. század racionális és kíméletlen logikája. Jó ez így, vagy sem? Kinek igen, kinek nem. Én már soha nem tudok hotelként tekinteni a New Yorkra, hiszen emlékek milliói kötnek oda. Láttam, persze, régen is, hogy koszos meg ronda, hogy barbár módon átépítgették, tapasztaltam, hogy az étteremből folyton szálldogál felfelé a fokhagymás rántás szaga. De még az én időmben is ott volt a legendás Új Tükör, meg a Szépirodalmi Kiadó, a laborban Fénernek, Keleti Évának meg Hemzőnek nagyítottak. S kapuja előtt sétált az Ügetőre Zsüti vasárnap délben. Arra az Ügetőre, ahová engem a szomszéd Koczák bácsiék kirándulni vittek úgy ötéves koromban.

Utálom azokat a megnyitó beszédeket és cikkeket, amelyekben az író-beszélő személye tolakszik előtérbe, de most nem tudom megállni, hogy ne mondjam el, micsoda misztérium volt nekem az Ügető kisgyerekként. Úgy nagyjából ötszáz méterre laktunk a pályától, de addig, amíg a szomszédék el nem vittek oda, nem tudtam képzelni, mi történhet a nagy kapun belül. Ámulatos volt, hogy a forgalmas főút mellett egy másik világ terül el, horkantással és lószaggal teli istállókkal, izgalmas látványt nyujtó, izgatott embertömeggel. Az pedig egyenesen bámulattal töltött el, hogy ezek a furcsa kicsiny kocsik elé fogott lovak muris módon szaporázzák, el nem vétve a ritmust, csak ügetnek, ügetnek. Döbbenten állapítottam meg, hogy a lovak még annál is okosabbak, mint ahogy gondoltam, pedig gyerekként is sokra tartottam őket, s később a Gulliver Nyihaha birodalmáról szóló részét olvasva, semmi kétségem sem volt arról, hogy a bölcs patások tényleg jobb világot képesek teremteni, mint mi szánalmas emberek.

Mindezek eszembe jutottak, amikor Dezső Tamás először mutatta meg az Ügetőn készült fotóinak válogatását. Előtolakodtak az emlékek, ízek és szagok, hangok és színek. Hirtelen rádöbbentem arra, hogy én, aki később alig-alig jártam ki a futamokra, csak távolról lettem csodálója a lónemzetségnek, s akit évtizedekig csak annyi kötött az Ügető ismerős sziluettjéhez, amennyit az autóból feltűnő, elsuhanó, ismerős forma jelent, még én is vesztes vagyok egy kicsit, amiért eltűnik ez a ma már oly anakronisztikus világ.

Ám Dezsőnek minderről semmit nem mondtam. Hanem talán a képek logikájáról, a kompozíció erejéről, a sorozat mint műfaj lelkéről cseréltünk eszmét, s arról faggattam gyanakvóan, hogy tényleg annyi szellemi munkája van-e ebben a riportban, mint amennyi a képekről tükröződik. Gyanús volt nekem ez a Dezső Tamás már korábban is. Folyton töprengett, ötleteket sziporkázott, eredeti megoldásokat keresett. Küszködött, birkózott, dolgozott a feladataival. S aztán előállt egy-egy zavarba ejtően remek képsorral, s pimasz módon, huszonéves létére évtizedes emlékeket kavar föl a nézőjében. Azt hiszem, valahol itt kezdődik a tehetség.

Fotós életünk egyik prominense mondta egyszer, hogy mennyire kellenek a nagy tehetségek, a nagyon sikeresek, a nagyvilágban is ismertek ennek a szakmának. Biztosan így is van. Mostanság néhányan éppen el is rugaszkodnak a hírnév felé vezető pálya startvonaláról. A közönség meglepve figyeli első lépéseiket. Csak reménykedem abban, hogy hamarosan kitör a tapsvihar, s még akkor is biztatjuk majd őket, amikor már kifutnak ebből a kis magyar stadionból.

Azt javaslom, mi mindenesetre kezdjük el a szurkolást! Hajrá Tamás!

(Elhangzott 2005. június 2-án a Magyar Fotográfusok Házában.)