Mai Manó Galéria ("Kis Manó")

Panel ügyek
Krnács Ágota

Lehet-e a művészet demokratikus, érdekes, hasznos, hiteles, komoly, szép, vagy csak széppé tevő, őszinte vagy kedvkereső, és érdemes-e mindezt róla tudnunk? Számomra elégtelen a művészet azon meghatározása, mely szerint művészet az, ami „nekünk,” szakmabelieknek az – tudniillik jelenleg ez az önlegitimáció a legtöbb, ami bizton állítható saját berkeinken belül. E helyzet tudatában jobb belátnunk, hogy valójában azt sem tudjuk jószerével megmondani, hogy itt művészetről van-e szó, ha nem akarjuk az intézményi keretek, így az elkészült, installált műtárgy, múzeumi közeg, megnyitja a műtörténész – legitimáló erejét egyből kritikátlanul benyelni. Miért bízzunk a rendszerben, amennyiben önmagáról állít ki bizonyítványt? A szakma résztvevői már állást foglaltak, s Önök is azzal, hogy eljöttek; most én jövök.

Nem idegenkedem attól, hogy e tautologikus művészet-meghatározásokkal ellentétben kiszúrjak sarokpontoknak művészetet nem is meghatározó, hanem ráadásul még értékítéletbe torkolló kritériumokat, amelyek mögött szempontrendszer húzódik meg, s ezt vállalom is. Ennek értelmében a fotográfia-fölfogásom ott kezdődik, hogy ez a valóságot önmagával építő folyamat: látszólag objektív, mert fizikai jelenségek összjátékában működtetett automata a médiuma, azonban ettől még korántsem tekinthető realistának, lévén minden víziót a tudat varázsol elénk. A kamera így pusztán affirmatív eszközként jöhet szóba – azaz leginkább azt erősíti meg, amit már eddig is tudtunk; mindeközben túlzottan hozzászoktunk e valósággyártó hitet kiparancsoló erejéhez.

Ezért különösen kedvelem azt a kísérleti fotográfiát, amely ezt a hitet kezdi ki, s a racionális tudományok megálltakor egyszerűen kénytelenek ezt az alkotói hozzáállást szürrealistának kategorizálva: racionalizálni. A Panel ügyekben erről nemigen van szó; itt affirmáció zajlik, mintha dokumentálva lenne egy szelete a valóságnak. A nem-kísérleti fotográfiának legtöbbször elhisszük, hogy ezt műveli, s itt azokra a momentumokra érdemes ezért véleményem szerint összpontosítani, amikor ugyan ezen hitrendszer adta narrációban, de nem megerősítés zajlik, hanem gyengítés, az affirmációkkal életben tartott sztereotípiákból konstituált valóság ellen. A Panel ügyekben hol lehet éppen erről szó?

Például, ha föltesszük, hogy a panelházakhoz tapadhat efféle kötelező képzettársítás, minthogy természetellenes, rideg kocka semmi-közegek – tetézve azzal, hogy dugig teltek szociális problémákkal. Krnács Ágota ez ügyben valahogyan éppen annak a megerősítője e sorozatban, hogy igenis tele van fával, gyeppel, bokorral, s további élőlények is benépesítik – voltaképpen szemlélődésre tökéletesen alkalmas park is lehet.

Talán egy széppé tevő szándékot is láthatunk e döntés mögött, azonban ne feledjük, hogy a panelházépítési hullám éppen annyi ideje ért véget, amióta terebélyesre megnőhettek az átadáskor még csemete fák.

A széppé tevés vádja a további képek ismeretében alaptalannak tűnhet: a panelházak lakótelepének személyesség-ellenessége, el nem titkolható társadalmi kellemetlenségei bőven kapnak, olykor egész képnyi teret az esszé itt bemutatott szeletében. Mindez azonban nem csap át, csak talán az egyik esetben a semmi monumentalizált esztetizálásába – Krnács belátja, hogy itt alig van a konvencionálisan a riport- vagy szociofotó érdeklődésére számot tartó motívum, vagy sztori vagy dráma, s ezt el is tudja fogadni: lám: így szállnak le a lakosok a buszról és itt; és valóban nem egy lélegzetelállító látvány e mindennapi rutinjuk. Azonban több helyen figyelmeztet a sok rétegen, bonyolult összefüggésrendszereken keresztül átlátó nézőpontjaival arra is, hogy egyfelől nem absztrakt a világ, azaz nem találunk, hanem csinálunk benne konceptuális síkokat az értelmezésbe torkolló sztereotípiák melegágyaként, másfelől arra is, hogy egy kép határaiba egyszerűen ennyi fér bele; a teljes összefüggésrendszer a kivágat szorításában sejthető, de kerek egészként meg nem ragadható.

Az előbb taglalt sivárság el nem tagadásában, de emellett még abban a döntésben is a panelházakkal kapcsolatos sztereotípiák erősíttetnek ismét, amint az emberi alak szinte kivétel nélkül egyedül jelenik meg az esszé e részében. Ennek legmegrázóbb példája az ablakban látható, figyelmével már másutt (a telefonvonal túlvégén lévővel kialkudott közös térben) járó kamasz, akinek testét magunk is kívülről, mintegy röntgenszemmel láthatjuk, mekkora kocka tartalmazza.

A sztereotípiákon túl, azaz azok ellenében végtére van egy mindent fölül is író, pozitív üzenete a Panel ügyeknek. Az imént említett, talán szenvtelennek tűnő elfogadása a nem túl ingergazdag környezetnek éppen a nem-tartalom művészetre alkalmasságának döntése révén nem szenvtelen elfogadás lesz, hanem e közterületet használók iránti empátia. Ebből fakad a lakók irreguláris viselkedésének gyűjtése is, akik apró vidámságokat haladéktalanul megengednek maguknak. Ezek már mintha nem a panelség függvényeiként lennének értelmezhetőek, azaz létezik az a régió, ahol ezen épített közeg determináló ereje már nincsen érvényben, vagyis megjelenik egy, itt nem várt otthonos érzés. Ez az, ami kívülről szemlélve nem adja magát, lévén sztereotípiáink mindezt elmeszelik előlünk. Ehhez kell a belülről elbeszéltség, aminek nem mellesleg az esete itt éppen fönnáll: a fényben fürdés egyik felvételén a kamerát tartó beszélő lebuktatja magát: a tizediken lakik. Ez magyarázza később a nagyon magas nézőpontokból fölvett, konstruktivista képeket is. Mást is: a széppé tevés elleni törekvést, hogy valóban olyan helyzetek kerüljenek dokumentálásra, ahol a kameraszituáció a szereplők folyó helyzetét érintetlenül hagyja.

A művész azáltal, hogy a lakók saját maguk teremtette jóérzését tudtukon kívül a művészetvilágba behozza, a szerző halála vonulatához is csatlakozhatna. Mivel azonban ez az empátia belülről elbeszélt, valójában az a furcsa helyzet adódik, hogy egy fogalmi dolgok körüli forgás helyett egy egzisztenciális totalitásra törekvő emberközpontú művel van itt dolgunk. Ez ennek értelmében nemcsak a mikroközösség tagjaként megélt, annak egészére érvényes krónika kommunikálása, hanem e közösségen belül változást nem sürgető, és kifelé címzett üzenete van. Ez nézőpontom szerint azokon a képeken mondatik ki, amelyek mintegy naphimnuszokká lesznek, életszeretet-apológiákká: nem a hely szabja meg, hogy élni jó-e.

Paksi Endre Lehel