Mai Manó Galéria („Kis Manó”)

Egy cigány fényképkiállítás képei

Mindenki mindent másképp lát. Ha ma az emberek cigány-képekről hallanak, akkor legelőször a harmadik világ nyomorába süllyedt vagy süllyesztett nyomorultak látványát várják. Aztán vannak, akik célja éppen az ezzel szembeállítható másik valóság, a felemelkedett és öntudatos romák világa.

Róna Jutka valami egész mást keresett. Egy történet után eredt. Magyar származású holland zsidó, a vészkorszakot ott élte át, magyarul nem is tudott. Aztán a nyolcvanas években felfedezte magának ezt az országot. Első itt készült kötete azt meséli el képekben, más emberek bőrébe vagy életébe bújva, hogy milyen is lett volna az ő élete, ha szülei pici korában nem menekülnek el innen. Aztán több cigány és cigányokkal kapcsolatban álló barátja lett. Sokat megtudott a porrajmos-ról, a cigány-holokausztról egy 2004-ben látott kiállításon, ahol egy térkép mutatta, hol voltak táborok, cigány tömegsírok. Minél többet tudott meg, annál jobban érdekelte, hogy mi történt azután? Akik túlélték azt a világot, fel tudtak-e állni, tudtak-e családot építeni. És ahogy elkezdte keresni és (nem könnyen) megtalálni a még élőket, megdöbbentette az az életerő, ami áradt belőlük.

Akikkel kapcsolatot tudott teremteni, azok elmesélték egész életüket. A fényképek nem illusztrációk a múlthoz, hanem kulcs a jelenhez és bizonyos értelemben a jövőhöz. A múlt egyedül az arcokon él, a sokat látott, sokat szenvedett öregasszonyok ráncos arcában, mindent kifejező szemében. A többi kép a mai mindennapi életről szól, családról, gyerekekről, unokákról, dédunokákról; játékról, munkáról, betegségről, temetésről, gyászról, szórakozásról, nyugalomról.

A fényképeket, különösen a portrékat, nagyon szeretem. De ez olyan fotóalbum, amelyben a képek csak részben beszélnek önmagukért. Kell mögéjük az elmondott történet. Én most azt az én olvasatomat mesélem el erről a képeskönyvről.

Kivétel nélkül minden szereplő a harmincas évek elején a legmélyebb nyomorból indult, amit teljesen szenvtelenül, természetesnek tartva, olykor vidáman mesélnek el. Többen még ismerték a vándorcigányok életét, ekhós szekéren is járták a vásárokat. A legtöbb családnak félig vagy egészen omladozó, saját maguk építette kunyhó jutott. Soha nem említik, hogy zsúfoltság lett volna – ez csak abból tudható, hogy hatan-tízen éltek egy vagy két ágyon, a kunyhó egyetlen kis szobájában. A visszatérő témák között van a családok felbomlása: a kérdezett apja elmegy, az anya vagy egyedül neveli tovább a gyerekeket, vagy új társ jön és sok további gyerek; téma, hogy a családban soha nem volt senki bűnöző; szinte minden történetben gyakori a betegség, gyerekek és fiatalok korai halála; az éhezés, ami szinte mindennapos; az, hogy nehezen vagy egyáltalán nem jutottak el az iskolába, mert se ruha, se cipő nem volt. Rengeteget dolgoztak napszámban, cselédként, az apák is, az anyák is, de hat-nyolc éves kortól a gyerekek is.

A kérdezettek 1944-ben gyerekek, vagy fiatal fiúk-lányok volta. Ha a szülőkkel együtt vitték el őket, soha nem tért mindenki vissza, de volt, hogy külön vitték el az apát és megölték, vagy helyben, vagy később. A lágert megjártak élményei között ott van a gázkamrák melletti szolgálat, az éhezés, testi kínzások, kiszolgáltatott vigyázban állás órákon át a fagyban, és ott van Mengele, aki rajtuk is kísérletezett.

A 44-ben történtekre a legtöbben, az akkor pici gyerekek is elég pontosan emlékeznek. Ami mai szemmel – főleg a mai emlékezet-hamisítási törekvések mellett –szembeszökő: akik értük jönnek, akik durván elrángatják őket először valami fogdába, aztán szekérre vagy vonatra, lehetnek közeli ismerősök, a Jani, akivel együtt játszottak, többnyire (olykor ugyancsak ismerős) csendőrök, néha más hivatalos ember - de egyetlen német katona sem bukkan fel egyetlen elhurcolási történetben sem, és azokban sem, ahol házaikat kirabolják vagy lerombolják. Sőt, az elbeszélésekből olykor úgy tűnik, hogy egy-egy család vagy csoport összefogdosása és elhurcolása nem is szervezetten, hivatalos parancsra, hanem „csak úgy”, pillanatnyi (és biztos jóváhagyásra számító) ötlettől vezérelve történt.

A visszatérés utáni talpra állás során szinte mindenki javítani tudott az életén. A háború előtti nyomor - ami ma is létezik, sőt, egyre tömegesebb - náluk nem ismétlődik meg. Talán igaza van Jutkának: a szenvedések megerősítették őket. Meg az is igaz lehet, hogy ez már nem csak cigány-történet, hanem a hatvanas-hetvenes évek Magyarországának sajátos története is. A visszatérők már nem ültek iskolapadba. Dolgoztak, állandó munkájuk lett gyárban, gazdáknál, tsz-ben, szakmát is szereztek néhányan, javítottak a lakásuk állapotán. És a nélkül, hogy ezt ebben a formában kimondták volna, legfőbb igyekezetük az volt, hogy a gyerekeik vigyék valamire, tanuljanak, legyen rendes munkájuk, lakásuk, legyenek boldog és gondtalan saját gyerekeik. A zenész apa ezért adta el az életét könnyítő két lovát, hogy a gyerekek is muzsikusok legyenek. „Mind a tíz muzsikus lett, és mellette dolgozni is szívesen dolgoznak”. A képek ezt mutatják meg.

Sokan megütköznek, hogy miért nem ábrázolja Jutka a kép árnyoldalát is, a mély szegénységet, hiszen ma valóban ez a jellemző. Jutka válasza erre az, hogy arról sok más kép van, neki épp az volt a kiinduló gondolata, hogy azt mutassa meg, lehet emberi életet élni a romok után. Magam azt gondolom, hogy ez a könyv arról tanúskodik, 1950 után minden lehetett volna másképpen.

A cigányok közül sokan már 1960 táján készen álltak arra, hogy kijöjjenek a nyomorból, hogy dolgozzanak, tanuljanak, elfogadják a közös normákat, belépjenek a „nagy” társadalomba. Ez már akkor is rettenetesen nehéz volt, az előítéletek akadályozták a továbbtanulást, a szakmaszerzést, a jobb fizetés elérését. Megküzdöttek ezzel, és remélték, hogy később jobb lesz.

A tragédia az, hogy a többségi társadalom – előítéleteitől vakon – nem figyelt sem az igyekezetre, sem a megtett erőfeszítésekre, sem a valóban megtett útra, sem a tervezett és lehetséges jövőkre. 1990 után válogatás nélkül lökte le a cigányok többségét a már elért kis magasságból a teljes nihilbe. Szavakban sok mindent ígért számtalan gyönyörű programban – de igazi akarat és igazi pénz se 90 előtt, se azután nem került a szavak mögé. A valóságban a cigányok mai helyzete összehasonlíthatatlanul rosszabb, mint 1980 táján volt. Az iskolarendszert, a közmunka-és segélyrendszert, és kivált a büntetőpolitikát, az egész erőszakkal átszőtt rendfenntartást úgy szabták át, hogy a szegények, de különösen a cigányok életét nehezítsék, életesélyeiket és gyerekeik esélyeit lerombolják.

Jutka szövegei és képei így a végén több célt szolgálnak. Mutatják a cigányok erejét túlélésben és talpra állásban, a „normális” élet iránti vágyukat és sikeres törekvéseiket, és érzékeltetik – megint egyszer – a közpolitika és a többségi társadalom felelősségét abban, hogy miért hagytuk, hogy mindez csak kivétel legyen? Miért hagytuk, hogy a romák tömegei, akik készen álltak arra, hogy a nagy közösség tagjai legyenek, ismét kitaszítottak, kirekesztettek, gyűlöltek lettek?

Gondolkodjuk el ezen.

2014. február 6

Ferge Zsuzsa