Vékás Magdolna 30 év retrospektív kiállítás A kiállítást megnyitja: Saly Noémi várostörténész Megtekinthető: 2007. december 10. - 2008. február 20. minden hétköznap 14-19 óra között, hétvégén és ünnepnap 11-19 óra között
30 év · Ablakok és fények · Saly Noémi megnyitója

Ablakok és fények

Vékás Magdolna képei

Vékás Magdolna rutinos szereplője a kortárs magyar fotográfiának, láthattuk már képeit pesti mozikban, hivatásos galériákban és legutóbb a Soros Egyetemen. Jelen kiállítása címe Ablakok és A Fények. Már a cím is jelentőségteljes dolgokra utal és különös figyelemre készteti a nézőt. Az ablak minden lakóhely nélkülözhetetlen eleme építészeti és élettani szempontból egyaránt. Figyelmes használata esetén, képes szélesen és messzehatóan megnyitni előttünk a világot. Ha megállunk előtte, tekintetünk a tér egészen távoli pontjáig szabadon eljuthat, de az is előfordul, hogy azonnal fennakad egy karnyújtásnyi apróságon. Magdi képei ehhez hasonlóan kitekintési lehetőséget kínálnak a számunkra. Kézzelfogható dolgok segítségével vezet minket, hol egy borostyánnal benőtt házfallal, hol pedig egy cserepes virággal díszített elfüggönyözött ablakkal találjuk magunkat szembe. A képeket tanulmányozva, kénytelenek vagyunk ismét felismerni - mint az életben oly sokszor-, hogy a részletekben gazdag "kisvilág" éppoly életfontosságú és változatos, és éppoly izgalmas kutatási terület, mint a "nagyvilág".

Mindannyian álltunk már ablakok előtt, sőt talán még építettünk is néhányat házunk falába. Fontos dolgokra kell ilyenkor figyelnünk. Nem mindegy formája, elhelyezkedése és mérete, de talán a legfontosabb az, hogy ha kinézünk vagy kihajolunk rajta, mire nézünk ki és meddig látunk el. Magdi ablakaiból egymást keresztező és különböző irányokba tartó utak lenyomatai tűnnek föl a tájban: erdei fák, szobrok és egyéb tünemények társaságában. Mint képelemek, igen szépek ezek a részletek. Önmagában ez is elegendő lenne, ha fényképeinek összbenyomása után nem kezdenénk el különböző kérdéseken gondolkodni.

A fényképész látszólag könnyi helyzetben van, mert kamerája segítségével módjában áll megfigyeléseit rögzíteni. Sokféleképpen teheti ezt, mint ahogy a jelen lévő művész esetében is láthatjuk. A fotográfia története arról tanúskodik, hogy annak érdekében, hogy a fényképezés sokoldalúságát minduntalan bizonyítsák, rendszeresen sor kerül igen meglepő kísérletekre. Vékás Magdi barátom is ezt teszi hosszú évek óta. Sokan tudjuk róla, hogy a régi technikák elkötelezett híve. E mögött, úgy hiszem, óriási kísérletező kedv és a létező jelenségek újabb és újabb dimenziókban történő bemutatásának a vágya húzódik meg. (Nem csekély eredménnyel, tegyük hozzá.) A most látható fényképek közül a kék színire festettek a cianotípiák, vagyis ezüst vegyület nélküli pozitívek. Ami a képek színe mellett azonnal feltűnik, hogy a fotós merített papírt használt, jól láthatóvá téve ezzel a felület textúráját. Rejtve maradt viszont, hogy a fotográfiák ebben az esetben nem nagyítógép segítségével készültek, hanem a negatív és a vassók elegyével érzékenyített papír napfényre helyezésével. A felvételek szemmel láthatóan jól belevésődtek a papír rostjaiba, és az éppen aktuális festék színe is szépen érvényesül a felületen. A cianotípiát, vagyis a kéknegatív eljárást 1842-ben J. Herschel fedezte föl, tehát a fotográfia egyik legősibb technikájának alkalmazásával állunk szemben. Érdekes volt látni, hogy a felhasznált anyagok végső megjelenése komoly esztétikai, sőt néhol filozófiai kérdéseket is felvethet. Egy sima fotópapíron például egy túl erős fehér fény-folt egyszerien expozíciós hibának tinik. A szemcsés papíron ugyanaz a fehérség az üresség helyett egyfajta végtelenséget hordoz, és új dimenziókat tár fel a fizikailag egyébként létező dolgokkal kapcsolatban. Gondoljunk csak az Epreskertben lefotózott szobor hosszú, elnyújtott alakjára. A cianotípiák másik jellegzetessége, hogy a képeken nincsenek éles kontúrok. A sokszor elnagyoltan megjelenő formák és vonalak vagy erőteljesen kiemelkednek, vagy elsüllyednek a papír anyagában. Mégsem jövünk zavarba a részletek hiányától, mert figyelmünket a bemutatott helyszínek és tárgyak időtlenné varázsolt látványa köti le. Hangsúlyozni kell, hogy Vékás Magdi képein a dolgok felismerhetőek és megnevesíthetőek. Mégis, egyszerre több dologról is szólhatnak. A csíksomlyói zárda folyosójának részletét bemutató képen például, arra leszünk figyelmesek, hogy az ablakon keresztül egy másik világ lenyomatai is beleszövődtek a fényképbe, alig látható foltok képében. A lényeg az, hogy a fényképész tudatta velünk ennek létezését.

A kiállításon látható másik képsorozat címe A Fények. Az alkalmazott technika itt is különleges. A negatívot ebben az esetben pozitívra nagyította, de nem papírra, hanem filmre. Ettől tökéletesen átlátszóvá vált a kész mi. A hatást tovább fokozta azzal, hogy különös hátteret választott a pozitív film installálására: méretre vágott tükröket. Megint egy játék és egy kísérlet. A negatív mögötti tükörlap olyan mélységérzetet teremt, amelyben a kép egy kis elmozdulással hol negatívnak, hol pedig pozitívnek tinik. A téma itt is hasonló a cianotípiához, csak még inkább helyhez kötött. Bérházak enteriőrjeit mutatja. Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor egy szálon lógó villanykörte kíséretében közlekedünk egy pesti bérházban. Ezen a fotókiállításon lesz alkalmunk elgondolkodni azon, hogy milyen dolgokra képesek ezek a boltív alatt lógó, pókhálóval benőtt lámpák és szembe világító puszta villanykörték. Magdi képein központi szereplőkké léptek elő, egyrészt mint a műalkotás megszületésében részt vevő mifény-források, másrészt pedig mint kompozíciós elemek. Megfelelő napszakban építészeti elemeket megduplázó árnyékokat hoztak létre, vagy egyszerien csak megvilágítottak egy boltívet, egy szépen ívelt kapualjat vagy egy öreg lépcsőházat. Ezeknek a fényképeknek a segítségével egy csapásra érdekessé váltak olyan mozzanatok, amelyek mellett valószínileg nap mint nap megyünk el anélkül, hogy odafigyelnénk rájuk. A Fények cími képsorozat közül a számomra legkedvesebb felvételen csak egy félig nyitott ablak látható, ezüstös félhomályban. Egy pillanatra sem hiányzott, hogy nem láttam a fényforrást, hiszen a lényeg azon volt, hogy a hatását pontosan érzékeljem, és a látványban gyönyörködjek. A szerző líraisága, és bátran mondhatjuk, költőisége mögött a kemény ellentétek játéka is jelen van. A művész biztos tudatában van annak, hogy a világ nem formálható át a saját képünkre. Éppen ezért jobban tesszük, ha felépítését próbáljuk meg tanulmányozni és megismerni. A fényképezés mint tevékenység egyébként már önmagában is változási folyamat, transzformáció. A pozitív másolatok negatív filmekről készülnek egy olyan kémiai folyamat megfordításával, mely a fehérből feketét, s a feketéből fehéret csinál. Egy rossz felvételből persze sohasem lesz jó kép pusztán attól, hogy szemcsés felületre másolják, vagy mert tükröt helyeznek a film mögé. Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy van-e aktualitása manapság a Vékás Magdolna által képviselt líraiságnak és állandóságot keresésnek. Meggyőződésem, hogy feltétlenül, ha az nyitott szemmel és játékossággal párosul. Sohasem éreztem, hogy egy magasröptű művészi program nevében akarná kifejezni önmagát. Ehelyett az életünket és mindennapjainkat komolyan befolyásoló - és néha még szebbé is tevő - dolgok megmutatásának a szándékát érzem képei láttán és természetesen bátorságot, sok-sok játékosságot a technikával és a legkülönbözőbb témákkal. Munkássága töretlen kontinuitást mutat az alkotásban, és biztosak lehetünk abban, hogy holnap, de legkésőbb holnapután ismét kitalál valami újat. Alkotókedvét - még az elektronikus digitalizáció korszakában - sem féltem, mert műalkotásokra, emberi kéz alkotta tárgyakra mindig szükségünk lesz.

(Cs. Plank Ibolya)

Forrás: http://fotomuveszet.elender.hu/9956/995604.html