Vékás Magdolna 30 év retrospektív kiállítás A kiállítást megnyitja: Saly Noémi várostörténész Megtekinthető: 2007. december 10. - 2008. február 20. minden hétköznap 14-19 óra között, hétvégén és ünnepnap 11-19 óra között
30 év · Ablakok és fények · Saly Noémi megnyitója

Az ember negyven év barátsággal a háta mögött szembekerül harminc évnyi életművel és egy kiállítás megnyitásának kedves, de ijesztő kötelességével. Mi ilyenkor a teendő? Beleássuk-e magunkat a szakirodalomba, próbáljunk-e úgy tenni, mintha egy kicsikét is értenénk a fényképezéshez, elevenítsünk-e föl gyerekkori emlékeket, vagy mi a tüdő legyen?

Ne legyen egyik se. Menjünk végig egy csöndes, üres múzeumon, ahol még nincsenek feliratok se, csak a képek, s miközben Magdi egy kisasztalon ágaskodik, kezében egy ciános lepedővel, gondolkodjunk.

A foto-gráfia annyit jelent magyarul: fény-irat. A régi műtermeket így is nevezték, sajnos gyökeret nem vert, szép magyar szóval: fényírda. Gondolkodjunk ezen, a fényen meg az íráson.

Vékás Magdi képein kétféle fénnyel találkozik az ember. Azzal, amelyik nyomot hagy, feltündöklik, vagy éppen hiányával jajong – meg azzal, amelyik egy emberi elméből sugárzik, és nyomot hagy, és feltündöklik, és soha nem hiányzik egyetlen négyzetmilliméterből sem. Világosak a bajok, világos az öröm, világos a rend, és világos az is, hogy ez a világos emberi szem, a Magdi szeme csakis megértéssel, irgalommal, szeretettel képes rátekinteni a világra.

A megértésért persze meg kell dolgozni. Egy francia filozófusnál olvastam a kérdést: melyik matematikus olvassa újra Archimédeszt, és melyik filozófus nem olvassa újra Platónt? Vékás Magdi újraolvasta a fényírdák régi receptjeit, kipróbálta az összes technikát, amelyet tapogatózó eleink alkalmaztak, és lám, kiderült róluk, hogy a digitális fényképezőgépek világában ezekkel is lehet újat és érvényeset mondani, sőt van, amiről csak ezekkel lehet.

S kérdezzük persze, hogy a mai, rohanó világban kinek van ideje arra, hogy. Hát igen. De Magdi képeiből az is világosan kiderül, hogy mi történik, ha az ember megáll, kézbe vesz egy nagyon apró és jelentéktelen tárgyat, szeretettel megnézi, aztán ír róla fénnyel egy üzenetet. Az történik, hogy átrendeződnek a léptékek, és a világ ura, az ember elkezdhet pironkodni. Fölteheti a kérdést, hogy kicsoda is ő, és mekkora. Ahhoz, hogy igazi helyét megtalálja, tuti, hogy többet segítenek ezek a fényiratos fűszálak, üveggolyók vagy csillagrendszerré nemesedő lámpaburák, mint ha beiratkoznék egy háromhétvégés önismereti tanfolyamra.

Van persze ezen a kiállításon egy út is, harminc év útja, a rácsok, sikátorok, gyártelepek, erdélyi falurombolások reménytelenségétől addig az alázatig és bölcsességig, amely már képes felmutatni a fűszálak csöndjét és a szemlélésükből eredő biztonságot. Ezt is érdemes végigkövetni, elgondolkozni rajta, ki-ki hol tart éppen a saját gyalogösvényén, és bátran elfogadni azokat a fogódzókat, amelyeket ezek a képek kínálnak.

És persze van humor, van játék – aki csak egy kicsit is ismeri az alkotót, tudja, hogy bármikor képes felnevetni. Ha merünk így is nézni ezekre a képekre, hát ez is fölcsillan lépten-nyomon, a rejtett vagy nem is rejtett öröm, a teremtés gyermeki, bugyborékoló nevetése. Van az egyik tárlóban egy üvegfedelű művészkönyv. A borító belső lapján ez olvasható: Ez a könyv egy példányban készült. Ez az 1. számú példány.

Vékás Magdi egy példányban készült. Legyek óvatosan optimista? Szeretném megnyitni az ötvenéves életmű-kiállítását is.

Saly Noémi