Lucien Hervé: Szajna part, Párizs, 1948	Lucien Hervé Párizsi fotográfiák és művészportrék A kiállítást megnyitotta Jérôme Bloch kulturális attasé, a Francia Intézet igazgató-helyettese és Csizek Gabriella a kiállítás kurátora A vendégeket köszöntötte Horváth Csaba főpolgármester-helyettes A kiállítás kurátora: Csizek Gabriella A kiállítás technikai rendezője: Mayer Róbert Megtekinthető: 2008. július 4. - szeptember 11. minden hétköznap 14-19 óra között, hétvégén és ünnepnap 11-19 óra között
Lucien Hervé: Párizsi fotográfiák és művészportrék Lucien Hervé életműve · Lucien Hervé

„1910-ben születtem Magyarországon. 1929-ben Párizsba mentem. Életem elég kemény volt. Mindenféle mesterséggel foglalkoztam s közben el kellett hagynom a zenét, mind álmaimat. Ebben a korszakban, ifjúságom első felében igen sokat sportoltam, még birkózóbajnok is voltam. Nem annyira hiúságból, mint inkább azért, mert az egyszerű emberi környezetben bátorságból és emberi méltóságból ugyanolyan leckéket vehettem, mint amit Bartók Béla környezetében megéreztem. Sok mindenfélével kellett foglalkoznom: voltam banktisztviselő, modellkészítő szabászatban, ügynök, épületfestő, számvevő, titkár, újságíró, aligazgató napilapnál, idegenvezető, és a többi. Mindezek a tapasztalatok emberileg gazdagítottak. A fogságban rajzolni kezdtem, majd szökésem után festeni. 1948-ban kezdtem fényképezni. 1949-ben Le Corbusier azt írta nekem, hogy „önnek építészlelke van”. Azóta vagyok az ő fényképésze.

Nagyon sokat utaztam és mégis, ha egy kisvárosban találom magam, legyen az akár Szíriában, akár Franciaországban, boldog vagyok, idegen vagyok, és minden meglep. Számomra az építészet is az Embert jelenti. Az Embert, akit mindenben keresek, még akkor is, ha fényképeimen legtöbbször elkerülöm.”

Lucien Hervé (katalógus, 1966. Paul Valéry kiállítás)

Lucien Hervé életműve
(Hódmezővásárhely, 1910 – Párizs, 2007)

Az illegalitásban kapta a Hervé nevet, amihez azóta is ragaszkodik. Mára már senki nem szólítja valódi nevén, talán ő maga is csodálkozna. Bár 1928 óta él külföldön, csak az 1949-es év hozta meg számára a várva várt sikert. Ekkor készítette el azt a 650 felvételt Marseille-ben a Le Corbusier tervezte Unité d’Habitationról, amelynek láttán a világhírű építész ezt írta neki: „önben egy építész lelke lakik”.

Alig múlt nyolc éves, amikor zsidó nagypolgári családjával Hódmezővásárhelyről Budapestre költözött. Apja, Elkán Lajos bőrnagykereskedő, két évre rá meghalt. Hervé fiatalkorában muzsikált és intenzíven sportolt, többszörös birkózóbajnok volt. „Megtanultam, hogy az életben az egyenlőtlen helyzetekben is fel kell venni a küzdelmet.”

A reáliskola befejezése után Bécsbe utazott. „Én mindenáron el akartam kerülni hazulról. Bécsben ugyan nagyon keveset jártam be a Közgazdasági Egyetemre, szívesebben mentem a Technische Hochschuléba rajzolni. Azonkívül sokat udvaroltam és jártam koncertekre.” Egy évet töltött ott, majd 1929-től Párizsban élt. Két évig a Patou Divatháznak tervezett modelleket. Részt vett a CGTU szakszervezet magyar szárnyának irányításában Zalka Mátéval, Tarr Imrével, Lőwy Gézával. Tagja lett a francia kommunista pártnak. Előbbiből aztán frakciózás vádjával 1938-ban kizárták.

„Egy párizsi barátom azzal a javaslattal állt elő, hogy dolgozzam együtt az unokaöccsével, aki fotós, és éppen akkor érkezett Pestről. Talán együtt tudnátok riportokat készíteni. Te írhatnál, ő meg fényképezhetne.” A fotóst Müller Miklósnak – Nicolas Mullernek hívták, s a Marianne magazinnak kezdtek közösen dolgozni 1938-ban. Kapcsolatuk addig tartott, míg a háború fenyegetése elől, Müller kivándorolt Tangerba.

„Egyedül maradtam. Nem szerettem volna elveszteni a munkát, s nem vallottam be, hogy a társam elment, s folytattam a riportok készítését Müller név alatt. Kölcsöngéppel, kölcsönnévvel fényképeztem.”

A második világháborúban katonaként szolgált, rádiósnak képezték ki. Egy ideig Párizsban maradt, sőt fotózhatott is, képei a Vu-ben, a Picture Post-ban és a Match-ban jelentek meg. 1940. június 4-én Dunkerque-nél német fogságba esett. A németországi fogolytáborban festeni kezdett.

Kalandos módon megszökött, Grenoble-ban csatlakozott a francia ellenállási mozgalomhoz, később visszatért Párizsba. 1947 óta hivatásos fényképész. 1948-ban Budapesten és Párizsban állította ki festményeit.

1949-ben zajlott le élete döntő találkozása Le Corbusier-vel. Ettől kezdve az építész haláláig (1965) ő volt a fényképésze. Dolgozott Gropius-nak, Breuer Marcellnek, Nervinek, Niemeyernek is.

A Carré Bleu című építészeti folyóirat szerkesztőségi tagja, munkatársa több nemzetközi építészeti folyóiratnak : Architecture Aujourd’hui, Architectural Design, Domus, stb. Mint a fentiekből kitűnik, elsősorban építészeti fotóival lett ismertté, de humán tárgyú és absztrakt fényképeiből is több kiállítást rendezett Franciaországban és külföldön. Irásai és albumai megjelentek magyar, francia s számos idegen nyelven. Munkáit megtalálhatjuk a legnagyobb francia, magyar és nemzetközi közgyűjteményekben.

Fia, Rodolf Hervé – Elkán Dániel Rodolf (Párizs, 1957 - 2000) – is képző- és fotóművész, aki felváltva élt és alkotott Budapesten és Párizsban.

(Kincses Károly: Fotográfusok – made in Hungary. Akik elmentek/akik maradtak, 1998., módosítva 2008-ban)

A kiállított leveleket válogatta: Gebauer Imola művészettörténész
A kiállításhoz kapcsolódóan Seres Szilvia LUCIEN HERVÉ-PORTRÉ című filmjét vetítjük.

A kiállítás létrejöttéért hálás köszönet Judith Hervé-nek
Létrehozásáért köszönet: Sandly Orsolya, Bán Dávid, Sarkantyu Illés

A kiállítás támogatói: Francia Intézet, ELLE

fotó: Kassay Róbert