Magyar Fotográfiai Nagydíj 2008 Tóth György 2009. augusztus 12. 20.00 órától augusztus 13. 00.05 óráig Megtekinthető: 2009. október 1-31. minden hétköznap 14-19 óra között, hétvégén 11-19 óra között. A megnyitó keretében Balla András fotóművész veszi át a 2009. évi Magyar Fotográfiai Nagydíjat, amelyet a T-Mobile Magyarország támogatásából a Magyar Fotóművészek Szövetsége adományoz tagjai szavazatai alapján annak a fotográfusnak, aki a szakma véleménye szerint a közelmúlt munkásságát tekintve a legméltóbb rá.
2009. augusztus 12. 20.00 órától augusztus 13. 00.05 óráig Lolita egy éjszaka erejéig visszatér…

Lolita egy éjszaka erejéig visszatér … – Gereben Katalin művészettörténész beszéde Tóth György Mai Manó Házban nyílt kiállításának megnyitóján

„Kifestett arcát angyalarcnak látom:
A lelkem lenne: életem halálom”
/Ady Endre: Az én menyasszonyom/

Szeretettel üdvözlök mindenkit. Engedjék meg, hogy valamit előrebocsássak. Tóth Györggyel, rövid ideje, körülbelül egy éve ismerjük egymást, ami azt jelenti, hogy művészetéről, illetve a mostani kiállításról elsősorban a képek és nem a művész személyének mély ismerete alapján fogok beszélni – ha nem bánják ... És még egy fontos dolog. Számomra, nőként igazán kihívás volt ezekről a rendkívül érzéki, helyenként a nyílt szexualitás határait feszegető képekről úgy gondolkozni, hogy közben egy férfi szemével kellett látnom.

Amikor leültünk a kiállításról beszélgetni, kérdeztem Tóth Györgyöt, hogy ő mit tart fontosnak megemlíteni a munkáival, főleg a most látható képekkel kapcsolatban? Azt mondta, hogy, amikor látta Francis Bacon változatát Velázquez Ince pápájára, ez igen nagy hatással volt rá. Említette Andy Warhol képmás sorozatait is, amelyeket különböző híres személyekről készített kis eltérésekkel több példányban. Az egyes darabokon bizonyos részletek elvesznek, mások hozzáadódnak, de ez a kép tárgyának magján mit sem változtat. A sorozatos elhatárolások folytán válik láthatóvá e mag. Az ismétlés által a lényeg tulajdonképpen lepárlódik. A mostani kiállítás darabjai is együtt értelmezve kapják meg teljes jelentésüket. A képek persze külön-külön is önálló művek. Mégis ahogy együtt megjelennek - ugyanazt a modellt, témát, mozdulatokat kis eltérésekkel ismételve - közösen egyetlen alkotásnak tekinthetők.

Ha már az előbb a festészetből merített ihlettről volt szó, akkor el kell mondani azt is, hogy a művész bevallása szerint is lényegesebb háttere a képző-, mint maga a fotóművészet. Ahogy ő fogalmazott, a művei „Fényképező gépekkel csinált képek”. A kamera az alkotási folyamatban, olyan eszköz, mint az ecset. De ami ezen túl a képet adja, az a művész saját maga és a téma. A művész szavaival élve „ez a fotó kettős természete”.

Ez a 15 kép, amelyek - ahogy a művész elmesélte - egy éjszaka alatt készültek, valójában egy korábbi munka folytatásai. Ugyanerről a modellről, - akit a művész akkoriban Lolitának nevezett – tíz évvel ezelőtt már készült egy sorozat. Ilyen módon egy egész évtizedet átívelő portréról van szó. Mert ezek a képek, beleértve azokat is, amelyeken a teljes alak (tehát aktábrázolás) látható, műfajukat tekintve igenis portrék, amelyek az arc és a test komplex tükröződései. Ez a tágabban értelmezett portré-fogalom a művész ars poeticájának egyik alapeleme.

Ahogy a korábbi alkotásai – a pályakezdő fotóit kivéve – ez a sorozat is fekete-fehérben készült. A különbség, hogy míg korábban főleg a fekete háttér előtt erős megvilágításban álló alakok voltak jellemzők, a mostani fotókon a vakítóan fehér homogén háttérbe olvadnak a fátyolszerű rétegekből kibontakozó alakok. Néhány fotón egy nagy fehér négyzet látható fekete keretben. Számomra ezek ablakok és mögötte a végtelenbe nyúló fény. Ezek a négyzetek, a térbelietlenség érzetét keltik. E motívum valójában nem újdonság, korábbi alkotásain is megjelent már. Ám a mostani képeken ez a fénnyel áttört síkidom egyre nő, és végül néhány fotón a fény meghódítja a teljes felületet. E geometrikus képi elem, amelyet számtalan triviális vagy kevésbé triviális elmélettel magyarázhatnánk, kétségtelenül rendkívül finom dimenzióba helyezi a modellt. Azokon a képeken pedig, ahol csak a nagy fehérség és a modell szerepel, a korábbi hangsúlyos kontrasztok megszűnnek, és még éteribbé, árnyszerűbbé válik az alak.

Tóth György fotóin szembetűnő az arcok és az alakok sajátos rétegszerű - tulajdonképpen - testetlensége. Anyagtalanná válik a modell, áttetszővé, szinte megfoghatatlanná. A nézőt a speciális exponálási technika használatával összezavarja. Néhol egyáltalán nem egyértelmű, hogy csak egy személyről készült-e a fotográfia. A több mozdulatot egyszerre láttató képek olyan illúziót keltenek, mintha többen szerepelnének a fotókon. A nézőnek - bár nem akarok túlságosan profán lenni - de van némi szellem-szerű élménye e képek láttán. Az áttetsző, egymást fedő rétegekkel modellált alakok, mintha egymásból válnának ki, akár az emberi gondolatok, a személyiség egyes rétegei. Ezzel a technikával a művész hasonló eszközhöz nyúl, mint amikor a fauvok vagy a kubisták a formák és a színek elemekre bontásával igyekeztek a dolgok lényegét, lelkét megmutatni. Tóth György képeinek sajátossága az, hogy az elidegenítő jellegű, avantgárd gondolat a lehető legorganikusabb, testi világhoz kapcsolódik. Azt is fontos hozzá tenni, hogy mindez a fotó műfajában történik, amely a legszorosabban kapcsolódik a valódi, naturalisztikus világhoz valamennyi műfaj közül. Azt hiszem, hogy ez a műfajból adódó kötöttség a látható valósághoz (formákhoz, felületekhez, mozdulatokhoz) és ennek a speciális technikából következő feloldása adja a borzongató feszültség, és valamiféle lágy megnyugvás élményét.

Eddig kerülgettem a forró kását, de végül mégsem mehetek el a tény mellett, hogy a képek valójában finom fátyolosság, lepelszerű rétegek ide vagy oda, mégis többségükben – ne is titkoljuk - zavarba ejtően kitárulkozó női mozdulatokat ábrázolnak. Nos, a kérdés, hogy hogyan szabaduljunk meg a szégyenlős érzésektől, miként zabolázzuk meg sűrűn repdeső pilláinkat? Egyáltalán jogosak-e ezek az érzések vagy szimplán legyezgessük el úrilányos/fiús szemérmességünket?

Számomra ezek a képek több okból is a nőiség alapjában véve kettős természetére emlékeztetnek. Ezt az érzetet erősíti bennem, hogy modellnek a tíz évvel ezelőtti „Lolitát” választotta a művész. Persze a név kapcsán rögtön Nabokov nőstény-kislány főszereplőjére asszociálunk. Annyira nem is járunk távol az igazságtól, azonban mégsem az orosz író által megteremtett vérbő értelemben. Tóth György modellje, aki láthatóan tíz év múltán is megőrizte ezt a kislányos, - jó értelembe véve - kissé androgün karaktert, sokkal finomabb kontrasztokkal képviseli mindazt, amit Nabokov Lolitája. Légies és tündérszerű, ugyanakkor kitárulkozó és leplezetlenül erotikus. Valahol ez a kettősség valamennyi nőben létezik, és valamennyi férfi számára érdekes.

Ahogy említettem, a technika ezeknek a képeknek természetfeletti, éteri hangulatot ad, azt érezzük, ezek a fotók finomak. Ugyanakkor a buja mozdulatok pirulásra késztetnek, és azt gondoljuk, ez provokatív és közönséges. Igen, szerintem pontosan ez e képek lényege: a finomság és a közönségesség játéka egyszerre nyugtatja és borzolja idegeinket. Ha a képeken látható alakkal kapcsolatban a tündérszerűség jut eszembe, hát akkor a művésszel kapcsolatban meg a koboldféleség, aki a témával és a technikával is játékosan zsonglőrködik, egymásnak feszítve a különböző ellentéteket: felháborít és kibékít, könyörtelenül szembesít a női lélek ellentmondásaival. Ugyanakkor, köszönet a különleges fotótechnika elidegenítő tulajdonságainak, ezek a gondolatok és érzések absztrakt fogalmakként jelennek meg – így kellő képpen elvonatkoztathatunk.

A művész munkái megvásárolhatók az Erdész Galériában (2000 Szentendre, Bercsényi u. 4., tel.: +36 26 317 925) és a G13 Galériában (1075 Budapest, Király u. 13, Gozsdu udvar; tel: +36 1 8781309).