André Kertész Terem

MOZGÁSKÉPEK

Szombathy Bálint tele-fotói a Mai Manó Házban

Ha emlékszünk még Tandori Dezső évtizedek előtti híres verseskönyvére, az Egy talált tárgy megtisztítására, arra is emlékeznünk kell, hogy minő izgalmat keltett az ihletet ily módon ajzó módszer. Az ember, a művész - barangoljon külső vagy belső tájakon - arra talál rá, amit akarva-akaratlanul önmagában hordoz. Ezt lehet, ezer esetben nyilván kell is, a létrejövendő, tágabb sugarú kört befogadó alkotás érdekében alakítani, de elképzelhető az is, hogy meglelt "műtárgyunk" (versünk, zenénk, fotónk) önmagában is esztétikai értékkel bír.

Szombathy Bálint, az avantgárd művészet művelője és teoretikusa-értelmezője, a hajdani legendás Bosch+Bosch Csoport tagja korábbi éveiben olyan bánya - a TANJUG (jugoszláv hírügynökség) által tele-fotóval bőven ellátott napilap szerkesztőségének - búvárlója volt, amelyben jócskán lapult, többnyire életét a papírkosárban végző arany.

Esetünkben ez a kincs a rontott - egyediségében rontott - fotó volt. A világ különböző tájairól beérkező híradások - politikai, társadalmi, művészeti, sport, stb. események - képi (fekete-fehér) lenyomatai. Pontosabban, azok torzításai. Hogy ilyenné alakultak - egy kis megengedéssel, teremtődtek - a technika, a képtovábbításban leledző hiba játszott szerepet. Vagyis szülőjük a kiszámíthatatlan véletlenek sorozata.

A grafika és a fotográfia határán elhelyezkedő kollekció (azon belül a megannyi figurális és absztrakt kép) attól izgalmas, hogy általa a futuristákra emlékeztető mozgásimitációval az évtizedek előtti világ (a nyolcvanas évek) társadalmi valósága idéztetik meg. Az önmagát nyugodt létérzékelésnek föltüntető káosz, amint montázs-fogsorral fölfalja önmagát.

Hiába a politikus megfagyott mosolya, a színésznő-dizőz önmaga kínálása, a nyugvó fegyverek (az öldöklés után nyugvó fegyverek) tettetett békéje, amit látunk, az harc a javából. Paradox, a roncsolással még rútabbá váló, ám önmaga groteszkjében különleges jel-nyelvvel egy új képmezőt létrehozó akarat teremtése. Hogy a durva, ám némelykor lírai futamoktól sem idegenkedő "lélekecset" - Szombathy Bálint roncsarzenálból válogató jó szeme - ilyen hatalmas (ítélkező, önkifejezésnek sem utolsó) utat járt be, elsőbben a művész világra nyitottságának köszönhető.

A karámon belüli (a kozmikus tér ki van zárva), a különféle falakkal (valós és csupán a káprázat által élő falakkal) körülvett (védett?) országok - Közép-Európától a tengeren túlig, Amerikáig, Afrikáig - kínálták-kínálják azokat az eseményeket: a hatalom által leverendő lázadókat, az élő bábuként funkcionáló kis és nagy politikusok protokoll-kiruccanásait, az űrsétát imitáló sífutók, a ring kötélének támaszkodó bokszolók és a valamely instrumentumon megmerevedő zenész-ujjak élő-holt nyugvását. És az elrajzolt alakok, események, városképek megnyújtott, végtelenig nyújtott hullámmozgását. Ezek a víz fenségére utaló, csaknem érzékivé váló tengerszemek, öblök, és a sivatag szél kavarta homokját organikus renddé - képzeletünk Duna-deltájává - avató érhálózatok valódi nonfiguratív művek.

Sugároznak és lüktetnek, s leginkább - mert e beléjük lehelt hit szenzibilis tulajdonosuktól ered - a létszakasznak, az életünket körülvevő homálynak azt a részét közvetítik elementáris erővel, ami - elrontott tele-fotó ide vagy oda - karakteres sorsvonal. Amelynek olyasféle üzenete van, hogy a töredék, a foszlány, az Isten akaratába belecsapó villám is - megannyi horizontálisan épített-roncsolt variációja ott a barnás papíron - lehet léleképítő elem, a tradicionális szépséget megkerülő, de fókuszában akarva-akaratlan az esztétikai értéket megtartó magatartás-szimbólum: kitárulkozó és befogadó személyesség.

Minden mozgalmassága ellenére zárt - a gép (tele-foto) gyűrt, szakított, figurákat, tárgyakat egymásra montírozott -, a monokróm feketék sötétjét minimalista renddé szervező világ ez. A csoportokba, sorozatokba rendeződés révén olyan "mappákat" kapunk - a selejtes létrajzok összefüggésrendszere jól látszik -, amelyeken a vizuális hangulati hálózat alighanem szemérmesen bevallott énkép is. A maga megtisztulás-faktorával.

Szombathy Bálint "roncsolt képekből" épített víziója, a töredéklét esélyeit szigorú önfegyelemmel szabadság-modellé növelve, olyan világmagyarázat, amelyben a szerkezet, a formavilág, a föld és az ég auráját angyali nyugalommal bekebelező érzékenység úgy van a helyén, hogy a tükör nemcsak a tükrözöttet mutatja, hanem a mögötte lévő üres teret is.

Azt a poétikailag jól megkomponált, artisztikus űrt, amelyet hiába tesz elviselhetővé a Pilinszky János-i "Harmadnapon" reménye, drámai szenvedésvonzata, szenvedésérzete letagadhatatlan. Mintha a roncsolt tele-fotók legkiüresítettebbjei kis "keresztutak" - társadalmi és magántragédiák - egész sorát is magukban foglalnák. Itt nem annyira a maszkok, hiányos maszkok mögött megbúvó arcokra, a létérzékelés rácsait megtestesítő szemekre, a csíkokra szabdalt események közötti horizontális gerendákra - szerkezetet feszítő erőkre - gondolok, hanem a nonfiguratív lapokra. Többek között az objekt-művészet körébe tartozó, azon belül is az op-art jegyeit viselő geometrikus (vagy részben annak tetsző) alakzatokra. Vagy épp a csaknem konstruktív formafegyelmet őrzőkre.

"Talált tárgy", talált hullámmozgás vagy pontszerű sűrítettségből álló térkép ez is, és visszafogott fájdalma ugyancsak láthatóvá teszi a szenvedésfokozatokat. Vele szemben viszont a tárlaton belüli kis kamara kiállítás - a személyesség jegyeit mindennél jobban visszaadó tizenegy színes digitális tele-fotó - csupa áradás. Minden lap, lett légyen horizontális vagy vertikális a nonfiguratív érzelemlánc fölfejlődése, a motívumhálót színkombinációval elegyíti. Vagyis a Szombathy Bálint-i világtér fogalmának finom rajzolata.

Eme lapokon semmi véletlenszerűség, semmi esetlegesség, viszont a teremtő akarat mindennél jobban megnyilvánul. Az egészre törekvő töredéklét esélyei avval mindenképp megnőttek - a roncsolt tele-fotóból valódi grafika lett -, hogy a művész a korábbi szenvedésgóc helyébe aktivizált örömét ültette. Búcsúzik a fotótól, hogy - paradox - épp a fotó jegyében mindennél jobban realizálódjék szépségteremtő szenvedélye. 

Szakolczay Lajos