André Kertész Terem

Memorabilia

Karácsony másnapján, 2013. december 26-án, 14 óra 51 perckor a facebookon kaptam egy levelet Uhl Gabriella művészettörténész-kurátortól, hogy vállaljam el Kudász Gábor Arion fotóművész kiállításának megnyitását. Ki az az Uhl Gabriella? – kérdeztem magamban. És ki az a Kudász Gábor Arion? Mint hogyha már hallottam volna a nevét, de személyesen biztos, hogy nem ismerem. És miért engem kérnek fel a kiállítás megnyitására? Egy vadidegen dokumentumfilmest. Miért nem egy barátot? Egy fotóst vagy egy festőt? Vagy mondjuk egy írót, aki jó szöveget ír, telerakva mély és vicces mondatokkal. Ez csak valami félreértés lehet.

Elkezdtem nyomozni Arion után. Beütöttem a nevét a google-ba – 113.000 találat. 78-ban született, önálló kiállítások itt és itt és itt. Megnéztem a neten fent lévő fotósorozatait, és egy videó-interjút, amiben egy kerületi kábeltévé félig amatőr magazinműsorának nyilatkozik, felváltva egy mezőn és egy csatorna kibetonozott partján. Időnként kiabálva berohan a képbe a kisfia, és a nyakába ugrik. Teljes a zűrzavar. Elkezdett a dolog érdekelni. Megkértem Gabriellát, küldje el a kiállítás anyagát, hogy eldönthessem, elvállalom-e.

Kiderült, hogy a kiállítás címe Memorabilia, és a fotós saját édesanyjának, a három évvel ezelőtt elhunyt festőnőnek a tárgyait fotózta le annak halála után, szenvtelen, tárgyilagos beállításokban, mintegy leltárt készítve. A ruháit abban a sorrendben, ahogy be voltak téve az akasztós szekrénybe. Újságlapok között préselt négylevelű lóheréket. Könyvespolcokat ellenfényben, amiken a könyvek címe nem is látszik, csak a magasságkülönbségük ad ki egy érdekes rajzolatot, mintha egy metropolisz lenne hajnali fényben. Ólom betűsorokat, amik Kudász Emese egyik kiállítása megnyitószövegének nyomtatásából maradtak meg töredékesen.

És ekkor kezdett összeállni a kép, és az is, hogy hogy kerülök bele. Persze, elvállaltam. Hiszen Arion pont ugyanúgy bánik a talált tárgyakkal, mint én a talált archív felvételekkel a Retró filmjeimben. Nem akarja megmagyarázni őket, csak lefényképezi, egymás mellé helyezi, az értelmezést pedig a nézőre bízza. Mindketten úgy dolgozunk, mint a búvárok, akik elmerült hajóroncsokból hozzák fel azt, amit szépnek, érdekesnek, megőrzendőnek találnak. Nincsen fontossági vagy logikai szempont. Megtalálás van és felmutatás.

Arion ezen a kiállításon egy ember tárgyairól készült fotókból rak össze egy portrét. Objektivitásában is szubjektívet, töredékességében is felismerhetőt.

De mivel lehet a legpontosabban meghatározni egy embert? A fényképekkel, amiket róla készítettek? Vagy a fényképekkel, amiket ő készített élete során szüleiről, gyerekeiről, barátairól, szerelmeiről? Vagy a levelekkel, amiket írt? Vagy a levelekkel, amiket neki írtak? A könyveivel, amiket olvasott? A zenékkel, amiket hallgatott bakelitlemezen, audiokazettán, cd-n, MP3 lejátszón? A VHS-kazettákon, dvd-ken őrzött filmekkel? A festményekkel, amiket kitett a lakásában? Vagy a hűtőszekrényre mágnesezett képeslapokkal és cetlikkel? A ruháival? A bélyeg- vagy jelvény-gyűjteményével? Mivel?

A szüleim – bölcsészek lévén -, ha elmentek vendégségbe egy idegen lakásba, először mindig a vendéglátó könyvespolcán futtatták végig a szemüket, és a könyvcímekből szerezték az első benyomást az illetőről. Én gyerekkoromban a barátaim lemezgyűjteményét néztem meg először. Hogy a Beatlest vagy a Rolling Stonest, az Omegát vagy a Piramist szereti-e jobban. Gimnazistaként és leendő filmesként pedig a VHS-kazetták gerincét vizslattam. Hogy Felliniből vagy Bergmanból, Jancsóból vagy Szabóból, Mihalkovból vagy Tarkovszkijból van-e több.

Azt hiszem, hogy a mi gyerekeink már gondban lesznek a tárgyainkkal. A fotóinknak csak a fele van fiókokban és albumokban, a másik fele már számítógépen. A könyveinknek a fele polcon, a másik fele az e-bookon.

És napilapok között sem tudunk négylevelű lóherét préselni, mert a reggeli kávé mellé napilap helyett internetes hírportált nyitunk ki.

Ez a kiállítás úgy is felfogható, mint egy nyomozás története. A fotós azt az embert keresi, akit talán a legjobban ismert. De olyan új szemszögből, ami számára is rejthet meglepetéseket. A tárgyain keresztül kutatja a szokásait, gesztusait, nyomait. Valakinek, aki fizikailag már nincs jelen. Vagy talán mégis. Egy-egy hajszállal a ruhákon, ujjlenyomataival az újságpapíron és a félig kihúzott könyveken. És a tárgyak mögött megbújó történetekkel. Amikre mindenki másképp emlékezik…

Papp Gábor Zsigmond