André Kertész Terem

Marc Riboud Budapesten
megnyitó a mai manó házban 2014. március 29-én

Tisztelt Egybegyűltek!

Megnyitó beszédre ebben a házban olyasvalakiket szoktak felkérni, akik vagy a fotográfiához általában, vagy a kiállítás tárgyához jól értenek. Én egyikkel sem dicsekedhetem.

Igaz, öt évig itt dolgoztam ebben a házban, szenvedélyesen igyekeztem ellesni a képek tanulmányozásának és értékelésének fortélyait az itteni szakemberektől.

Ráadásul személyesen sohase jártam Ázsiában vagy más egzotikus tájon. Már fiatal koromban rájöttem, hogy mindig oda szeretek menni, ahol már jártam… De mielőtt begyűjteném az önök rosszalló gondolatait, sietek kijelenteni, hogy a távoli Ázsia nagyon is érdekel. Sőt, büszkén mondhatom, hogy meglehetősen jól ismerem azokat az országokat, ahol az itt kiállított fotók 1955 és 58 között készültek. Hiszen olvastam – nagyjából kelet felé haladva a glóbuszon – Orhan Pamuktól a Hó című regényt, olvastam Khaled Hosseinitől a Papírsárkányokat, Marjane Satrapitól a Persepolis-t, Arundhati Roy-tól az Apró dolgok istenét, Jü Huától a Testvéreket, Edmund de Waaltól A borostyánszemű nyúl című kivételes, vegyes műfajú regényes családtörténetet – ezen kívül még egy fél tucat témánkba vágó komoly, vastag, emlékezetes könyvet. Ezért ezen a kiállításon csupa ismerős tájat, arcot, nézést látok. Egészen otthon érzem magamat.

Biztosan ebben a házban hallottam, de nem tudom pontosan felidézni, hogy kitől származik a nekem becses, velős fotókritikai bon mot: „A jó kép az, ahol nem vagy kíváncsi arra, hogy mi van a képkivágáson túl.” Tessék a módszert végigpróbálni az itt bemutatott 62 képen. Ugye hogy mindegyikre igaz?

Egy professzorom mondta egyszer, hogy bármennyi mondanivalóm is van, próbáljam azt három tételre redukálni, mert akkor van remény, hogy a hallgatóság emlékezni fog a mondandómra.

Ennek szellemében elmondom, hogy én magam melyik három Riboud kép előtt álldogáltam.

Az első kép egy szegény fiút vagy fiatalembert ábrázol, méghozzá háttal. Egy isztambuli hídon figyel egy csónak-felvonulást. A vizuális főszereplő nem is az ember, hanem a toldozott-foldozott kabátja. A fejünkben azonnal megindul a novellaképződés. Vajon ki foldozza a kabátot? Milyen színűek lehetnek a foltok? Mi juthat eszébe a csónakokról? Még a híd korlátszerkezete is különleges mintázatú: az igen masszív szerkezet hatszögekből áll össze.

A második kép nyilván a látogatók kedvence lesz. Magas hegyek között járunk. A figyelmünk először egy helyi specialitásra, egy kézzel barkácsolt képes eligazító táblára irányul: autóknak balra, tevéknek és lovaknak jobbra… A kép eredendő humorát csak fokozza, hogy a táblát már elhagyta egy biciklista. Neki merre kell mennie? (Egy közép-európai embernek bizonyára eszébe jut, hogy a biciklista esetleg belga…)

A harmadik kedvencem egy nevezetes, sokszor közölt Riboud kép: egy tokiói mulató portálja egy hatalmas cégérrel, amelyen egyetlen szó olvasható, írott betűkkel: „Soir”, azaz franciául „este”. A portál a maga keresetlen eleganciájával azt mutatja, hogy a tokiói kifinomult elit milyen naprakészen csügg a párizsi divatokon. Meg azt, hogy amíg mi a Mesés Keletre vágyunk, addig ők a Kincses Nyugatra.

Már harminc éves is elmúltam, amikor arra jöttem rá, hogy a legeslegjobban a saját szülővárosom érdekel, ahol még bármennyi időm lehet, mármint a Gondviselés engedélyezte korlátok között.

Ezért is örülök nagyon, hogy Marc Riboud, a Magnum fotóügynökség legendás alakja végre eljött Budapestre. Többször járt Pozsonyban, Bécsben, de Budapestre – eddig – személyesen nem jutott el. Hogy lehet, hogy éppen ő, aki annyit utazott, nem jött el ide, Robert Capa szülővárosába… Erről jut eszembe, hogy mesterének, atyai jó barátjának Henri Cartier-Bresson-nak mennyi mindent köszönhetett. Kis túlzással ő ragadta el őt a mérnöki pályáról, ő küldte Angliába nyelvet és másfajta civilizációt tanulni, ő levelezett vele a három évig tartó végtelen utazás egyes állomásain.

Azért jut eszembe, mert Cartier-Bresson is eljött Budapestre, sőt ebben a teremben is járt. Kilencven éves is elmúlt már, igen nehezen járt, de felment egészen a Napfényműterembe, és mindenfélét kérdezett a Ház történetéről. Sajnos akkor már jó ideje nem vett fényképezőgépet a kezébe – nem készített képeket Budapestről. Meghívott ellenben saját magához vacsorázni, „ha esetleg valamikor Párizsban jár a közeljövőben” – tette hozzá.

Vajon milyen képeket készített volna Marc Riboud, ha eljut Budapestre, ez foglalkoztatott, miután a kiállított műveket végignéztem.

Alighanem olyasféléket, mint az utolsó teremben, a Japánban készült életképek. A háborút tíz év alatt már úgy-ahogy kihevert, a fogyasztói társadalom karjaiba nagy hévvel beledőlő Japán emlékezetes képei ezek. Ahhoz, hogy Marc Riboud ilyen képeket készítsen Budapesten, a hatvanas évek második felében kellett volna eljönnie. És hirtelen láttam is magam előtt ezeket a képeket. Olyanok lettek volna, mint Nádas Péter képei a Valamennyi fény kötetben, amelynek képeivel ez a ház is megnyílt 1999. március 18-án, éppen ebben a teremben. Talán több önfeledt ember lenne a képeken – egyáltalán ember.

Aztán felmentem a fortepan.hu honlapra, és ott is kerestem pszeudo-Riboud képeket. Jelentem: Van jó néhány darab. Ha az időcsúszkát beállítjuk 1966 és 68 közé, akkor valóságos aranybányára lelünk.

Olvastam Marc Riboud-ról, hogy az első fényképezőgépét édesapjától 14 éves korában kapta. Az első képét a Párizsi Világkiállításon készítette 1937-ben.

Erről az jut eszembe, hogy a mai 14 éveseknek már nem kell gépet venni, mert a telefonjukkal őrülten kattintgatnak ebben a pillanatban is, ahogy ezeket a mondatokat kimondom. De a látni tudást, a vizuális kritikai és önkritikai érzéket – ahogy száz vagy kétszáz évvel ezelőtt is – csak a nagy mesterek tanulmányozásán keresztül lehet elsajátítani. Ezért kérem Önöket, hogy hozzák ide sokat a gyermekeiket és unokáikat, hogy tanuljanak meg látni.

Éljen a fotográfia, ami ma már a szó szoros értelmében mindenkié.

Török András