Jari Silomäki Próbák a felnőttkorhoz   A kiállítást megnyitja: Csatlós Judit, antropológus. A kiállítás kurátorai: Csizmadia Alexa, Somogyi Zsófia. A tárlat a Dorottya Galéria Jari Silomäki: Azon a napon, című kiállításának folytatása (2006. november 7-december 9.). Megtekinthető: 2007. 01. 22. - 03. 06. minden hétköznap 14-19 óra között, hétvégén és ünnepnap 11-19 óra között
Próbák a felnőttkorhoz · Jari Silomäki · Nyomozás (Csatlós Judit megnyitója)

A kiállítás weboldala: www.silomaki-budapest.com

A kiállításhoz kapcsolódó konferencia (2007. január 24-25.) részleteit megtalálja a weboldalon, vagy érdeklődhet a Mai Manó Házban (06 1 473 2666) vagy a Dorottya Galériában (06 1 266 08 77, dorottya_galeria@t-online.hu).

Nyomozás

Amiről beszélni szeretnék az önkioldó zsinórja. Amikor észrevesszük, hogy egy képen keresztülhúzódik ez a fehér, olykor fekete vonal, bátran beazonosítjuk a művészt. Emlékszem, René Magritte egyik fotóján fedeztem fel először. Azon a képen egy kerítésre felkapaszkodó, vidám társaság fordult a kamera felé és egy vonal, mint egy nyíl mutatott Magritte-ra. Ez a vonal, mint egy jelzés, széttörte a kép belső, egységes világáról alkotott képzeteket, és nyilvánvalóvá tette, azt ami máskor elrejtett. A zsinór hivalkodóan keresztülszelte a képet, a margótól a középpontba vezette a tekintetet. Az ott-felejtett szivarhoz, vagy a rosszul elrendezett drapériához hasonlóan egy másik-elfedett- valóság kúszott a fénykép terébe, ahogy Barthes elemzései óta már érzékenyekké váltunk ezekre a kis balesetekre. Csak éppen Magritte nem hibázott. Meggyőződésem, hogy mindez nem a véletlen játéka volt, hanem egy döntés eredménye, egy paradoxon megmutatása.

Silomaki is a kezében tartja az önkioldót. Egyedül van, talán nem is akar senkit megkérni, hogy nyomja meg helyette az exponáló gombot. Így még mindig jobban kontrollálhatja a képkészítés folyamatát és a végeredményt, mint egy véletlen kiválasztott járókelő. Vagy épp az a cél, hogy ne legyen kontroll, ne lássa, ki sétál el mögötte és kivel hozza össze a sors egy kép erejéig. A véletlen és a fénykép létmodját érintő filozófiai kérdés rejlik az “Önarckép, azzal akibe szerelmes lettem” című sorozat mélyén. Ha az ember a kapcsolatai által határozódik meg, akkor Silomaki a képi kapcsolatok által határozza meg önmagát. A képen rögzített egymásmellettiség, az esetlegesség, a véletlen és a kép mellé írt személyes feljegyzés, a valóság és lenyomata viszonyában egy paradoxon megmutatása.

De visszatérnék még az önkioldó zsinórjához. Mi van, ha nem a művész tartja a zsinórt. Ha a művész csak instrukciókat ad egy barátjának, akinek végre kell hajtania egy bizonyos feladatot, nevezetesen azt, hogy készítsen magáról egy fényképet. Vagy, ha a művész fotóz és a barát csak áll egy fehér zsinór végét tartva.

Tehát, ha nem a művész van a képen, az Én (a néző) képre vetett pillantásom megváltozik-e, vagy maga a kép alakul át? Hiteles lehet-e egy olyan önarckép, amin a főszereplőt egy másik személy alakítja? Vagy éppen ellenkezőleg, egy kívüllálló hitelesebben alakítja a mi szerepünket, mint mi magunk? Esetleg mindketten ugyanazt az “emberi” szerepet játszuk, így mindegy ki áll a kamera előtt és ki mögötte? A behelyettesített “én” szabadságot ad, lehetővé teszi, annak a megmutatását, amiről nem beszélünk, amit szégyenlünk. Ezek a letagadott, apró történetek, mindannyiunk emlékezetébe belevésődtek, mások előtt feltárhatatlanul cipeljük őket, de magunk előtt letagadhatatlanok, a részeinkké válnak felnőttségünkre.

Először bizonyítékot szerettem volna a vélt személycserére, de a kezemben nem volt más csak egy katalógus. Gondoltam, ha minden egyes képet alaposan megnézek visszafejthetem a készítésükhöz vezető utat. De a képeken csak azt látni, hogy a főszereplő haja nő, hogy változnak a helyszínek és évszakok. Hogy ugyanaz a játék folyik, csak nem mindig ugyanazokkal a szabályokkal: előttem vannak, azok a történetek, amelyeket beállított jelenetek sorávál rekontsruált a művész, eszembe jutnak az egy-egy élethelyzetet, állapotot magukba sűrítő, enigmatikus képek és itt vannak az esetlegesség érzetét keltő, már szinte privátfotók. Talán a feliratok vagy a dátumok elárulják a művészt? Esetleg az interneten keressek bizonyítékokat, más fotókat vagy önéletrajzokat (de miről vagy kiről?)?

Egyáltalán fontos, hogy ki kicsoda? Mitől válik hitelessé egy kép? És ez a hitelesség, hogyan jelenik meg egy fénykép esetében, amely minden esetben visszatükröz valami létezőt? A leírható és kimondható megállapítások mögött, hol húzódik az “igazság” határa?

Silomaki teszi fel nekünk, ezeket a kérdéseket, de a képeit nézve nem számítanak a válaszok, hiszen bizonyítottan nem történt csalás. Minden kép hiteles és személyes. És a hitelesség egyik kulcsa az a bizonyos zsinór.

Csatlós Judit

fotó: Kassay Róbert