George Eastman Terem

Szabó Judit kiállítása a Magyar Fotográfusok Házában

Köszöntés

- Sz.Judit nem állít ki gyakran, ezért is különleges és hiánypótló ez az alkalom
- nem retrospektív, de több évet átfogó a kiállítás
- személyes vonatkozások miatt is örömmel fogadtam el a meghívást
- a feladat is motivált, hiszen annyira eltérnek attól a műfajtól a képei, amivel nap, mint nap foglalkozom, hogy egyre nagyobb kedvvel ástam bele magam az anyagába.
- Fontosnak tartom megjegyezni, hogy az egyéni életmű részeként és azon belül foglalkoztam a képeivel, miközben ha ugyanezeket a felvételeket egy másik közegben, másokkal együtt mutatnánk be, akkor további jelentésrétegek kerülnének a felszínre. De nincsen semmi baj, hiszen a fotós látása – így az övé is - nagyon tisztán érvényesül az olyan témákon belül, amelyeken a hétköznapi élet fotográfiai átértelmezése a kiindulási pont.

1./ Az első mondat, ami a munkamódszerével kapcsolatban megütötte a fülemet, az a következő volt: „Sohasem oldok meg képet egyből.” Miről is van itt szó? Az egyik lehetséges válasz az, hogy a valóságdarabok véletlenszerű laza halmazából és geometriájából neki is nagy figyelemre és gyorsan működő ösztönös döntésekre van szüksége ahhoz, hogy kiválassza azt a kombinációt, amiből érdekes képet tud csinálni. Formai problémákkal egyébként nem bajlódik, hanem egyszerűen megoldja, és ha ez valami miatt nem sikerül, akkor ismétel.

- Az alkotás folyamata tehát elvben jól rekonstruálható, de mint tudjuk, a dolgokról azért le is lehet késni: kisétál valaki a képből vagy egyszerűen csak elvész a lendület. Judit munkáját úgy képzelem el, hogy miközben a képzeletbeli kaleidoszkópjának alján ott fekszik „X” számú elem, azokat bármikor átrendezheti egy másik, aktuálisnak vélt pillanat, és létrejön az újabb minőség, és az újabb színtér.

Judit ezekbe a szituációkba – vagy, ahogy ő fogalmaz életfolyamatokba – lép bele. És itt kezdődik a lényeg. Koncepcióját a magam részéről a következőképpen látom: folyamatosan azon dolgozik, hogy képeivel mindig egy kicsit eltávolítsa saját magát és a nézőit a valóságtól, miközben mélyen szolidáris a szereplőivel.

Mivel a szerző az 1980-as években már a pályán volt, szeretnék megemlíteni egy részletet Irvin Penn amerikai fotográfusról. A híres divatfotós 1976-ban azt mesélte a diákoknak, hogy a valódi világ realizmusa azért elviselhetetlen a számára, mert túl sok benne a véletlen, és nem tud megbirkózni az élet dolgainak ezzel a véletlenszerű felhalmozódásával. Saját bevallása szerint, azért volt szüksége a fotográfiára, mert ez az eszköz rendelkezik azzal a képességgel, hogy átrendezze és leegyszerűsítse a valóságot. Ezzel a példával azt akartam érzékeltetni, hogy a vaktában kiválasztott köznapi témák már régóta eszményi terepet nyújtanak a fényképészeknek, és Szarkowski szavaival élve, mindenki másként csikar ki ebből valamit.

2./ A másik kérdés, amire választ kerestem a kiállítással kapcsolatban, hogy miről is szólnak a képei? Ami a legkönnyebben dekódolható, azok a szereplők arcán látható érzelmek (kíváncsiság, szomorúság, várakozó figyelem). Egy másik szint, a konkrét információk halmaza, amelyben annyi mindent megtudhatunk a városi környezetről, hogy a szó szerinti olvasattal sem járunk rosszul. Megkerülhetetlen azonban az átvitt értelem és interpretáció lehetősége is, mert Szabó Judit azért nem egy leíró dokumentátor. Vizuális koncepcióját egy másik megfogalmazásban úgy tudnám összefoglalni, hogy érdemesnek tartja minden helyzetben keresni valami olyat, ami megváltoztatja a dolgok realitását.

· Példa: az egyik képén egy nő siet hazafelé, kézen fogva a kislányával. Kérdezhetnénk, hogy mi ebben az érdekes. Némi vizsgálódás után kiderül, hogy a lábuk alatt futó világos, már-már fehér aszfalt-részlet. Mikor először kézbe fogtam a képet, csak annyit mondtam, hogy úgy néznek ki ezek az alakok, mintha lebegnének. Erre az volt a válasz, hogy igen, de nem eléggé. Úgy váltunk el, hogy a következő nagyításon még jobban kivilágosítja majd azt a részletet, nehogy véletlenül csak egy utcaképet lássunk majd az egészben.
· Másik példa: Az Andrássy út egyik házának kapualjáról készült metaforikus képéről van szó. A felvétel előtörténete, hogy beajánlottam nála ezt a házat a bejárat mennyezetén lévő gyönyörű freskók, és általában a ház belsejének atmoszférája miatt. A freskókból mára csak töredékek maradtak, de az egész tér még így is gyönyörű. Judit váratlanul felhívott a helyszínről, hogy elmondja, a hely tényleg fantasztikus. Ezek után milyen képet készített róla, és mi látszódott rajta? A freskóból szinte semmi, csupán egy gyéren megvilágított sötét kapualj, és benne a szomszédos kínai vendéglő szomorúan üldögélő alkalmazottja. Konklúzió: ez a művészi szabadság.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy az örökségvédelmi hivatalnak megbízásra készített felvételein minden látszott, aminek látszódnia kell.

3./ Tennék egy gyors kitérőt az „átvitelt” jelentő metaforával kapcsolatban, mert ehhez szeretnék még egy másik kifejezést társítani, és ez a „kulcs” fogalma. Felvetésem egyik oka, hogy a félig nyitott ajtókat, kerítéseket, ablakokat, kapukat és az üres padokat ábrázoló képeivel számomra azt sugallja, mintha mindig keresné valaminek a nyitját. (Hasonlóképpen a fényképezni nem tudókhoz, akik szintén állandóan keresik a kulcsot a problémáikhoz, az emberekhez és általában az élethez.) Akkor derült ki, hogy nem járok nagyon messze az igazságtól, amikor megmutatta a Jung-ról szóló kedvenc holland nyelvű könyvét, illetve annak borítóját. A borító képén a híres pszichoanalitikus éppen egy kulccsal próbál kinyitni egy ajtót. Hosszasan beszélgettünk arról, a lelki problémákat terápiával gyógyító Jung kezében ugyanolyan jelképes az a tárgy és a mozdulat, mint egy fotó esetében.

- Példák: az egyiken egy vaskerítés félig nyitott ajtaja látható, az ajtószárnyak mértani közepén, távolban poroszkáló idős emberrel. A másik egy felülnézetből lefényképezett utcarészletet, ahol egy törékeny kislány, hatalmas lendülettel és valószínűtlenül vékony végtagokkal közelít a háza kapuja felé. Viszi, sodorja a képet a kislány mozdulatából áradó dinamika, amit a felülnézeti perspektíva még inkább felerősít.

4./ Judit munkáin a fényképezés legravaszabb tényezőjével, az idővel kapcsolatban is zseniális megoldások születtek. Gondolok itt a focista fiúkra, ahol három labda röpül egyszerre a levegőben. Erre mondják azt, hogy olyan a szeme valakinek, mint egy sas. Hogy mi minden lehet még a levegőben, arról a lelkiállapotokat és érzelmeket kifejező képek széles skálája is tanúskodik. A kiállítás címe és a meghívó képe nagyon pontosan mutatja ezt.

Összességében tehát: nincsenek társadalmi problémákat programszerűen feltáró nagy sorozatok és nincsenek önmegvalósító művészeti programok a kiállításon. A képeken jelenetek vannak és a mindennapi valóság lekérdezése zajlik. Ha meggondoljuk, hogy a kortárs fotóművészet egyik nagy tendenciája már igen régóta a köznapi élet művészeti és filozófiai megközelítése, akkor azért ez sem kevés.

- Véleményem szerint a szerző a legvilágosabban talán a vizuális emlékezet problémája iránt tanúsított érdeklődésével kapcsolódik a modern trendekhez. Az érdekli, hogy „mit”, és „hogyan” lehet megőrizni az emlékeket úgy, hogy az apróságok se vesszenek el.

A Moszkva térről készült képét hoznám fel végül példának: a fotó egyik felét a téren álló bódésor teteje, illetve az arra helyezett színes állatfigurák és egyéb vicces tárgyak foglalják el. Azon túl, hogy a kép minden szempontból nagyon jó, Judit tudomást sem vett a tőle pár lépésnyire lévő színes feliratról, amelyen a következő szöveg olvasható: „Nincs itt kérem semmi látnivaló”.