George Eastman Terem

Pixelszag

„Amíg megelégedtem a tárgy-ábrázolással, a fotózás tökéletesen megfelelt nekem. Ám amikor úgy döntöttem, hogy emberi szereplőkkel dolgozom, úgy éreztem, hogy át kell térnem a festészetre, bár nem tudnám pontosan megmondani, miért. Ezzel szemben képtelen vagyok bármi érdekeset is találni a csendéletekben; szerintem a fényképezés feltalálása óta az egésznek semmi értelme.” Súlyos, ám sokszor kísértő gondolat, ami Michel Houellebecq: A térkép és a táj című, nagysikerű regényében olvasható. A főszereplő, a fényképsorozataival sikert arató képzőművész mondja ezt, majd néhány sorral lejjebb így folytatja:
„…egyesek azt mondanák, hogy a téma egyáltalán nem fontos, sőt, hogy nevetséges alárendelni a feldolgozás módját a feldolgozás tárgyának, hogy csak az a mód számít, ahogy a festmény vagy a fénykép alakokra, vonalakra, színekre bomlik szét.”

Ebben az idézetben, egy szépirodalmi műben, a képalkotás újra és újra felmerülő kérdése fogalmazódik meg, ami a fényképezés és a különféle funkciókba állított fotografikus kép elterjedésével még inkább kiéleződni látszik. A fénykép láttán ugyanis hajlamosak vagyunk rögtön az ábrázolat irányába elindulni, nem azt kérdezzük ki csinálta a képet, hanem, hogy ki vagy mi van rajta. A másik véglet az, amikor kizárólag a technikai sajátosságokra irányítjuk tekintetünket. Alkotói részről a kép tárgyának és elkészítésének jó esetben szétválaszthatatlan kérdése bizsergető és kínzó is egyben: hogyan is állnak elő azok a minőségek, amelyek kiemelkedővé, a képek milliói között megkülönböztethetővé, vagyis egy felismeréseket hozó felületté teszik a fényképeket. Ez a kérdés volt a kiindulópontja annak a májusban kezdődő, több hónapon át tartó intenzív műhelymunkának is, amely Eperjesi Ágnes vezetésével, az itt kiállító alkotók, a fényképezéshez elemzően viszonyuló fotográfusok részvételével vette kezdetét.

Létezésük óta a fotográfiai gyakorlatok két markánsan elkülönülő, a különböző elvárások, preferenciák és érdekek mentén formálódó értelmezési mezőt generáltak. Az egyikben a fénykép esztétikai értékként, potenciális művészeti alkotásként van jelen. Esztétikai alapú megközelítés, amely nagyon is számít a művészeti intézményrendszer befogadó és legitimáló erejére, a falra tehető képek hagyományát őrző szerepére. Magától értetődőnek veszi a tradicionális képi forma művészetként való elfogadását, ugyanakkor kevésbé számol a művészeti színtéren kívüli, a fotográfiát szintén használó társadalmi és kulturális gyakorlatok szemléletformáló hatásával. A másik megközelítés, vagy elméleti hagyomány, a fotográfiát teoretikus tárgyként kezeli. Eltekint, vagy inkább átsiklik a fotografikus képek materiális, technikai, és mára már történetiséggel is bíró mediális sajátosságai felett, nem az egyes képek létrehozása során felmerülő döntéshelyzetekkel foglalkozik, hanem a fotografikus eljárásnak a tájékozódást, az információszerzést, a viselkedési szokásainkat, élmény- és fantáziavilágunkat befolyásoló sajátosságaival. A figyelem olyan általánosítható jelenségekre irányul, mint: automatizmus, ismétlés, sztandardizálás, sokszorosíthatóság, terjesztés, a kontextusok közötti átjárhatóság, megfigyelés és felügyelet.

A képek esztétikai hatását nem lehet kétségbe vonni. Nem is érdemes. Színvilágukban, sűrű vagy visszafogott felületi minőségükben, intim vagy éppen nagyformátumú méretükben, az alkotói döntéseket tükröző kidolgozottságukban rejlik érzéki, csábító és lenyűgöző erejük. Ám az esztétikai mederben tartott „művészet-e a fotográfia” kérdésfelvetés nagyon is avíttnak, sőt hiábavalónak tűnik. Amikor kulturális gyakorlatainkat, köztük a művészetit is, áthatja a kamera- és a fotografikus képek használata, idejét múlttá és értelmetlenné válik ez a kérdés. Rég nem arról van szó ugyanis, hogy művészet-e a fotográfia, sokkal inkább arról, hogy ha a fényképezés és a különféle fotóeljárások áthatják világunkat, milyen legyen, illetve milyen lehet a művészet, amely mégis csak világunkról közvetítene felismeréseket.

A fotografikus eljárás és maguk a fényképek létezésük óta izgalomban tartják használóikat, és nézőiket. Mágikus erejük, az érdeklődést szakadatlanul fenntartó minőségük egy paradoxonban rejlik. Ezzel az eljárással lehet az érzéki látványvilágot legpontosabban megidéző képeket létrehozni, ugyanakkor végül is nem egyebek, mint fizikai, kémiai, vagy elektronikai paramétereken alapuló mérnöki mátrixok. Mihelyt kikerülnek készítőik közegéből, már pedig a legtöbb esetben ez történik, talányossá válnak. Lehetnek forrón érzékiek, vagy technikai aspektusukat előtérbe tolva nagyon is hidegek. Úgy tűnik, a kizárólagos esztétikai, vagy a kizárólagos kultúra-elméleti nézőpontból nem jutunk közelebb a fényképekhez. Az egyik megközelítésben a szociokulturális meghatározottságokat hagyjuk figyelmen kívül, a másikban pedig a mediális sajátosságok sikkadnak el. Éppen a kép létrehozásában megkerülhetetlen technikai és materiális feltételek, a realitással bíró manuális alkotó tevékenység marad észrevétlen.

E két megközelítés, illetve szemléletmód egyesítésére aligha nem maga a technikai képalkotásban járatos alkotó a leghivatottabb. Még pedig a fénykép evidencia és dokumentum értékét megkérdőjelező, a falra tehető esztétikus képtárgy hagyományába nem belenyugvó, a technikai eljárásokat és a fényképezési szokásainkat figyelő, a fényképhez fűződő viszonyulásainkat faggató alkotó.

A Pixelszag nem egyszerűen egy kiállítás. Csoportépítő intenzív műhelymunka, ki tudja, talán még folytatása is lesz valamilyen formában, vagy hatásában, amiben a kiinduló kérdést, a fénykép tárgyának és az ahhoz megfelelő technikai megoldásoknak, a kivitelezés módjának megválasztását kutatói alapossággal vették komolyan a résztvevők. De ennél még több is, úgy érzem. Egy játék. Egy elbűvölő játék, amely a fényképezési gyakorlatot kiléptette a térbe. Leemelte a falról, mondhatnánk, abban az értelemben, hogy az elgondolások része lett a képek tárgyának vagy szereplőinek, a képeket nézőknek és használóknak, valamint a képet létrehozóknak az élethelyzetekben és alkotófolyamatban alakuló viszonyrendszere. És ez a játék most kezd csak igazán izgalmassá válni, hiszen a kiállítás statement-jében azt olvashatjuk, hogy a kiállítás nyitott, kérdéseik és válaszaik is itt vannak, de leginkább arra kíváncsiak, hogy találunk-e a fotográfiában olyan közös pontot, ami elég jó rálátást biztosít a médiumra.

Azt hiszem ez a kérdés a nézőt is megszólítja. És bár inkább gondolkodásra inspirálnak, mint sem frappáns választ várnának a műhely tagjai, az első látogatók egyikeként nem bújok ki a válaszadás alól, a bennem kialakult benyomást megosztom:
Érezzük, sőt, látjuk, hogy az elemzően fényképező ember tekintete nem csupán a szemünkkel felfogható, láthatóságukban megmutatkozó jelenségekre irányulhat. A fényképezési gyakorlat tárgya és eredménye a vizuálisan nem is létező, de éppen a fényképezés megtervezett processzusában, éppen a fotografikus képalkotás során formát kapó és megnyilvánuló absztrakt létező vagy a nehezen artikulálható érzet vagy tudás is lehet. Mint a képek mélyén meghúzódó kódrendszerek, a képeinkbe kódolt elmúlás és bomlás, a reprezentációs kliséink végessége és ismétlődése, a fényképezőgépünkbe kéretlenül tapadt kosz, ami a legtöbb esetben zavaró hibaforrás - de nem itt - vagy olyan, inkább a lélektan és az antropológia által leírható jelenségek, mint a fényképezés tárgyaként a kiszolgáltatottságtól való félelem, a képeink vándorlásával keletkező jelentésváltozás, és a talált fényképarchívumokból áradó, az idegenségnek és a kötődésnek csak a fénykép által megidézhető borzongató élménye.