George Eastman Terem

Féner Tamás, -tól-ig – from till, 1952–2013

Féner Tamás ismert, neves, elismert fotoművész. Tanúsítják ezt kiállításai, albumai, múzeumokban őrzött képei. Sőt, díjai is, egészen a Kossuth-díjig (2010), amely díjakat nem szolgálati érdemekért: mindig munkáiért kapta. Sokan köszönhetik neki legjobb vagy egyik legjobb portréfotójukat. Régi újságokban, képes lapokban nemcsak fellelhetők, de felismerhetők az ő felvételei, akár riportképek is. Fényképezett bányában, börtönben, cigánytelepen, gyárudvaron, lakásban, mulatóhelyen, olajfúrásnál, orvosok munkája közben, színházban és színházi öltözőben, utcán, vasöntödében, zsinagógában: a betűrendes felsorolás az all round felkészültséget és jártasságot jelzi. Egyik könyve, amelyből én őt a legrégebben és a legjobban ismerem, ma már, alig több mint 30 év múlva, valóságos történelmi dokumentum és forrásmunka: rituális megkötések ellenére kialkudott fényképek: pillanatfelvételek vagy beállított csoportképek. Egy zárt világnak csak belülről nyilvános és bensőséges mozzanatait örökítették meg. Akiket megmutat rajtuk, többségükben már eltávoztak, s amit megmutat, ma már régóta másképpen van, ha van egyáltalán. A sorozat mint kiállítás, és az alapján készült könyv, a zárt világ akkori jelesének utólag készült kísérő szövegeivel, annak idején csak nehezen kerülhetett a nyilvánosság elé, de azután a fényképész és a szövegíró egyik legnagyobb nemzetközi sikere lett, kiállításon és könyvben egyaránt; ma páratlan értékű forrása a magyarországi zsidó életnek.

A fénykép mindig a pillanatnyi állapotot rögzíti, de a történelem is ezeknek a pillanatoknak a végtelen sorozatából áll. Féner, ha úgy ítéli szükségesnek, pillanatok alatt lő el egy tekercs filmet, esetleg egy táskányi tekercset, s aztán a kockákból kiválasztja, ami – mondja – vállalható, de a pillanat-fotográfus a saját vizuális névjegyéül mégis egy olyan felvételt választott, amelyen a kamerát az egyik szeme előtt tartja. Ez a képe – Teknős Miklós felvétele – van forgalomban az interneten, s jogosan tekinthető névjegynek, emblémának, mert Tamás valóban kamerával lát, s van türelme órákig, napokig, hónapokig kitartani a pillanatfelvételek kedvéért.

Mostani kiállítása, két kis szobában, már csak a rendelkezésre álló tér és szabad falfelület miatt is, igazi kamara-, de mondhatjuk emelkedettebben, tekintettel a Mai Manó Ház gyönyörű históriai műtermére: atelier-kiállítás. Jerger Krisztina, művésze a kiállítás-rendezésnek, és Féner Tamás, a kiállító művész, persze jól tudják, hogy a kiállításhoz koncepció kell. Az első, kisebb szoba Féner régi munkáiból mutat meg néhányat, közepes méretű nagyítások, mechanikus rendben; a sorozattal és a tárgyak változatosságával jelezve, hogy a nagyobb szoba – vagy kis terem – kiállítása elött múlt és változatosság van. A kiállítás fő része 12 nagyméretű nagyítás, közéjük számolva az előtér bejárati falán kiakasztott, az egész kiállításnak mintegy címéül szolgáló képet is. Nem dolgom a képek bemutatása, nincs is felkészültségem fotók elemzéséhez, azt azonban látom, látjuk mindannyian, hogy a képek többsége szokatlan módon a négyzet csúcsára van állítva. Festményeknél, táblaképeknél többnyire indokolt a konvencionális téglalap, de a művészettörténetben a képnek mindenféle kivágata vagy keretezése jogosult, az esetleg határ nélküli falfestménytől az ovális medalion-ig. Tamás kedveli a négyzetes képkivágatot, portrékon sokszor lehet látni nála. Kedveli, ha a kép főtengelye a négyzet egyik átmérője: ez látványosan kitágítja a képet. Mostani fotói táj- vagy természetképek, víz, a horizonton alacsony domb, móló. Volt egy képe, még a pályája korai szakaszából, ipari táj, hatalmas méretű fém csövek rengetege a szabad ég alatt, párhuzamosan, egymás fölött, alatt; ipari szakismeret nélkül áttekinthetetlen szövedék, de gyönyörű geometrikus rendben. Erős kép volt. Megkerülhetetlen az asszociáció: ezek a csúcsukra állított négyzetes képek megtisztított, a minimumra redukált, letisztult változatai az ipari tájnak: ember alkotta természet. Mintha a fotográfus, túl a 75-ön, kivonult volna korábbi képeinek teréből, nyugodt szemlélődésre. A lényegeset látni.

Mi teszi a tájat képpé? A természetben, a városban, az utcában nincsenek képkivágatok, még a festőnek is könnyebb dolga van, mint a fotográfusnak, mert átrendezheti a látványt. A természeti szépséget mi látjuk, s mindenki másképp. Féner Tamás a szeme elé táruló tájban most geometrikus szerkezeteket lát. Kiállításainak címével játszadozott vagy csúfolódott máskor is, most talányosan, de nagyon találóan adott címet képei elé: -tól-ig, from till. Lehet, hogy a két kiállítószoba tematikus különbségére gondolt, régi munkáitól a maiakig; én művészi koncepciónak értelmezem: bár végtelen a táj, s még a horizont sem zárja le, mert van fölötte, mögötte égbolt: a művész szeme, a döntése jelölte ki, mettől meddig tart a kép, melyet kivesz a tájból. Féner Tamás most majdnem absztrakt geometrikus szerkezeteket lát, a konstrukciót a tájfotókon is nem a kamera teremti meg: a koncepció az emberi agyban van.

Komoróczy Géza