|
|
 |
 |
|
|
A tanulmányok a Pécsi Tudományegyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék felkérésére készült A fotográfiai mező szerkezete Magyarországon c. kutatási program keretében. A kutatást az NKA Fotóművészeti Szakma Kollégiuma támogatta.
Bővebben »»
2009. november 27-28.-án megrendezett konferencián elhangzott előadások kivonata.
Bővebben »»
A Művelődési Minisztérium első, fotográfusok számára kiirt pályázatát 1986-ban hirdették meg - alkotói támogatás elnyerésére. A pályázat feltételei szerint: „Társadalmi haladást szolgáló, szocialista eszmeiségű, humánus gondolatokat tartalmazó, a művészeti kifejezés formanyelvét megújító, esztétikailag magas értékű, az alkotó által szabadon választott témával lehet pályázni”.
Bővebben »»
A fotográfiai szcénáról való gondolkodás ma igen szerteágazó, lazán körülhatárolt, a diskurzusban részt vevők nagyon eltérő módon értelmezik ennek kereteit, jellemzőit, és nem utolsó sorban az úgynevezett „szakma” helyzetét és ezen belül saját szerepüket. Persze mikor lazán körülhatároltnak nevezek egy komoly infrastruktúrával, intézményi hálózattal rendelkező területet nem elsősorban a definíciókat és határokat hiányolom, hanem arra utalok, hogy a művészetnek a kortárs képek viszonyában kell meghatároznia magát, ami a használt médiumból következően rengeteg kérdést, problémát vet fel, és ezek tekintetében nincs konszenzus a különböző intézmények, szereplők között.
Bővebben »»
A fényképészetről.
Írta May Manó (megj: Magyar Géniusz 1892. 36. sz. 154.o.)
„A fényképészet alapkövét azon körülmény vetette meg, hogy az argeatum nitricum vagyis salétromsavas ezüst, mely lapis név alatt is ismeretes, a világosságnak kitéve megfeketedik. Ezen körülmény, Herapath szerint, már az egyiptomiak előtt is ismeretes volt, mert lapis segélyével egy örökké tartó tintát állítottak elő, mely állítást azon tény bizonyítja legjobban, hogy azon vásznakon, melyekkel a mumiák voltak betakarva s a melyen hyerogliphákat is lehetett látni, mindenkor ezüstre is bukkantak. Jóllehet az ókorban a fény hatásával keveset foglalkoztak, mégis akadunk egyes adatokra, melyek azt bizonyítják, hogy a napfény hatása egyes növényre vagy ásványra befolyással van. Már a görögök is ismerék például az opál és amethyst azon természetét, hogy fényüket - a napsugarak hatásának kitéve - némileg elvesztik.” …
Bővebben »»
Az alábbi fejtegetések abból a hipotézisből indulnak ki, hogy az emberi kultúrában az őskezdetek óta két gyökeres fordulópont észlelhető. Az elsőt, a Kr. előtti második évezred közepe táján, a "lineáris írás feltalálása" címszóval jellemezhetjük: a másodikat, amelynek tanúi vagyunk, a "technikai kép feltalálása" címszóval. Lehet, hogy korábban már történtek hasonló fordulatok, de ezek számunkra már nem megragadhatók.
Ez a hipotézis azt a gyanút tartalmazza, hogy a kultúra - és egyúttal maga a lét - kezdi alapvetően megváltoztatni a struktúráját. Az alábbiakban azon igyekszünk, hogy megpróbáljuk igazolni ezt a gyanút.
Bővebben »»
A művészetek formanyelvét és témaválasztását - akár elfogadjuk, akár nem - a társadalmi igény változásai befolyásolják.
A 19. század folyamán az ipar és a kereskedelem, a kapitalizmus fejlődésével a polgárság lett a társadalom fő bázisa. Már a természethez forduló reneszánsz ember számára veszített fontosságából a középkor művészetében egyeduralkodó vallásos vagy mitológiai tárgyú mondanivaló. A képzőművészetekben a valósághű ábrázolásmódot, és a könnyen érthető tematikát azonban - igazán - a földön két lábbal álló, az életét önállóan irányítani kívánó polgárság realitásvágya hívta életre. Amint határozottan jelentkezett társadalmi igény a valósághű, részletező előadásmódra, egyszerre, egymástól függetlenül többen keresték és találták meg a képrögzítési eljárások módját.
Bővebben »»
„Ha nem csak szájakat tátani, hűdeszépeket mondani, vagy szimplán gyönyörködni jönnek a XIX. század végének egyik legépebben fennmaradt fényképész műteremházába, akkor kötelezően meg kell ismerkedjenek a korszak fotós színtereivel, az ott zajló folyamatokkal. Mert ezek ismerete nélkül Mai Manó császári és királyi udvari fényképész műteremháza legfeljebb csak egy szépen díszített épület, de nem a korabeli fényképkészítés nagyon racionálisan kitalált, megépített helyszíne. Ha a házat a földszinttől a nyolcadik színt még rekonstrukció alatt álló második üvegműterméig bejárjuk, többet fogunk érteni a nagymamáink családi albumaiban megmaradt kabinetportrékból, vizitkártyákból is.” …
Bővebben »»
Milyen dolog egy dokumentumfotó? Ugyanolyan joggal válaszolhatnánk erre a kérdésre, hogy „körülbelül minden”, mint ahogy azt is mondhatnánk: "körülbelül semmi". Az első válasz védelmében így érvelhetnénk: mivel minden fénykép egy indexikus viszonyt fejez ki azzal - bármivel -, ami az expozíció pillanatában a lencse előtt volt, a kép valaminek a dokumentuma. Ebből az elfogadó pozícióból nézve egyik fénykép sem inkább dokumentarista, mint bármely másik. Fordítva pedig azzal érvelhetnénk, hogy a fotográfia mint a fizikai valóság közvetlen és hű leírása koncepcióját már régen feladtuk - legfeljebb egyesek archaikus hiedelmeinek lenyomataiban él.
Bővebben »»
Az, hogy a fotográfia felborította a művészet ítélőszékét, olyan tény, amelyet a modernizmus el akart fojtani, és úgy tűnik, nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a posztmodernizmus jelenti az elfojtott visszatérését. A posztmodernizmus szakítás a modernizmussal, illetve azokkal az intézményekkel, amelyek egyrészt lehetővé tették a modernizmus megszületését, másrészt kialakították annak diskurzusát. Ezeket az intézményeket első pillantásra meg lehet nevezni: először is a múzeum, azután a művészettörténet, és végül, sokkal összetettebb értelemben (minthogy a modernizmus egyaránt függ ennek lététől és hiányától) a fotográfia. A posztmodernizmus a művészet szétszóródásáról, valamint pluralitásáról szól; a pluralitás alatt nem pluralizmust értek.
Bővebben »»
Akkoriban tudatosan neveztük kedvenc képeinket egyszerűen „fotográfiának”, mellőzve mindenféle utalást „mű”-re, „művészet”-re (szándékosan felbosszantva ezzel a fotóművészet intézményrendszerének urait). Eljártunk a Hórusz Archívumba, azaz Kardos Sándorhoz: felszámolt műtermekből, kukák mellől összeszedett, hibás, fölösleges, különös fényképeket nézni (és Perneczky Géza megírta hozzá a hiba esztétikáját: „a hiba az, ami kivezet a világból”). Többen viszonylag következetesen használtuk a fényképezés kapcsán a „hivatásos-amatőr-privát” fogalomhármast, jelezve: a képkészítés szociológiai meghatározottsága önmagában is műfajt/stílust definiál. S hozzátéve: minden kortárs fotográfia már ránézésre egyértelműen besorolható e három széles sáv valamelyikébe.
Bővebben »»
Mirzoeff, Nicholas:
Mi a vizuális kultúra
(megj: EX Sympozion. DOKUMENTUM - 2000/32-33)
Látni jóval több manapság, mint hinni. Az ember bármikor megvásárolhatja lakása műholdról készített fényképét, vagy készíttethet mágneses képet belső szerveiről. És ha ez vagy az a jellegzetes részlet nem jön ki elég jól a képen, számítógépével digitálisan bele is nyúlhat. New Yorkban az Empire State Buildingben a virtuális kocsikázásra várók sorai sokkal hosszabbak a tetőteraszra liftezőkénél. De még ennél is egyszerűbben megnézhető az egész város kontúrja tetszetős pasztell változatban a Las Vegas-i New York, NY üdülőnegyedben. Ezt a virtuális várost hamarosan követi majd Párizs, mely a Fények Városának amúgy is gondosan kiszámított képét utánozza majd. Az élet ebben a más-valóságban néha kellemesebb az igazinál, néha rosszabb.
Bővebben »»
Hevesen gesztikuláló, kissé ingerült afrikai pásztorok tipródnak a csupa üveg vasúti pályaudvar mellékhelyisége előtt. Ide irányította őket egy segítőkész alkalmazott, akitől megkérdezték, vajon hol tudnák szükségüket elvégezni. Az ajtókon a szokásos ábrák, terpeszben álló kis pálcikaférfi az egyiken, szoknyás pálcikalány a másikon. A pásztorok nem tudják, hová menjenek, már dühödten vitatkoznak. Nem látják, melyik ajtón kell bemenniük? Hiszen ez annyira egyértelmű! Minden ember - éljen a világ bármely táján - abban a hitben nevelkedik és él, hogy az általa megismert és látott világ olyan, mint amilyennek megismerte. Ez a mindent strukturáló, mindent átható, láthatatlan gondolkodási keret a kultúra, mely hasonlatossá teszi az egyént csoportjának más egyéneihez.
Bővebben »»
Vörös ruhás nő vörös óriásplakát előtt; két vörösbort ivó férfi egy kertben; alvó férfi egy ágyban, mögötte egzotikus óriásplakát-tapéta; idősebb férfi motorbiciklizik; egy teherautó háta; különös, barkácsolós kerti munka; aranytalpú és arany szandálos, egymásba gabalyodó lábak; nô a kertben, fejjel a földben. Hosszan folytathatnám még ezt a sort, amellyel olyan fotográfiákat, fotografikus hatású képeket idézek meg, melyek valamiképpen a vizuális kultúra egyik legfontosabb - mivel bizonyos értelemben legszemélyesebb - műfajára, a snapshotra utalnak, épülnek. A snapshot természetesen nem az egyetlen kisajátított "forrása" a kortárs magyar képzőművészet egyik legfontosabb fejleményének, a médiatudatos képeknek, hiszen legalább ennyire alapvető az óriásplakát, a magazinreklám, a filmek, a videoklipek, a számítógépek képi kultúrájának és a tágan értett popkultúrának a hatása.
Bővebben »»
Leni Riefenstahl
(megj: EX Sympozion. Riefenstahl - 2005/52)
Periklész Athénját és Hitler Németországát fogjuk összehasonlítani egy szűk szemszögből. Ezzel összefüggésben azt is megvizsgáljuk, hogy amennyiben az említett igazolásoknak szükségük van a művészet szolgálataira, akkor ebből közvetetten származik-é valamilyen erkölcsi elvárás is a művésszel szemben. Mi a különbség Pheidiász Parthenonja és Leni Riefenstahl Olympia-filmje között, már amennyiben egyáltalán összevethető e két „igazolás”? S már e helyütt előrebocsáthatjuk egyik legfontosabbnak érzett következtetésünket: lehetünk amorálisak így is, úgy is. Amoralitásunk tartalmát pedig egy-egy politikai rendszer önigazolási típusa határozza meg.
Bővebben »»
A fényképezés megjelenését tehát a képzőművészetek legjelentősebb eseményének tekinthetjük. Egyszerre felszabadulás és beteljesedés. Lehetővé tette, hogy a nyugati festészet véglegesen lerázza magáról a realizmus nyomasztó követelményét és megtalálja a maga esztétikai önállóságát. Az impresszionista „realizmus" és természettudományos alibije szembehelyezkedést jelent a részleteket is aprólékosan kidolgozó ábrázolással.
Bővebben »»
Tudós emberünk ráadásul egyáltalán nem szándékozik művész lenni, viszont annál kiemelkedőbb fiziológus, Claude Bernard követője az akadémiai székben, elkötelezett híve az orvosi kísérleti módszereknek. Vagyis Étienne-Jules Marey küzdőtere a tudományé, a szerkezetek aprólékos szétszedéséé, amellyel egy nekrológban aztán kiérdemelte az élet mérnöke minősítést. De íme a szellem hajthatatlansága, amely makacsul arra tör, hogy bizonyítsa, az ismeretlennel érzékeltesse azt, amit ma is nap mint nap felfedezünk, a természeti jelenségek szemléletét más fajta szemszögből - mindezt olyan munka során, amelynek érdembeli (történeti) kiértékelése meghaladja lehetőségeinket. Szorítkozzunk tehát arra, hogy művét avatatlan fogalmaink segítségével próbáljuk megérteni, kivetítve rá egy időszerű megállapítást.
Bővebben »»
E mozgó állatokról készített tanulmányok alkotója 1830. április 9-én született Angliában és a keresztségben az Edward James Muggeridge nevet kapta. Különc ember volt egész életében, nevét már korábban Edward Muybridge-re változtatta (amiből késôbb Eadweard Muybridge lett), majd elhagyta hazáját. Az 1860-as években már a Csendes-óceáni partvidék elismert fotográfusaként tartották számon.) Nem tudni, hol és hogyan képezte magát fényképésszé.
Bővebben »»
Vilém Flusser:
Képeink
A környező világ színessé vált: a legtöbb felület és alapzat, amelyek között élünk, színes. A plakátfalak, a kirakatdíszletek, a közlekedési táblák, az ernyők, az alsónadrágok, a konzervdobozok, akárcsak a bennük a zöldség, az újságok és folyóiratok, filmek és televíziók - mind technicolort sugároznak. A környező felületek azért sugároznak színesben, mert üzeneteket sugároznak. Jelenleg a bennünket és a világot érő üzenetek legtöbbje sík felületek kisugárzásaként ér bennünket. A környező világ immár nem sorokba, hanem síkokba van kódolva.
Bővebben »»
A 20. század fotótörténetének külön fejezete a fotóriportázs, a sajtófotó. Az egész világot beutazó legendás fotóriporterek, több százezres példányban megjelenő, szenzációs képeket közlő napi- és hetilapok, nemzetközi sajtóügynökségek jutnak eszébe még a témában járatlannak is. Alig ismert, vagy csak fotótechnika-történeti szempontból vizsgált a kezdeteknek, a 19. század második felének sajtójában megjelent fényképek története; az a folyamat, melynek eredményeként a fénykép önálló információt hordozó, a grafikánál technikailag gyorsabban reprodukálható, objektívebbnek, s így hitelesebbnek tűnő hírforrás lett. A dolgozat arra vállalkozik, hogy egy képes folyóirat, a Vasárnapi Ujság tükrében adalékokat szolgáltasson annak az útnak a vizsgálatához, amely a századfordulón a magyar sajtófotó kialakulásához vezetett.
Bővebben »»
A szociofotók fényképi úton dokumentálnak társadalmi perem-állapotot, szociális elesettséget. Ez az állítás kiegészítést igényel. Gyakorlati okok miatt. A szociofotósoktól és a munkáikról író szerzőktől ugyanis sokan és sokszor mást is számon kérnek. A társadalom napfényes oldaláról beszámoló képeket, illetve ezek elemzését. A nemzetközi szociofotós gyakorlat és a szakirodalom ugyanakkor hagyományosan az előbbi nyomvonalon halad. Írásom ezt az utat követi.
Bővebben »»
Kreilisheim György:
100 éves a fényképezés
(A szerző mindeddig kiadatlan rádióelőadása 1940-ből)
Nemrég volt a századik évfordulója annak a napnak, amikor a párisi Tudományos Akadémiában bejelentették, hogy a francia kormány megvásárolta Daguerre találmányát, a fényképezést, a „század egyik legnagyobb technikai csodáját”, és azt nagylelkűen a világnak ajándékozta.
Bővebben »»
Budapest nem panaszkodhat a fotográfusokra. Korán és sokan fölfedezték azt a kimeríthetetlen lehetőséget, amit a főváros a nap minden órájában megörökítésre kínált. Sokat emlegetett szép fekvése, a méltóságosan hömpölygő, valamikor állítólag kék Duna, a rajta átívelő kecses hidak, a dimbes-dombos budai oldal, a Várhegy pompás palotái, Óbuda ódon világa, a hévforrásairól, szőlőiről híres, korán lebontásra ítélt Tabán, a nyüzsgő pesti élet más és más hangulatú kerületeivel vonzották a fényképészeket.
Bővebben »»
Amikor második világháborús budapesti fotográfiák között tallózunk, sokféle megközelítési, viszonyulási lehetőség kínálkozik. Vannak látványok, amelyek már sztereotípiákká merevedtek: Dunába lógó hidak, romba dőlt épületek, a majd minden képösszeállításban idézett fotográfia, amelyen egy ház sokadik emeletéből „farkával” kiálló repülőgép látható, tanácstalanul, döbbent arccal ténfergő emberek és így tovább, és így tovább.
Bővebben »»
Pest-Budán a 19. század közepén tűntek föl a fotográfusok műtermei. Klasszicista, majd historizáló házak legfelső emeletein, padlásterekben, udvarokban és kertekben épültek föl a korabeli megfogalmazások szerinti dagerrotípiai műtermek, képíró bódék, képíró termek, műhelyek, atelier-ek, fényírdák, fényképíró-telepzetek, fényképészeti csarnokok és intézetek.
Bővebben »»
Sándor Tibor - Kincses Károly:
Fotó/város/történet. Híres fényképészek a városról
Párhuzamos nézőpontok: ahogy a várostörténész és ahogy a fotótörténész látja.
Részlet a várostörténész és a fotótörténész készülő közös könyvéből:
Ha elfogadjuk, hogy minden komoly emberi tevékenység ugyanarról beszél, csak másként, más szókinccsel, fogalomtárral, akkor létjogosult a szerzők próbálkozása is, hogy az általuk művelt tudományágak segítségével szóljanak ugyanarról - Budapestről.
Bővebben »»
A képek, a látvány nyújtotta élmény története jócskán megelőzte a fényképezés feltalálását. Mint oly sok minden, a fotográfia sem előzmények nélküli újdonság, nem társtalan különlegesség a képek birodalmában. A fotográfia kultúrtörténetének első fejezete annak a hosszú útnak a végigkísérése, amelyet végigjárva az emberi látás, a látás útján való befogadás képessé vált a fotográfiai kép -- egyfajta absztrakt jel – értelmezésére.
Bővebben »»
|
|
|
