Kemenesi Zsuzsanna:
A Pécsi József ösztöndíjon innen és túl

Pécsi József (1889-1956) kitüntetéssel végzett a Müncheni Akadémián, olyan elismerő oklevéllel, mely Németországban is bárhol engedélyezte műterme megnyitását¹. Pécsi erre végül a Dorottya utca 8. 5. emeleti lakást találta a legmegfelelőbbnek, Budapesten. Az a szellemi közeg, ami körülvette meghatározó volt. 1916 és 1945 között Pécsi József műtermének gyakori látogatója volt, hovatovább baráti körébe tartozott Vásárhelyi Győző (Vasarely), Vílt Tibor, Gulácsy Lajos. Egry Józsefnek asztala volt Pécsiéknél, ahol megnyugvást találhatott, mint második otthona a családi perpatvarok viszontagságaitól. József Attila oda járt sakkozni. Kosztolányi Dezsővel közösen egy Velencei női elmegyógyintézetről terveztek filmet forgatni, ami azáltal hiúsult meg, hogy ez a Kosztolányi, mit volt mit tenni, szép ember volt, és itt is bolondultak érte a nők. Pécsiék Rendszeresen jártak az Operába és a Vígadóba. Fél hat és nyolc között kávéházba. Mondjuk a Ritzbe. A Pécsi szülőknél hetente ötször kamarazene volt².

Világpolgár volt Pécsi. Biztos ízlésével, szaktudásával ötvözött fantáziájával őt kérték fel, hogy a budai Lengyel követséget berendezze. Második hazájában, Olaszországban, ahol évente legalább kétszer tartózkodott, tárt karokkal fogadták a régiségkereskedők. Felesége, Pécsi Rozika (Balázs Rozi úrhölgy) a XVIII. századi francia bútorok specialistája, múzeumok meghívott szakértője. Az Academie Internationale de Coupe de Paris-ban – a ma is működő Párizsi divatakadémián - végzett, s a Chanelhez szerződött.

Pátzay Pál portréja Pécsi Józsefről ma a Mai Manó Ház Pécsi József Szakkönyvtárának belépőjénél található. Ez az a küszöb, amit a Képző- és Iparművészeti Lektorátus Pécsi József ösztöndíjára jelentkezők koptatnak. Az ide vezető út a fotográfia számára mintegy harminchat esztendővel többet ölelt fel, mint amennyire a képzőművészetnek a Derkovits Gyula ösztöndíj megalapításához volt szüksége.

A Művelődési Minisztérium első, fotográfusok számára kiirt pályázatát 1986-ban meghirdették meg - alkotói támogatás elnyerésére. A pályázat feltételei szerint: „Társadalmi haladást szolgáló, szocialista eszmeiségű, humánus gondolatokat tartalmazó, a művészeti kifejezés formanyelvét megújító, esztétikailag magas értékű, az alkotó által szabadon választott témával lehet pályázni”. Kizárólag addig még nem publikált témával lehetett jelentkezni. Egy fotóvázlat bemutatása volt szükség, amely az elvégzendő munka 25 százalékát képekben dokumentálta, továbbá a vonatkozó költségvetést kellet benyújtani.

Az első bizottság tagjai Hemző Károly, Chochol Károly, Horling Róbert és Kutas Rudolf voltak, Sümegi György a Művelődési Minisztérium főosztályvezetőjével, továbbá a Magyar Fotóművészek Szövetségéből delegált taggal. Már akkor sem lehetett könnyű a Bizottság tagjainak, például Balla András „Nemes eljárások” címmel beadott pályázatát összemérni Kunt Ernőével. Azonban a formai előírások szerint néhai Kunt Ernő annyiban nem tett eleget a pályázati kiírásnak, hogy szinopszisgyűjteményt adott le, fotók nélkül. Végül Fuszenecker Ferenc 1986-ban az „Az időskorúak helyzete hazánkban” 70 képből álló kollekció elkészítésével nyerte el az ösztöndíjat.

Horváth Péter és Kerekes Gábor szerzőpárosnak a Művelődési Minisztériumhoz 1987-ben benyújtott pályázata olyan alkotói tervezetet tartalmazott, amelynek elkészítése szakmai színvonalát tekintve is megkérdőjelezhetetlen volt és egyben a kiírásnak is megfelelt: „ Alkotói támogatás a Szovjetuniót, és ezen belül főként a szovjet emberek életét bemutató fényképek elkészítéséhez. Véleményünk szerint éveken át túlságosan protokolláris jellegű képek jelentek meg a szovjet valóságról. Ezek egyoldalúsága megfosztotta a fotó és a szovjet élet iránt érdeklődőket, a V. Klein és C. Bresson évtizedekkel ezelőtt megjelent munkái által nyújtott személyes élmény lehetőségétől. Anélkül, hogy saját képességeinket a két nagy művészhez kívánnánk hasonlítani, úgy érezzük képesek lennénk esztétikailag magas szinten, ugyanakkor riportszerűen bemutatni a Szovjetunióban lezajlott változásokat”. A Képző- és Iparművészeti Lektorátus 1987. X. 2-i ülésének állásfoglalása szerint: „az alkotók témaválasztása időszerű, anyaguk várhatóan egy történelmi időszak tükrözésére alkalmas ”.

A Szakértői Bizottság az elkészült 100 (!) felvételt a szerződés teljesítésének elfogadta. Felhívták továbbá a figyelmet az igényes esztétikai és technikai kivitelre. Akkoriban úgy kötötték a támogatói szerződéseket, hogy az alkotókat az anyag elkészülte után illette meg az ösztöndíj második részlete.

Ugyanennek az évnek a pályázatai között szerepelt, ugyancsak témaválasztásában is érdekes, Szabóky Zsolt szinopszisa , akinek elképzelése „A víz az élet” gondolata köré fonódott. A Dunakanyar Esztergomtól Budapestig terjedő szakaszának megörökítésén dolgozott.

Az 1989-es évben, Pólya Zoltán az MTI munkatársa, a Képes 7 fotórovatának vezetője, s akinek „Enyém a cirkusz” címmel 1987-ben önálló kiállítása nyílt az Ernst Múzeumban, eredeti elképzelésével megnyerte a Bizottság tetszését. Így ír Pólya munkatervében: „Munkám során, a magyarországi lóversenysporton kívül (budapesti lóversenypályák, Alag, Kerteskő) a csehszlovák akadályversenyzők különös életével kívánok foglalkozni”

Sümegi György 1998-tól volt a Képzőművészeti Osztály osztályvezetője. Szembesült azzal, hogy a többi művészeti ág képviselői előrébb járnak - 1954-től működött a festőknek, grafikusoknak, szobrászoknak létrehozott Derkovits ösztöndíj -, azonban a fotográfusoknak, dizájnereknek nincs középdíja. Sümegi felvállalta ezt az ügyet, s amellett érvelt a Minisztériumban, hogy minden szakmának meg kell teremtenie a középdíját. Ennek a törekvésnek köszönhetően 1991-ben a Művelődési és Közoktatási Minisztérium létrehozta a Pécsi József ösztöndíjat. A szakma elismerését jelentette, hogy a képzőművészet, iparművészet, ipari formatervezés, a zene és az irodalom ösztöndíjai mellett megjelent a fotográfia szegmense is, mintegy cizellálttá téve a rendszert ³. A fotóelmélet képviselői, a kritikusok , szakírók a Pécsi József ösztöndíjjal egyidőben megalapított Kállai Ernő műkritikusi ösztöndíjra pályázhatnak. Sümegi György nevezte ki Boros Gézát, aki mindmáig a Pécsi József Ösztöndíj felelőse. Boros Géza művészeti főtanácsos a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Művészeti Főosztályán a kezdetektől fogja össze az ösztöndíj szálait, és szerepe a Pécsi József ösztöndíj történetének alakulásában vitathatatlan.

Az 2-3 évre elnyerhető ösztöndíj felhívása és értékrendjének megfogalmazása a következőképpen módosult: „az ösztöndíj célja, hogy segítse a formanyelvében és tartalmában korszerű, színvonalas művek alkotóinak pályáját, művészi fejlődését. Amikor az alapító az új ösztöndíj névadójául Pécsi Józsefet választotta, tisztelegni kívánt a mester emléke előtt, egyúttal példaképként kívánta állítani a Pécsi József mesterségbeli tudását, műfaji sokoldalúságát, hagyományos és modern stíluselemeket ötvöző művészetét a fotográfiával alkotó módon és a fotográfiával élethivatásként foglalkozó fiatalok elé” ⁴.

A Pécsi József Ösztöndíjra az első évben 32 fő jelentkezett. Az első Pécsi József kuratórium tagjai 1991 és 1995 között nevesítve Balla András, Bán András, Kerekes Gábor, Kincses Károly, Szegő György. A tagok kérésére 1993-ban a testület további művésztaggal bővült: a kuratóriumba ekkor került be Török László ⁵. A kiváló zsűri választást jó döntések koronázták. Olyan biztos érzékkel választották ki a jelölteket, hogy annak máig kiható eredményei vannak. A ma már a kortárs fotóművészet fősodrába tartozó Barta Zsolt-Péter, Szilágyi Lenke, Drégely Imre és Farkas Antal voltak a kulturális tárca első ösztöndíjasai. 15 év telt el, azóta már kiderülhetett, aminek ki kell, hogy milyen befektetés volt ennek a bizalomnak a megszavazása. Nyílván nem az alatt az ösztöndíjas három év alatt derül ki, hogy ki az akiben annyi kitartás, szorgalom tehetség lakozik, amely fűti szakadatlanul egy életpályán át. Fennmaradni a felszínen, korszerűt alkotni, szellemi terméket létrehozni, mint a fotó, évtizedeken át – az kihívás.

Visszatekintve már kirajzolódnak a kontúrok, néhányan azokból a fotográfusokról, akik Pécsi József Ösztöndíjban részesültek, s ezzel a lehetőséggel tudtak élni, kibontakoztatni elképzeléseiket és maradandó alkotásokat létrehozni. Hovatovább, akiknek a nemzetközi megmérettetéséről és jelenlétéről is beszélhetünk. Az itt szereplő képek egyrészt betekintést engednek abba az időszakba, amikor a jelentkezők az ösztöndíjhoz leadták a pályázati tervüket, illetve 2004-es munkáikból kapunk ízelítőt, s néhány sor erejéig a legfrissebb szakmai fejleményekről értesülhetünk.

Barta Zsolt Péter a következőképpen emlékezik vissza: “A Pécsi József ösztöndíjhoz az - aktok sorozatomat elhagyva -, első csendéleteim szolgáltak alapul. Elnyerve azt, segítségemre volt, hogy tovább folytathattam új irányú munkáimat. Immáron 15 éve az orvosi tudományok, a természettudomány demonstrációs eszközei (melyek egyszerre bizarr, kreatív művészetközeli dolgok, másrészt pedig a megismerés kissé cinikus, érzelemmentes objektumai) és az emberi test szolgálnak „alapanyagul”. Képeim a tudomány területeire reflektálnak, de művészeti kontextusban. Munkáimban szeretném érzékeltetni a XXI. századra jellemző technológiai-tudományos gondolkodást, melyben lassan a természet elveszti korábbi szerepét és helyette szimulációk, mesterséges anyagok és virtuális látványok keletkeznek. Csendéleteim környezetét magam építem meg, de nem mondtam le a klasszikus fotográfia adta képalkotó vizuális lehetőségekről sem (fény- árnyék, élesség-életlenség). Célom rámutatni a titokzatosra és fölfedezni az észrevétlenül lappangó analógiákat. Mivel 9x12 cm-es síkfilmes negatívra fényképezek, amiről legtöbbször 50x60 cm-es nagyítások készülnek, a kiemelt részletek, látványok megőrzik organikus hatásukat, architektúrájukat, sőt a részletgazdagság révén és néhol az életnagyságtól eltérő méret miatt fölerősödnek.

CODEX összefoglaló címen létrehozott munkáim számos nemzetközi és hazai közgyűjteményben és magángyűjteményben megtalálhatók. ”

Szilágyi Lenke így vall: „Most hogy elterjedt a digitális technika a fényképezésben, engem is érdekelni kezdett. Az a téma, amin most dolgozom, fekete-fehérben nem mondana sokat, és hagyományos technikával nehéz is lenne megoldani. A fotó végső formája korábban is nagyrészt a laborban alakult ki. A számítógép használata azonban most tágabb lehetőségeket nyújt arra, hogy saját szándékunk szerint alakítsuk a képet.

Nehéz eldönteni, hogy hol a határ a fotó és a fotó alapú /vagy manipulált/ kép között, és kell-e ezzel egyáltalán foglalkozni? Ez a jelenlegi munkám központi kérdése”.

Eperjesi Ágnes Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjas munkáinak gyökerei - 14 év távlatából: „Mindig is az érdekelt a fotóban, ami csak és kizárólag a sajátja, ami egyetlen másik művészeti ágban sem található meg. Számomra ezt sohasem a kép, a képkivágás, a képrögzítés jelentette. Az emulzió, a vegyszerek, a fény rögzítése közvetlenül a papíron, a pozitív-negatív átfordítások és ezek lehetőségei jelentették elsősorban azt a területet, ami a fotót szerintem megkülönbözteti más képrögzítő eljárásoktól. (A digitális módszerekről nem is beszélve, mert ezek a 90-es évek elején még nem voltak elterjedtek.)

Persze nagyon fontos, hogy mi van a képen. Azonban egy jó munka alapfeltétele mindig is az volt számomra, hogy a választott technika lehetőségei teljes összhangban és átfedésben legyenek a témával. Mindig voltak olyan munkáim, amelyek más technikát igényeltek, és nem fotót.

Tehát a téma elsődleges, de fotómunkáimban az emulzió, a vegyszerek használata-jelenléte plusz jelentéstartalmat adott a munkának, ráadásul egy nem elhanyagolható, hanem nagyon is fontos réteget. Ezért kísérleteztem sokat az emulzió felhordásával, a fény közvetlen rögzítésével (fotogram), lokalizált szolarizációval, a vegyszerek nem szokásos módon való használatával.

94-ben a Pécsi beszámoló kiállításra olyan anyagot vittem, amely első ránézésre nem is tűnt fotónak. A Paraméterek című használhatatlan - mert önkényes beosztású - favonalzókból álló sorozatot állítottam ki. Kétféleképpen is használhatatlanok voltak, egyrészt a térben nem lehetett illeszteni őket semmihez, másrészt a beosztások nem igazodtak semmilyen elfogadott hosszmértékegység beosztásaihoz. A vonalzók beosztásait fotótechnikai úton készítettem el, emulzióval vontam be a fatárgyakat, és arra nagyítottam a beosztásokat.

Munkáimat azóta is kamera nélkül készítem. A színes fotogramok jelentették a váltást a fekete-fehérből a színes fotóba. Ami azóta is folyamatosan érdekel, az a színek komplementere, a negatív-pozitív váltás, legalábbis, ami munkáimnak a fotó vetületét adja. A témák továbbra is előrébbvalók ennél a fotós-vetületnél, de számomra azóta is nagyon fontos, hogy a kép témája indokolja a technikát, illetve fordítva. A digitális lehetőségek viszont alapvetően megváltoztatták az életemet: kihoztak a sötétkamrából. Ha nem is tudom pontosabban, mitől fotó a fotó, legalább nem a sötétben tapogatózom. http://www.eperjesi.hu/

Illés Barna számára a következőket jelentette ez a döntés: „A Pécsi József Ösztöndíj lehetőséget adott a nyugodtabb és koncentráltabb munkára és szakmai tekintélyénél fogva megfelelő kontrollt jelentett három éven keresztül. 1999-ben még az útkeresés időszakát éltem, így a pályakezdés bizonytalanságait pontosan terelgette a kuratórium a döntéseivel. Igaz a maximális, azaz három évet voltam ösztöndíjas, pontosan tudtam, hogy a másodiknál épp, hogy megkaptam. Ez a figyelmeztetés jókor jött, mert kezdtem azt hinni, hogy kevesebb odafigyeléssel is mennek a dolgok. Akkor megértettem, hogy minden egyes megjelenésnek tétje van, kifelé és önmagam számára egyaránt.

A harmadik alkalommal mutattam be Akvamarin című nagyméretű /145x245cm/ világító dobozomat, ami egy új út kezdetét jelentette. Megrendezett valósággal foglalkozom, melynek képei nem akarnak felismerhetően hasonlítani valamely már meglévő képi világra, de természetesen mivel „minden kép mögött létezik már egy másik” ezeknek is vannak előzményei. Soha nem egy konkrét képet, látványt dolgozok fel, hanem egy kép, vagy látvány adta ötleten át jutok el a saját fotóimhoz. A témaválasztás teljesen természetes módon történik. Vannak extrém és banális helyzetek melyek vizuálisan azonosan érdekesek. Az Akvamarin, burjánzó „víz alatti” világától a Nektár-tenger „ürességéig”. A reptéri átvilágított poggyászoktól (Baggage), a karambol (Crash) előtti vagy utáni pillanatokat sejtető, inkább a filmes szcénák képi világát idéző fotókig. Ami ebben a legjobban vonz az a szabadság, a szabad téma és eszköz használat és a szabad képépítés. Nincs a valóságnak beleszólása abba, hogy milyen látványt építek fel, de bizonyos értelemben mégis van, hiszen a háromdimenziós létező térből merítek, és ennek valóságot idéző ábrázolásához tartom is magam, ami rengeteg tapasztalattal jár együtt a tér két dimenzióra történő hiteles leképezése tekintetében. Munka közben, ezáltal megismerem a legkülönfélébb vizuális rendszerek működési elvét is.

Az épített világ vizsgálata új irányokba is elvezetett, melyek például a létező környezet bevonásával, vagy valós szereplők instruálásával más és más kontextusba helyezik a valóságot. Jelenleg az ilyen helyzetek képi megjelenítése foglalkoztat”.

A pályázat és a beszámolók lebonyolítását 1993 óta a Képző és Iparművészeti Lektorátus végezte, ebből a munkából hasít ki egyre nagyobb részt a Magyar Fotográfusok Háza, amely beszámoló kiállításoknak is helyt ad. Kezdetben a Műcsarnok Dorottya utcai Kiállítóterme, 2002-ben pedig az Andrássy úti Krausz Palota adott helyet a beszámoló kiállításnak ⁶.

Az 1997-es évnél egy pillanatra meg kell állnunk az ösztöndíj történetében. A zsűrinek, aki ekkor Baranyay András, Féner Tamás, Barta Zsolt Péter, Benkő Imre, Startler György, Timár Péter személyéből állt és Boros Géza művészettörténész volt a kollégium titkára, ritka nehéz szakmai döntéseket kellett hozniuk. Pécsi József ösztöndíj 4 van. Ami néha kicsit több, igen bölcsen, mivel a pihenőn levő ösztöndíjasok helyett addig mások dolgozhatnak. De vannak olyan sűrűsödési pontok a fotó történetében, amikor a kiválasztott négy pályázat mellett (Göbölyös Luca, Haid Attila, Soltész István, Szalontai Ábel) ugyanakkor olyan kvalitások jelentkeztek, mint Czeizel Balázs, Molnár Zoltán, Rákosi Péter, Sarkantyú Illés, Turay Balázs, Vancsó Zoltán és Zöld László. Szép mezőny. 53 pályázóból. De nem ekkor volt a legkeresettebb a Pécsi József ösztöndíj. 2000-ben már 73-an jelentkeztek, míg 2001-ben érkezett el a csúcspontjára, amikor 95-en álltak sorba és kopogtattak be a portfoliójukkal Lőcsey Ágneshez, a Magyar Képző- és Iparművészeti Lektorátuson.

Végeredményben elmondható, hogy ebben a szakmai elismerésben a három évfolyamot tekintve évente 12 fotográfus részesül. Nincs okunk panaszra.

Köszönettel tartozom Lőcsey Ágnesnek a Képző- és Iparművészeti Lektorátus archívumában nyújtott segítségéért, a felhasznált forrásokért, szaktanácsaiért. Külön köszönöm Boros Gázának (Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának Művészeti Főosztálya), hogy segített történelmi kontextusba helyezni a Pécsi József Ösztöndíjat.

1 Kincses Károly: Fotográfusok - Made in Hungary. Aki elment, aki maradt. Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét 1998.

2 „Önarckép Rozival. Beszélgetés Prof. Pécsi József özvegyével„ A videó a Magyar Fotográfusok Háza Pécsi József fotográfiai szakkönyvtárában megtekinthető.

3 Ennek a folyamatnak isdőbeli elhúzódásáról abból a forrásanyagból lehet tájékozódni, amit Boros Gáza bocsátott rendelkezésemre, miszerint 1970 januárjától ismeretesek azok az előterjesztések, amelyek a fotós ösztöndíj bevezetését szorgalmazzák. Forrás: Vener Tibor

4 Dorottya Galéria 1999.

5 Forrás: Boros Géza: Adatok a Pécsi József Ösztöndíj első hat évéről.

6 A fotóművészeti ösztöndíjasok beszámoló kiállítását katalógus kíséri, melyeket Tímár Péter, Szegő György, Boros Géza, Petrányi Zsolt előszavai kísérnek további forrásként.

A honlap megvalósitása az Informatikai és Hírközlési Minisztérium támogatásával történt.