Hazai anyag Fotónapló, André Kertész és a magyarok Megtekinthető: 2005. 04. 01. - 05. 29.
Hazai anyag · André Kertész V. Molnár Imre: A kamera poétája (részlet)

A KAMERA POÉTÁJA

ELKÉPZELT JELENETEK ANDRÉ KERTÉSZ ÉLETÉBÕL

SZÍNDARAB HÁROM FELVONÁSBAN

ÍRTA: V. MOLNÁR IMRE

/RÉSZLET/

A színdarab letölthető formában:
első felvonás | második felvonás | harmadik felvonás

ELSÕ FELVONÁS – MÁSODIK JELENET

1910. BUDAPEST

Kertészék ebédlőjében a baloldalt átlósan elhelyezett, hosszú, ovális ebédlőasztalt támlás thonett székek veszik körül. Ódon üveges szekrény áll az asztalra merőlegesen. Edények csörömpölése hangzik balról. Kertész édesanyja tányérokat hoz, és teríteni kezd a baloldali asztalfőnél. Megszólal a csöngő. Jobbra kisiet, kulcszörgés.

LIPÓT BÁCSI: Szervusz, Ernesztin!

MAMA: Szép, jó napot! Gyere az ebédlőbe! Éppen terítek. (Bejönnek)

LIPÓT BÁCSI: Mi újság a fiúkkal?

MAMA: (Újra a terítékkel foglalkozik) Semmi különösebb… (Hirtelen visszafordul) Csak Andorral van baj.

LIPÓT BÁCSI: (Meglepődve) Mi történt vele?!

MAMA: (Halvány mosollyal) Ó, nem! Semmi baleset vagy ilyesmi.(Szünet, szomorúan) Abba akarja hagyni az iskolát.

LIPÓT BÁCSI: (Döbbenten) Hogyhogy?!

MAMA: Azt mondta, semmi szükség arra, hogy elvégezze. Fényképész akar lenni, majd csak elboldogul valahogy.

LIPÓT BÁCSI: De hiszen az nagyon bizonytalan megélhetés! Ezt nem engedhetjük!(Szünet) Itthon van Andor?

MAMA: Igen.

LIPÓT BÁCSI: (Elszántan) Na, hívd ide, legyél szíves! Majd én beszélek vele.

MAMA: (Jobbra elindul, közben csillapítóan emeli föl kezeit Lipót bácsi felé.) Hívom, de kérlek, ne legyél vele túl erélyes, tudod, hogy milyen érzékeny.

LIPÓT BÁCSI: Jól van, csak hívd ide!

MAMA: (Kimegy, kopogtat, ajtócsikorgás) Andris! Gyere, fiam az ebédlőbe!

KERTÉSZ: Megyek, Mama.(Szünet, belépnek) Tiszteletem, Lipót bácsi!

LIPÓT BÁCSI: Szervusz, Andor. (Szünet) Mi újság az iskolában?

KERTÉSZ: (Kicsit megszeppenve) Semmi különösebb.

LIPÓT BÁCSI: (Leül) Pedig azt hallottam, hogy abba akarod hagyni.

KERTÉSZ: (Kínban) Igen.

LIPÓT BÁCSI: És miért?

KERTÉSZ: Szükségtelennek tartom, hogy elvégezzem, fényképész akarok lenni.

LIPÓT BÁCSI: Az iskolát be kell fejezned!

KERTÉSZ: (Dacosan) Ennek semmi értelmét nem látom.

MAMA: De kisfiam! Ha már ennyi évet elvégeztél a Felsőkereskedelmiben, butaság lenne nem befejezni.

LIPÓT BÁCSI: Arról nem is beszélve, hogy az érettségi mellett így már egy szakma is lenne a kezedben.

KERTÉSZ: Amihez az égvilágon semmi kedvem sincsen!

LIPÓT BÁCSI: (Korholóan) Semmi kedved! Semmi kedved! Az élet sajnos olyan, hogy nem mindig, sőt legtöbbször nem azt csinálja az ember, amihez kedve van.

KERTÉSZ: Képtelen vagyok belátni, mi a kifogás az ellen, hogy fényképész legyek.

LIPÓT BÁCSI: Az, hogy egyike a legbizonytalanabb mesterségeknek. (Szünet) Hidd el Andor, hogy jót akarunk neked! Nem szeretnénk, hogy majdani családod bármiben is szükséget lásson. Ezért igyekszünk valami biztos polgári foglalkozást találni neked. Amit most tanulsz, az ehhez adna lehetőséget.

KERTÉSZ: (Kérlelően) De bácsikám. Érzem, tudom, hogy ez egyáltalán nem nekem való! Csak kínlódnék, szenvednék, és úgy érezném, hogy megfosztottam magamat egy lehetőségtől.

LIPÓT BÁCSI: Miért? A fényképészet olyan nagy lehetőség?

KERTÉSZ: (Lelkesen) Igen! Csodálatos képeket lehet a fotóval alkotni, és fogok is, ezt elhatároztam.

LIPÓT BÁCSI: Fiam, először le kell érettségizned! (Szünet) Ha már meglesz az érettségi, a szakmád és az állásod, akkor már bánom is én, szabad idődben kitanulhatod a fényképezést egy portrétistánál.

KERTÉSZ: De én nem portréfényképész akarok lenni!

LIPÓT BÁCSI: (Meglepődve) Hogyhogy? Hát akkor milyen fényképész?!

KERTÉSZ: Én nem vitrinportékákat akarok készíteni. Azt akarom fényképezni, ami körülöttem van. Az újságoknak szeretnék fotózni.

LIPÓT BÁCSI: (Döbbenten) De hát ez még bizonytalanabb megélhetés lenne! Ha jól tudom, ilyen fotós nem is igen fordul elő Budapesten.

KERTÉSZ: Nem. Mert egyik műtermes fényképész sem meri teljességgel fölvállalni ezt a tevékenységet.

LIPÓT BÁCSI: És azért nem merik, mert biztos, hogy reménytelen vállalkozás.

KERTÉSZ: De nem lesz mindig az!

LIPÓT BÁCSI: Nem tudom, hogy miért vagy te ebben ilyen biztos.

KERTÉSZ: (Lelkesen) Az egyik osztálytársam mutatott nekünk egy képes újságot, ha jól emlékszem francia volt. A metszetek mellett volt benne néhány nagyon érdekes hangulatú, csodálatos fénykép. Olyan szépek voltak, melyeket készíteni és nézni is gyönyörűség. Érzem, hogy az ilyen újságoké a jövő, és nem a metszetekkel illusztráltaké!

MAMA: De kisfiam. A jövőt nem lehet ilyen érzésekre fölépíteni!

LIPÓT BÁCSI: De nem ám! Aki ezt teszi, arra azt mondják, hogy álmodozó.

KERTÉSZ: (Daccal) Inkább nevezzenek álmodozónak, és legyen rögös életutam, semhogy belefulladjak egy biztos polgári foglalkozás unalmába!

MAMA: Jaj! Andor! Ne beszélj így fiam! Mi lesz veled?

LIPÓT BÁCSI: Ez nekem sem tetszik! Józan ember nem így beszél.

KERTÉSZ: (Lázadva) Ha mindenki a józansággal törődött volna, sohasem lépett volna előre az emberiség! Leonardo nem kísérletezett volna a repüléssel, és Blériot nem repülte volna át a csatornát, Schliemann nem találta volna meg Tróját! (Szünet) Nekem nem kell a ti józanságotok! (Jobbra kirohan)

MAMA: (Kétségbeesésében kezeit tördelve) Kisfiam!

Függöny

MÁSODIK FELVONÁS – MÁSODIK JELENET

(részlet)

KERTÉSZ: /…/ Mint már mondtam, úgy a legcélszerűbb éjszaka fényképezni, hogy az ember különböző időkkel exponál két–három negatívot, és előhívás után a legjobbat kiválasztja nagyításra. Éjjel mindig így fotózok. Az éjszakai Párizsról tervezett könyvem képeit mind így készítettem. (Szünet) Mivel amúgy is dohányos ember vagy, érdemes lenne a helyes megvilágítási időt cigaretta elszívásával kitapasztalnod.

BRASSAÏ: Pompás ötlet! Köszönöm, majd kipróbálom. (Derűsen) Amikor most az uszályon a hajléktalanokat fényképezted, önkéntelenül is eszembe jutott az egyik magyarországi képed, meg egy festmény.

KERTÉSZ: (Meglepetten) Festmény?

BRASSAÏ: Igen. Repin képe a volgai hajóvontatókról. (Eloltja a cigarettát)

KERTÉSZ: (Mosolyog) Ó, már tudom, hogy melyik fotómra gondolsz! A tiszai hajóvontatókra.

BRASSAÏ: Természetesen! Amikor először mutattad, akkor első döbbenetemben ezeknek a szegényeknek csupasz lábain akadt meg a szemem, csak később kezdett derengeni, mintha hasonlítana egy festményre. Ikonográfiai szempontból sok rokon vonást találtam köztük.

KERTÉSZ: Ámbár az én képem nem olyan drámai, mint Repiné, mégis hasonló részvétet éreztem a hajóvontatók iránt, mint amilyet Repin érezhetett.

BRASSAÏ: A részvét az a nyílás, amelyen át kitárul egy mű, amelyen át határtalannak látszik.

KERTÉSZ: Így igaz. Ismerős gondolat.

BRASSAÏ: Oscar Wilde mondta.

KERTÉSZ: Ó, igen. André Gide–nek mondta a börtönévek után.

BRASSAÏ: Te is olvastad Gide róla szóló könyvét?

KERTÉSZ: Igen, nagyon érdekes. Van benne néhány művészettel kapcsolatos aforizma, melyek hallatán sok fényképész gondolkodóba esne.

BRASSAÏ: Például Wilde egyik legkedveltebb paradoxonja, miszerint az élet inkább utánozza a művészetet, mint a művészet az életet.

KERTÉSZ: Bennem legjobban az maradt meg, hogy a művészet ott kezdődik, ahol az utánzás végződik. És erről rögtön eszembe jut a régi vita, hogy lehet–e művészet a fényképezés?

BRASSAÏ: Miért ne lehetne?

KERTÉSZ: Szerintem is. Az a tény, hogy technikai eszközzel készült egy kép, és hogy sokszorosítható, nem vonhat le semmit művészi értékéből.

BRASSAÏ: De csak ha tényleg művészi! Bár úgy érzem, hogy reád nem érvényes Bernard Shaw mondata: „ A fényképező olyan, mint a tőkehal, mely millió petét rak, hogy egy közülük megérjen.”

KERTÉSZ: Ennél én is tudatosabbnak, akarom mondani, intuitívebbnek érzem magamat.

BRASSAÏ: (Kíváncsi mosollyal) Inkább intuitívnek, mint tudatosnak?

KERTÉSZ: Igen, inkább ösztönös vagyok, mint tudatos. Egyszerűen úgy fényképezem a dolgokat, ahogyan rám hatnak. Részletesen nem tudom elmondani, hogyan készítem a felvételeket. Egyszerűen csak érzem őket. Már készen állok a képre, mielőtt a felvétel megtörténik. Érzem, hogy ez belülről jön, de nem tudom, mi az, és hogyan.

BRASSAÏ: Csak nem azt akarod mondani, hogy fényképezés közben nem is gondolkozol?

KERTÉSZ: Dehogy! Csak nem ez az elsődleges. Ezt nem lehet megmagyarázni. A cselekvést a helyzet határozza meg. Én minden képet a pillanat hatása alatt csinálok. Még akkor is, ha előre meghatározott tárgyat kell lefényképeznem. Nem avatkozom bele, hagyok mindent a maga útján menni. S amikor megérzem a kellő feszültség pillanatát, exponálok. (Szünet) A gondolkodás egyenlő a logika alkalmazásával. Ez nem elegendő. A puszta látás sem elegendő. A fotográfiában inkább érezni kell, mintsem egyszerűen látni!

BRASSAÏ: Át kell érezni a dolgok lényegét.

KERTÉSZ: Így van. Az érzések színt és mélységet adnak életünknek. Nem a technika teszi, hogy a kép jó, hanem a beleérzési képesség és az emberi érzelmek.

BRASSAÏ: Nagyrészt én is hasonlóan vélekedem ezekről a dolgokról, azt az egy kérdést kivéve.

KERTÉSZ: Igen, nem akarsz senkit sem észrevétlen lekapni. Végül is beláttam, hogy ez nem is baj. Mindenki másmilyen, és ezt a fotográfiának tükröznie kell, de a fényképnek reálisnak kell lennie! A kreatív munka legnagyobb jutalma az, hogy az ember úgy csinálja a dolgát, ahogyan akarja.

BRASSAÏ: De ha megrendelésre fényképezünk, akkor előfordulhat, hogy néha engedni kell a megbízó elképzelésének.

KERTÉSZ: Minden kompromisszum fájdalmas. (Szünet) Én eddig soha nem alkudtam meg e téren, és talán ez sikerem titka. Azok az emberek, akik a képeimre felfigyeltek, azt érezték, hogy van azokban valami személyes, valami természetes és valami eredeti.

BRASSAÏ: Mert már kialakult a stílusod.

KERTÉSZ: Éppen az az érdekes az egészben, Gyula, hogy soha nem erőlködtem, hogy egyéni stílust vagy valamilyen bonyolult módszert agyaljak ki! Egyszerűen úgy fényképeztem a dolgokat, ahogy rám hatottak. Azt neked is ajánlom, hogy légy hű önmagadhoz! Használd a fotográfiát arra, hogy a világról alkotott egyéni képedet megmutassad! Használd a saját becsületes ösztöneidet! Én is ezt teszem már lassan húsz esztendeje.

BRASSAÏ: Megszívlelendő tanácsok. De hogyan is mondtad egyszer, hogy te tulajdonképpen naplót készítsz?

KERTÉSZ: Azt teszem. Fényképészeti tevékenységem valójában vizuális napló. A fotográfia számomra eszköz, szerszám, hogy leírjam és kifejezzem az életemet, ahogyan a költők és írók megörökítik tapasztalataikat.

BRASSAÏ: Én is ezt várom a fotótól. Azért is kezdtem el fényképezni, mert rengeteg képet ki kell adnom magamból más –közvetlenebb –formában is, mint amit az ecset nyújthat. (Poharát emeli) Kedves egészségünkre!

KERTÉSZ: Egészségünkre! (Isznak) Oscar Wilde–ra visszatérve azt akartam mondani, hogy a lexikonok és irodalomtörténészek mindig rásütik az öncélúság bélyegét. Pedig szerintem meséiből ugyanúgy árad a világot jobbítani akaró szándék, mint a világirodalom bármelyik hatalmas alkotásából. (Szünet) Bárhol is olvasok bele „A boldog herceg” című mesébe, mindenhol ugyanazt az édes–bús, szívhez szóló Oscar Wilde–i hangulatot találom, mely által senki más írásával össze nem téveszthető, s amely tökéletesebbé teszi lelkemet. (Szünet)

BRASSAÏ: S közben fény derül gyarlóságokra is. Igen, jól érzed.

KERTÉSZ: Töprengtél már azon, hogy egy művész akkor válik igazán naggyá, ha művészetén kívül még két dologhoz ért, a filozófiához és a lélektanhoz?

BRASSAÏ: Természetesen. A művészetek –az elvontak is– gondolatokat, érzéseket fejeznek ki, ezáltal kötődnek a filozófiához.

KERTÉSZ: A lélektanhoz pedig azért kell értenie a művésznek, hogy ráérezzen az emberek lelkére, a dolgok lényegére, és hogy előre megérezhesse művének leendő fogadtatását.

BRASSAÏ: Ez az, ami nálad ösztönös.

KERTÉSZ: Voltaképpen ez az igazság. (Szünet)

BRASSAÏ: Ugye tőled hallottam Vlaminck és Derain vitáját egy szobor fölött?

KERTÉSZ: Igen. Itt, a Dôme–ban mesélték, hogy valamikor a század elején Vlaminck talált egy néger szobrot. Elvitte Derainhez, és azt mondta: „Majdnem olyan szép, mint a Milói Vénusz!” Derain válasza ez volt: „Nem, legalább olyan szép!” Mivel nem tudtak dűlőre jutni, elvitték a szobrot Picasso műtermébe. Picasso megnézte a szobrot, és meghallgatta művésztársai véleményét, majd így szólt: „Nincs igaza egyikőtöknek sem, (Együtt mondják) ez sokkal szebb!” (A boltív alatt megjelenik Kiki, Brassaïra mosolyog, szájára teszi jobbjának mutatóujját.)

BRASSAÏ: Talán ez a kubista szellemiség legérzékletesebb kinyilatkoztatása. (Kiki Kertész háta mögé settenkedik)

KERTÉSZ: Egy műtörténész sem tudna találóbbat kisütni! (Kiki hátulról befogja André szemét, aki nyomban megragadja a látását akadályozó kezeket.) Az illatból, az időpontból, a kezek méretéből, no meg a kapcsolatteremtés módjából következtetve ez a hölgy nem lehet más, csak Kiki!

KIKI: (Fölnevet) Nyert, André! Jó estét, fiúk!

KERTÉSZ: (Kiki kezeit fogva derűsen hátra fölnéz) Üdvözöllek!

BRASSAÏ: (Mosolyogva feláll, és székkel kínálja Kikit) Szevusz, Kiki!

KIKI: Köszönöm, Jules!

Függöny