George Eastman Terem

Brazíl Napló, 2008.

Kedves Egybegyûltek!

Nagyon jó volt Zoli barátomról gondolkozni nekem, a fényképezés laikusának, és megírni ezt a megnyitó beszédet. Mert Molnár Zoltán szeretetre méltó ember, akirõl öröm gondolkozni. A fényképeit nézegetni, pedig egyszerre jelent szellemi izgalmat és álomszerû utazást. Fotográfusnak tartja magát. A fotográfusok, úgy figyeltem meg, különös, izzó szemû, aszkéta szerû emberek, akik a szabadkõmûvesekhez hasonló, titokzatos életet élnek, pénzzel nem törõdnek, és egy jó exponálásért odaadják az életüket. Brazíliában, ahol mindenki a Copacabanán napozna, koktélt szürcsölgetve, ott a fotográfus a nyomornegyedekben sétál, nem nézelõdik, hanem keres. Akárcsak Zoli örök nyughatatlan zöld szeme, melyek folyamatosan exponálnak, ide oda ugrálnak, élességet állítanak, keresik a témát, örökké keresik, mert a jó fotográfus olyan, mint a felajzott íjj, bármikor lövésre készen kell álljon, hiszen a fényképet abban a pillanatban lehet csak elcsípni, mikor az váratlanul, az élet tengerébõl elõbukkan...

Egy jó kép készítése hasonlatos az aranycsináláshoz, nagyon nehéz és sok összetevõnek kell jó idõben hozzá adódnia. Az ige a vezérlõ gondolat. A fotográfus ez alapján megtalálja a helyszínt, egy felfedezõ alaposságával, kicsit körbeszimatol, aztán elrejtõzik, elvegyül. Az elõbb még a helyiekkel barátkozott, most meg a fényképezõgép mögé bújik. Ezt úgy kell tegye, olyan finom észrevétlenséggel, hogy ne vegyék észre, hogy a helyzetet ne változtassa meg az õ kamerája. Ez különösen nehéz, hiszen a fényképezõgép jelenléte mágikus hatással van a világ valamennyi emberére, és amint észre vesszük, hogy valakinél van egy megörökítésre alkalmas eszköz, igyekszünk abnormálisan viselkedni, a kamerába nézve vicsorogva vigyorgunk, vagy szégyelõsen hátat fordítunk. Ha fotográfusnak van türelme kivárni a helyzetet és szép lassan odaér a megfelelõ pillanathoz, akkor egy jaguár gyorsaságával kell lecsapjon rá. Ilyenkor, az exponálás pillanatában, hirtelen kell matekozni, hogy milyen legyen a zársebesség, meg a blendenyílás, a fehéregyensúly, belõni a legjobb képkivágást, visszatartani a lélegzetet és megállítani a kézremegést. Ráadásul ahhoz, hogy az exponálásnak lehetõsége legyen világra jönni, a fotográfusnak mindenhova magával kell cipelnie a fényképezõgépét, a legdrágább kincsét, mely munkája eszköze és régóta örzött talizmánja, barátja is egyben. Sok nehéz feltételnek kell egyidõben jelen lenni, hogy a fotográfusnak sikerüljön fixálnia a legfontosabb pillanatot. S míg én fákat csapolva és faragva építgetek, addig Zoli megkeresi, megtalálja és elfogja ezt a pillanatot, hogy azután hazavigye. Ekkorra a vadászatnak ugyan vége van, a zsákmányt már megpillantotta a fotográfus, azonban innen munkája hasonlatossá válik a halászathoz és még csak a háló kihúzásánál tart, még simán lehet, hogy a hal leakad. A fotográfus ilyenkor alig várja, hogy hazaérjen. Bezárkózik sötét pincéjébe, titkos oldatokba mártogatja filmszalagját, újra elõhívja az elkapott pillanatot, rögzíti majd nagyítja. A pillanat tulajdonképpen ekkor van meg, ott van, láthatóan, akár a borostyánba kövült légy.

Ez a sok adottság, mely az aranycsináláshoz kell, Molnár Zolinál megvan. Rendkívüli érzékenység ötvözõdik õbenne szívós kitartással. Fényképei következetes útkeresésrõl beszélnek. Molnár Zoltán fotográfust régóta foglalkoztatja a nincstelen, nehéz helyzetben élõ emberek világa. Minden idejét Erdélyben tölti, elballag a poros utak végébe, és megörökíti a düledezõ romok, autóroncsok között élõk életét. Fényképeinek komponáltsága számomra a legizgalmasabb. Képkivágásai nagyon karakteresek, jól felismerhetõvé teszik a képeit. Különös, kusza, rendetlennek tûnõ hátterekkel szeret komponálni- belógó, leszakadt vezetékek, a felborult autó -szemének mind öröm, mert szereti az erõs árnyékokat, a véletlen kupacokat, ezekbõl, a sok apró részletbõl, a halászhálókból, és az ide oda ugráló emberekbõl születik meg a fényképen a rend és az egyensúly. Életlen foltok és kristálytiszta részletek, világító fehérek és szénfeketék, jobbra és balra suhanó vonalak, belógó vezetékek, széklábak, zsinórok, tûzhelyoldalak, villanyoszlopok bonyolult, különös szövedéke adja meg az álomszerû hátteret. Sokszor kicsi kép a háttér darabkája egy külön világot alkot a nagyon belül. Zoli képei amellett, hogy pontosan és a maga találtságában ábrázolják, dokumentálják a nyomorúságos helyszínt, a maga drámaiságával, mégis a mindig középpontban lévõ emberek, a maguk szakadozott szépségével pozitív üzenetet hordoznak. Olyanok, mint a szemétdombon nõtt virágok. Ezeket a képeket nézegetve akaratlanul is eltölt minket valamiféle derû és nyugalom, mert mindegyik arról mesél, "nézzétek az ég madarait, nem szántanak, nem vetnek, az úr mégis gondot visel rájuk".

Molnár zoltán 2008-ban ösztöndíjjal Brazíliában járt, felkereste Belémben, cölöpökre épített "favelákat", ahol rengeteg szegényember lakik. Egymással és a vízzel szorosan összenõtt az életük. Zoli, aki lelkes természetvédõ, maga is aggódva figyeli az Amazonasz õserdeinek kiírtását, tudván azt, áttételesen mi is, mindnyájan okozói vagyunk a földünkön okozott sebeknek. Itt az Amazonasz kapujában, a "favellákban", olyan embereket talált, akik még harmóniában élnek a vízzel, tisztelik, mert tapasztalják, onnan kapják ételüket és italukat. Nagy ajándék, hogy a képek mellett most napló részletekkel is találkozhatunk. Zoli, aki nemsokkal korábban veszítette el édesanyját, nehéz szívvel utazott ki Brazíliába. Akkor már édesapja is nagyon beteg volt, s ezért minden idejét vele töltötte. Nagyon mély, bensõséges kapcsolat alakult ki közöttük. Zoli édesapjának köszönhetjük ezt a naplót. Neki írta a fia. Ott a világ másik végén ez a kettõjük között húzódó szeretet-kötelék adott erõt Zolinak, hogy túlélje az õt érõ totális katasztrófát, mikor rablók támadták meg, megverték és elvették legdrágább kincseit, a fényképezõgépeit.

Messzire kalandozott Molnár Zoltán fotográfus, egy középkori lovaghoz hasonlatosan vitézkedett, kalandokba keveredett, de megérte. Jó sok kincset hozott haza nekünk, hogy láthassuk. Ezek a kincsek aranyból vannak, meg ezüstbõl, meg vízbõl, meg emberekbõl.

Kérem szemléljék õket szeretettel és ízlelgessék a napló sorait is.

Kõ Boldizsár
képzõmûvész

Mai Manó Ház, Budapest, 2011. 05.12.