George Eastman Terem

Brazil Napló

2008-ban lehetõségem adódott Brazília különbözõ területein élõ népcsoportok életének hétköznapjait, hagyományait, ünnepeit megismerni. Rendkívül nagy hatással volt rám az ott élõ emberek sokféle nemzetisége. Együtt maradt a különbözõ õsi kultúrák sokszínûsége, a gyarmatosítók pompája és a bevándorlók hagyományai. Fotósorozatom célja közelebb hozni Dél-Amerika egyik élõ kultúráját, olyan faluközösségek tagjainak életét, akik közvetlen kapcsolatban vannak a vízzel, mindennapi megélhetésük a természet hatásaitól függ. Rio meredek hegyoldalaiba épült nyomornegyedeiben úgynevezett favelláiban, Belém cölöpökön álló sufnijaiban, Sal- vadorban pedig a peremterületeken barkácsolt bádog kunyhók favelláiban gyerekekrõl és környezetükrõl készítettem jegyzeteket. Brazil naplóm írása, a képek gondozása újabb tartalmakat adott az emlékezés határain túl. Saját magam vizsgálata is szükséges volt ahhoz, hogy tovább tudjak haladni, el tudjak jutni az általam kijelölt következõ úticélhoz.

Budapest, 2011.02.27.
Molnár Zoltán

A folyadékhõmérõt otthon felejtettem, egy helyi fotográfustól meg fogom kérdezni, hogy hol lehet kapni Salvadorban. Ma szója volt ebédre, amit Marcia gyönyörûen elkészített és szervírozott, este pedig padlizsánba göngyölt tonhal. A hétvégén nincsenek az Intézetben alkalmazottak, csak portás, így nekünk kell ellátni magunkat. Az elsõ hétvégén én voltam a rém szakács. Maradtam én is a padlizsánnál, egy lecsót készítettem, krumplival és rizzsel. A lecsó a szép paradicsomoktól jó pirosra sikerült, a rizs tiszta fehér lett. A krumplira zöld petrezselymet tettem díszítésként. Piros, fehér, zöld. Ez volt itt a magyar föld. Ma láttam majmokat a kertben. Az egyik a hátán vitt két kicsi kölyköt. Akkorák, mint egy mókus, hosszú vékony farkuk, szürke bundájuk van, fülük, olyan, mint egy meszelõ pemzli fejen állva ...

Salvador, 2008.10. 28.
Molnár Zoltán

Szelektív a hulladékgyûjtés az Intézetben. A komposztgödörben egy leguán lakik. Gyönyörû zöldeskék színek keverednek a bõrén. Szokatlan, ilyen élõlényeket állatkertben, vagy kisállat-kereskedésben láttam, itt pedig kerítésen mászik, vagy a szemétbõl választja ki magának a tojáshéjat. Ma tudtam meg, hogy a focit ’fucsibolinak’ mondják, azonban fogalmam sincs, hogyan kell leírni. A Föld déli féltekéjén másképp megy le még a víz is a lefolyóba. A centrifugális erõ iránya itt fordítva, balról jobbra halad. Míg nálunk a só volt az egyik fontos fizetõ eszköz és megélhetés a pénz megjelenése elõtt, itt a cukor és a kávé. Az édes és sós, fehér és fekete, észak és dél... ...Nem könnyû rávenni az embereket, hogy készíthessek róluk egy képet. Afrikaiakról szeretnék fényképeket készíteni. Gyors ’törci’ az Intézet könyvtárából. Jó és sokszínû források, ami nekem most a kenyerem. Találtam egy tök jó Pierre Verger fotó albumot. A mai napig tartó keveredést a brazil kultúrában a portugál nyelv használata tartja egységben. A XVI. század közepén Amerigo Vespucci lépett elõször a Baia es Todos os Santos Salvadorba. Salvadornak 2,5 millió lakosa van, s döntõ többségüknek az õsei között vannak az Afrikából elhurcolt rabszolgák. A rabszolgaság intézményét csupán 1889-ben szüntették meg, azonban a nép körében máig élõ nyomokat hagytak a nyomorúságos évszázadok. Ezek közül az egyik legjelentõsebb azonosulás az õsi afrikai mítoszokkal és rítusokkal, amelyek nehéz idõben is erõt adtak a túléléshez. Az ellenállás kultúrájának fennmaradt legfontosabb elemei a capoiera (egyfajta harci akrobatikus tánc), a karnevál és a candomble (vallási kultusz). Nem szabad megütni egymást a táncosoknak és közben harci rituálékat mutatnak be. Mindenhol gyakorolnak, dobbal, és berimbauval. A berimbau egy õsi hangszer, ami egy bot, közepén kifeszítve egy fém húr, az alján egy fél kókuszdió, ami felerõsíti a hangot. Egy kerékpárszervizben fényképeztem a faluban mûködõ capoeira közösség vezetõjét...

Salvador, 2008.10. 29.
Molnár Zoltán

Tegnap volt egy kis muzsikálás. Berimbau volt a hangszerem. A szigeten 10 gyönyörû falu van. Mindegyik más. Van egy halászfalu, Baiacu, ahova csak földúton lehet eljutni. Menetrendszerinti buszok itt nincsenek. Kiszuperált VW kisbuszokba kell bezsúfolódni. Számoljuk, hogy kinek volt már rekordja ezekben a kisbusz-transzferekben. Az argentin fiú vezet. A komptól a faluig 21 ember utazott a kisbuszban. Vannak motor taxik, kicsit olcsóbbak, mint az autó taxik, azonban veszélyesebbek. Baiacu falu mellett van egy templom. A XVI. században épült. Ma már csak a falai állnak az erdõ közepén, egy dombtetõn. A szentélyben egy fa nõtt ki. A fának a gyökerei felkúsztak a falakon, a lombja pedig a templom tetõszerkezetét helyettesíti. Mikor beléptem a templomba, valami elrepült felettem. Elõször azt hittem, denevér. Tévedtem. Egy kolibri erõs szárnycsapkodásaira lettem figyelmes. Portugálul ’beija flor’-nak, vagyis virág-szívónak hívják. Vörös-kék színû volt a madár tollazata. Egyhelyben lebegett a templom fala elõtt. Egy virágból próbált nektárt kiszívni a hosszú csõrével. Kisebb, mint egy pillangó. Ma este megyek Candomble-ra, az itt élõ afrikaiaknak egy õsi, vallási szertartására. Reggelig tart. A helyszín titokzatosan mindig az utolsó pillanatban derül ki. Nem szabad fényképezni, mert zavarja õket meditációjukban és közös energia-koncentrációjukban...

Salvador, 2008.11.02.
Molnár Zoltán

...Hátunk mögött a Candomble. Este 9 után érkeztünk meg a szertartásra, jómagam és az egyik ’amcsi’ író, a szomszéd faluba, Amoreireiraba, ahol hosszas kérdezõsködés után sötétben botorkálva találtuk meg a mágikus helyszínt. Teljesen kihalt volt a környék, azt hittük, elmarad az esemény. Nagy nehezen belebotlottunk egy helyi tagba, aki útbaigazított bennünket. Kiderült, hogy túl korán érkeztünk. Bemutatkoztunk az egyik szervezõnek, kik vagyunk, honnan jöttünk, majd bevezetett minket a helyszínre és elmondta, hogy mi is a Candomble. Természetesen egy szót sem értetettem a portugál vallástörténeti beszámolóról, azt viszont igen, hogy mit nem lehet és mit lehet. WC-re lehet menni, elhagyni a szertartást tilos, fényképezni és filmet készíteni is tilos. Egy hatalmas zárt tér ablakok nélkül, ahol egy fakorláttal kettéválasztják a teret, külön a nõk és a férfiak részére. Ez a titokzatos afrikai vallási esemény hajnalig tart, amitõl elõször megijedtem, aztán késõbb megnyugtattak. Lesz szünet. A bejárattal szemben egy óriási festmény, az általuk élõben is megjelenített jó és rossz isteneikrõl. A fal elõtt királyi trónusok, székek, dobok. Lassan megtelt a terem. A nõk fehér szoknyát, fehér blúzt, fejükön fehér kendõt viseltek. A férfiak, hasonlóan a nõkhöz, talpig fehérben, fejükön kicsi sapka volt, olyan, mint a tengerészgyalogosoknak. Mindenkin volt egy nyaklánc, amit a vállukon keresztbevetve hordtak. A férfiak kézcsókolással üdvözölték egymást, a nõk már lázas készülõdésben, énekeltek és fogadták a zenészeket az esemény kezdete elõtt. Éneklés, taps és dobütem lüktetésére hat nõ és egy kicsi gyermek a trónusok elõtt kört alakítva táncoltak. Néha megálltak, hogy a földet érintsék, majd a homlokukat. Ez körülbelül egy óráig tartott. Levegõt csak az ajtón keresztül kaptunk. Kintrõl furcsa zajt hallottunk. Ajtó csapódás. Csend. Megérkezett a Jóisten gyönyörû bársony ruhában. Egy tagolatlan forma, amin nem különülnek el a test részei, nincs kéz, nincs láb, nincs arc. Minden egyben van. Bordó-lila színben pompázó ruhában, amire még különbözõ tükröket varrtak. Körülötte két férfi vesszõvel ütögette a földet. Újra dobolás, éneklés és taps, aki eddig nem akart tapsolni az is már a lábával ütötte a ritmust. Az ajtó végérvényesen becsapódott. Nem mehetett ki senki. Majd párbeszéd következett a szertartás vezetõje, a szellemi közvetítõ és a megérkezett csodalény között, valamiféle mormogás és furcsa hanglejtések, szavak és mondatok nélkül. Újra dobolás és ez így ment éjfélig. Kis szünet után a rossz Isten került közénk, egész közel kerülve a résztvevõkhöz, amire a férfiszektor gyakorlatilag a falhoz passzírozott, attól való félelmükben, hogy magával ragadja a földöntúli lény. Lökdösõdés, kiabálás, sikítások a nõi oldalról is. Egy furcsa transzcendens állapotba került a tömeg, melyben teljesen elveszítettem a tér- és idõérzetemet. Aztán ez ismétlõdött újra és újra, a Jó és Rossz állandó harcával. A második szünet után nyitották ki kb. 2 óra körül az ajtót, kikísértek mindenkit, nehogy hazafelé elrabolják a szellemek. Teljes kimerülés után érkeztünk meg az Intézetbe. A zsebembõl kipakoltam a fokhagymagerezdeket, amiket magammal vittem a boszorkányok távoltartása miatt. Együtt lélegezni, együtt dobolni egy afrikai közösséggel jó érzés ...

Salvador, 2008.11.04.
Molnár Zoltán

Tegnap az egyik szomszéd itt az Intézet mellett meghívott minket vendégségbe. Egy roma képzõmûvész Dél-Franciaországból, Provanceból. Rengeteg szoborral van tele a kertje. A Mona Lisa-plakát a wc-be került, ráragasztva egy árcédulával: 1.30 real. Eredeti figura. Talált két bálnagerinc csontot az óceánparton. Magyar Szergejnek hívják, magyarul nem tud, azonban beszél portugálul, franciául és angolul. Nála néztük az amerikai választások eredményeit. Obama gyõzelmének itt nagyon örülnek. A meleg miatt nem tudom lehívni itt a filmjeimet. A beszámoló kiállítás miatt ezt muszáj megoldani. Salvadorban van egy labor, oda szeretném vinni a negatívokat. 12 real egy filmhívás. Azt fogom beadni majd, ami a végsõ leadáshoz kell. Minden filmet jelölök ...

Salvador, 2008.11.05.
Molnár Zoltán

Még mindig Ilha de Itaparican, Bahia megyében. Ezúttal hosszas egyezkedés a taxissal, akivel nagy nehezen sikerült megegyezni, hogy elvigyen egy halászfaluba, ahova nem lehet, csak földúton eljutni. Délelõtt 10 körül érkeztem meg Baiacuba, ahol éppen készülõdésben voltak a halászok a másnapi bevetésre. Vitorlák elõkészítése, hálók foltozása, pálmaágak berakása a hajóba, amivel a halakat betakarják a nap ellen. A falu elszigetelt. Elzártan élnek az itteniek a külvilágtól. A halászokkal való ismerkedés után elindultam szállást keresni. Egymás hegyén-hátán vályogházak. Az egyikbe beinvitált egy asszony. Kilenc gyerekkel laknak két szobában. Nagyon szegény falu. A víz számukra az életet jelenti. Abból élnek, amit a természet és Yimange éppen ad a halászoknak. Az üzletben próbáltam valami gyümölcsöt vásárolni. A banánra a tulaj mondta, hogy inkább ne vegyem meg. Maradt a narancs. Abból már õ válogatott, sõt meg is hámozta. Találtam egy szimpatikus kocsmát. Fehér-fekete fényképek lógtak a falon. Megkértem a kocsmárost, aki beszélt angolul, hogy segítsen a szálláskeresésben, irányítson útba itt a faluban. Egy kis várakozás után felajánlotta a kocsma mögötti szobájának a kanapéját. Rengeteg zenét hallgat. Rockot, jazzt, popot, mindent. Másnap reggel 7-kor már a halászokat az asszonyok vödrökkel várták a napi zsákmányért. A nagyobb halakat már a parton megtisztítják. A kisebbeket kirakják szárítani a napra. Besózzák, ládákba rakják és máris mehet a boltba. A hajóikat egy nagy fából vágják ki, mint nálunk a teknõket, csak ezek sokkal hosszabbak. Megismerkedtem a falu legidõsebb fafaragójával, aki fahajókat készít. Beengedett a mûhelyébe is. Hazafelé jövet elbúcsúztam a halászoktól, akik jót nevettek sáros rövidnadrágomon. Hajó nélkül térdig lehet merülni a sárban. Mindenkinek van egy hajója és egy lova, mert azzal jól tudnak az erdõben is közlekedni és könnyebben fenntartható mint egy autó vagy egy motor. Baiacu egy oázis a globalizált vizek tengerén, addig, amíg az elkezdett útépítés be nem fejezõdik...

Salvador, 2008.11.09.
Molnár Zoltán

Találtam egy gyönyörû lepkét. Éjjeli pávaszem, azt hiszem. A teste és a szárnyai úgy megmaradtak, mintha még élne. A meleg vizet napkollektorok segítségével kapjuk. Az ivóvizet kútról hordja az egész falu, még a rendõrök is. Tegnap voltam Salvadorban. Találtam egy labort, ahol kézi fehér-fekete filmkidolgozás is van. Jövõ hét kedden megyek a negatívokért. Kicsit izgulok, hogy jól hívjanak. Motortaxival, bukósisakban, a szomszéd faluban, Mucamboban egy gyárban voltam. Befü- tyült a motoros a portásnak, majd egy kis ablakon keresztül kifigyelt egy szem. Gyors rövid, pörgõs portugál beszélgetés után kinyitották a vaskaput. Egy kisebb félreértés történt, mivel olyan információt kaptam, hogy egy Cheramic Company mûködik itt a szigeten. Arra számítottam, hogy égetõ kemencéket, váza- festéseket fogok látni, azonban egy téglagyár munkálataiba kaptam kisebb bepillantást. A pillantás két mûszakot jelent, vagyis 9-tõl 18 óráig. A végén már letettem a zsákomat, mert majd leszakadt a vállam, ami persze leesett a földre. Kisebb fényképezõgép-baleset történt. A keresõakna és a sonnen- blende a középfomátumú kamerámnál behorpadt. Még szerencse, hogy van egy szerelõmûhely az intézetben és ki tudtam javítani annyira, hogy tudjam újra használni. A gyárban a brazil vöröses-barnás színû földet, víz és egy gép segítségével összepréselik. Majd ez a massza kijön, ahogy a kolbász, vagy a hurka a disznóvágáson kora reggel. Ezt dróttal felszeletelik, utána a gõzölgõ tégladarabokat talicskával raktárba hordják. Por, meleg. A kipihent, kigõzölgött téglákat berakják egy óriás égetõkemencébe. A kemencéket fával üzemeltetik. A hamut egyszerûen lerakják kisebb kupacokba. Az egyik friss parázshalomba sikerült belegázolnom. Tûzõ nap, 40 fok és egy ugráló fotográfus egy téglagyár udvarán. Kis pihenõ után azért a második mûszakot sem hagytam cserben. Kevés gringót láttam a gyárban dolgozni. Jóformán csak afrikaiak dolgoztak. Volt, aki két mûszakot is végig dolgozott. Nagyon kemény, megterhelõ fizikai munka ...

Salvador, 2008.11.16.
Molnár Zoltán

Megérkeztem szerencsésen Rióból. Nagy metropolisz. Voltam a Corcovádon, ahol a Megváltó Krisztus áldását adja a városra. A 80-as években II. János Pál pápa is elzarándokolt a hegy tetejére. Egy kis vasúttal mentem fel 700 méter magasra egy nemzeti parkon keresztül. Trópusi fák, virágok között. Annyira meredek hegyoldalon, hogy az ablakból az egyik oldalon kõfalat, a másikon nagy lombkoronáknak a tetejét lehetett látni. Szinte a fák tetején ment a kisvasút. Fent, a szobor talapzatában egy kápolna van. Gyönyörû öböl, óceánnal, állandó nagy hullámokkal, hegyekkel, tavakkal, folyóval. Luxus felhõkarcolók a part közelében, szállodák, bankok. A hegyoldalban pedig a favela nyomornegyedek, ahol egymás hátán élnek a családok sufni házaikban. Egy hostelben kaptam szállást hatodmagammal egy szobában. Alattam egy ember úgy horkolt, hogy nem lehetett tõle aludni. Kellett volna egy kis kontrázás.

Salvador, 2008.11.28.
Molnár Zoltán

Az idõ folyik. Van, mikor megpróbálunk a folyással szemben úszni, aztán kiderül, hogy egyhelyben vagyunk, vagy együtt folyunk az idõvel hátrafelé. Rengeteg úszni nem tudóval találkoztam Rio de Janeiroban, olyanokkal, akik nem csak beleszülettek a sorsukba, hanem lehetõségük sincs a továbblépésre, tanulásra, esetleg diplomaszerzésre, gyermekeik felnevelésére. Marad a napi létfenntartás, bármi áron is. Lopás, drog, prostitúció... A domboldalakon a szegény negyedek, a Favel Barrios, ahogy a brazilok mondják. Lábakon álló, bádog, jobb esetben beton alapú, hullámpala borítású sufnik. Afrikai, latin-amerikai, brazil együtt, egy negyedben. Állam az államban. Saját piaccal, saját templommal, saját általános iskolával, saját focipályával, saját törvényekkel. Gyerekek úgy nõnek fel, hogy körülöttük a kamaszkorú gyerekek bandába tömörülve az utcán próbálják ki a pisztolyaikat, különféle fegyvereiket, mintha egy szürke piaci hétköznap, ’csendes’ dél amerikai délelõttjébe láthattam volna bele. Mindez furcsa illatok keveredésével párosult. A csatornának, vagy a szemétnek, vagy a hasisnak az illatát lehet érezni. Rocinhóban középiskolát, könyvtárat, kultúrházat, játszóteret nem találtam. Vannak külföldi segítségek, ami egy csepp az óceánban. Egyre több és nagyobb favellák vannak. A gyermekek jövõjét kilátástalannak látom. Mindez egy olyan városban ahol az Atlanti-óceán mossa a világ legnagyobb strandjának homokját, ahol nem csak a cukorsüveg van, hanem egy nemzeti park is a városban. A fény és árnyék egy helyen, egy idõben.

Salvador, 2008.11.25.
Molnár Zoltán

Eljutottam az esõerdõbe, találkoztam õslakosokkal, indiánokkal, vizen élõ emberekkel és családokkal. Óriás fákat láttam, papagájokat és egy gyönyörû jezsuita erõdtemplomot. Az elsõ nap a város központjában a vár közelében az Óra téren megtámadtak. Éppen filmet cseréltem, amikor két fiatal erõs brazil egy bambuszvágó késsel kényszerített, hogy adjam oda a hátizsákomat, amit a két kezemmel fogtam. A késsel az egyik a hasamnál egy ijesztõ vágással kényszerített, hogy engedjem el a hátizsákomat, a másik ezekután leütött. A bal szememet találta el. Próbáltam utánamenni, a másik nem engedte. Komolyabb bajom nem történt. A táskámat, benne három fényképezõgépemmel, elrabolták. Mindez délelõtt 11-kor történt, fényes nappal egy kávézó és a járókelõk elõtt. Egybõl futottam rendõrökért. Nagy nehezen találtam meg õket. Elkezdték õket keresni taxisok közremûködésével, sajnos sikertelenül. Visszavittek a helyszínre. Egy asszony a földön megtalálta a filmjeimet, a sajtóigazolványomat és a jegyzeteimet. Az útlevelemet, pénzemet, irataimat, bankkártyát a hostelben hagytam, sajnos a fényképezõgépeimet, az órámat, a telefonomat nem. Felvették a jegyzõkönyvet, aminek az egyik példányát megkaptam. Másnap végigjártam Belém összes használt mûszaki és fotós boltjait. A szobatársam, egy lisszaboni bróker segített egy olcsó használt gép után kutatni. Sokat segített a helyi fotográfusok kérdezõsködésénél. Végül sikerült egy nagyon olcsó filmes gépet vennem, amit magammal vittem az esõerdõbe. Sokat tanultam az esetbõl. Hibás voltam. Sokkal körültekintõbbnek, óvatosabbnak kellett volna lennem. Szerencsém volt. Élek. Ezen a héten a szálláson én voltam a negyedik eset. Egy svéd fiút karon szúrtak, egy franciának az óráját szakították le...

Salvador, 2008.12.11.
Molnár Zoltán

Az igazi utazó sosem csak a látható különösség megmutatásával adja át tapasztalatait, élményeit, hanem mindig belülrõl, az átéltet osztja meg. Aki jó fotográfus, az képeibe komponálja mindezt. Az igazi utazó sosem csak földrajzi koordináták metszéspontjával leírható helyre érkezik, hanem mindeközben belsõ útján is halad. A jó fotográfus úgy készíti képeit, hogy nemcsak a megmutatott világot, embereket ismerhetjük meg, hanem önmagáról is beszél. Az igazi utazónak és a jó fotográfusnak is van titka. Ez pedig elsõdlegesen személyiségükben rejlik. Molnár Zoltán esetében, aki jó fotográfus és igazi utazó, ez a másik felé való teljes odafordulás képessége, a mások iránti tisztelet, a benne lévõ tapintat, a megismerni vágyás, a tiszta, érdek nélküli kíváncsiság.

Ezért is olyanok képei, mintha természeti törvények hozták volna õket létre Molnár Zoltán jelenlétében. Nemes egyszerûségükkel, eszköztelenségük erejével tõmondatokban fogalmazzák meg állításaikat mind az ábrázolt személyekrõl, mind azok világáról.

A Brazil Napló képei, szövegrészletei, a fekete és a fehér között mondják el történeteiket, egy színes, kellõképpen zaklatott világban. Biztos nyugalmukkal csendesítik le a nézõt és adják meg számára a belsõ utazás nem kilométerekben mérhetõ lehetõségét.

Csizek Gabriella
kurátor