 |
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
||||||||
 |
 |
|
|
Kedves közönség, tisztelt alkotók! Sokáig azt forgattam a fejemben, hogy ezt a megnyitó beszédet egészen személyes élményekkel kezdem, látszólag nem a kiállított képekről beszélve. A fotók nézegetése és a katalógus olvasgatása után mégis elvetettem ezt az ötletemet, egyszerűen azért, mert az emlékeim olyan erővel tolultak fel, hogy szétfeszítették egy megnyitó beszéd kereteit, és ami egész váratlanul ért, valahogy magukat a képeket is beszippantották, vagy talán helyesebb volna azt mondani, a bennem élő tapasztalatok, a már filmekké, vagy regényekké fogalmazott életek és arcok, azok valóságos viselői szóltak Hossala Tamás, Szász Lilla, Monika Merva, és Kovalovszky Dániel fényképeiről hozzám. Alig tudok már visszaemlékezni az első gyanútlan pillanatokra, amikor ez az összeszólalkozás, pontosabban összeszólalás, sőt összhang még nem vonta a szubjektív megértés körébe ezeket a munkákat, de tudom, hogy érdemes erre a pillanatra emlékeznem, sőt, most inkább ezt megosztani önökkel, mert mindenképpen tanulságos a társadalmi ügyeket tematizáló művészek és befogadók szempontjából egyaránt. Első benyomásaim ambivalensek. Hossalánál a fotó-nyelv szokatlansága, Kovalovszkynál az öregség, Mervánál a szomorúság, Szásznál a nyersesség riasztott meg. Közben azonnal örömmel töltött el, hogy állásfoglalásra és vélemény nyilvánításra, gondolkodásra és érzelmek átélésére kényszerítenek ezek az alkotások, melyek már maguk is ilyen termékeny ütközések és találkozások produktumai lehetnek. Valami titokzatos, belőlük fakadó módon tudnak tetszeni és kellenek, és nézem őket. Igen, számomra ez a nézés öröm és út, de sokak számára a nem nézés a menekülés, a könnyű lezárás lehetősége. Csakhogy egy példát mondjak. A terhesen, vagy gyereke mellett dohányzó anya látványa rögtön szülhet elutasítást -kis pszichológiai alapműveltséggel könnyen kikövetkeztethető okokból, melyekre trivialitásuk miatt nem is térnék ki, -miközben maguk a képek, különösen Szász és Merva munkái olyan szelíd, szeretetteljes, csöppet sem szentimentális és kicsit sem értékelő pozicióból rögzítik a pillanatokat, arcokban és gesztusokban a sorsokat, viszonyokat, múltat és jövőt, melynek éppen a részvétel és a megértő, nem ítélkező, szolidáris figyelem az alapja, s amely a nézőből is automatikusan kiválthatja ezt az egyébként nem túl tipikus befogadói attitűdöt. Be kell vallanom, minél többet nézegettem a képeket, annál szebbnek láttam őket. Ez csak azért érdekes, mert a társadalmi tematika kizárása-hárítása olyan erősen működik a hétköznapokon át a politikán és közéleten keresztül a művészetekig, hogy gyanakodnunk kell valamiféle prekoncepcióra és előítéletességre mindezek mögött. Valami olyasmit látunk bizonyos fanyalgó kritikák, vagy abszolútnak beállított értékek alól lólábként kilógni, hogy minden, ami szocio az lehangoló, szürke, brutális, ijesztő, kilátástalan, néhány perverzül altruista érdeklődési körébe tartozó,különben meg úgy kell nekik, problémásnak és problémakezelőnek egyaránt, aki hülye haljon meg, mindenki maga sorsa kovácsa, és az ami. Hátrányos helyzetű vagy szociális érzékeny, egyre megy. Leírható. A "szociális érzékeny" az olyan, mint egy betegség. Olyan szent betegség. Aki persze benne van, azt jobb elkerülni. Ehhez képest pedig itt van ez a kiállítás is, és bizony mondom, sokaknak nehéz lesz majd nyílt tekintettel és szívvel valóban látni, milyen. Hossala tünékeny képei kifejezetten simogatóak, mintha minden szürkeség valójában mosolyogna a képen, s talán a világban is, csak legyen, aki észreveszi, az arcok is emlékek inkább, láthatatlan és érthetetlen vidámság lengi be őket, és ez valahogy jó, megtanulom nézni, s ezek a képek megtanítanak valamiféle más-látására. Kovalovszky képein bevonz és nem enged egy egy tekintet, magával ragad egy egy kontextuális rejtekéből feltáruló mozdulat, felismerni vélem nagyanyáimat és nagyapáimat, érzem, hogy még jobban szeretném megérteni, elrendezni magamban az öregséget, mint jövőt, valahogy a jelenben érteni a másik öregségét, megbékélni és nem elkeseredni, gondoskodni és nem tudomást sem venni. Merva képein a szomorúság és magány olyan erővel üt sziven, hogy azonnal rikítóan örömteli az a néhány pillanat, ami nem ilyen, s azok rögtön különös aurával lengik be a többi képet. A tekintetek, a pózok, az ölelések és mozdulatok olyan gyöngédek, amilyen a fényképező figyelme, s amilyen lehetőséget ezzel mi nézők is kapunk az elfogadó értelemben kiváncsi szeretetre. Szász fotóiban a bátorság és nyíltság a legvonzóbb, a természetes megértés és együttéző érdeklődés, nyelv és terep ismeret, a szenvedély, ami intenzíven sugárzik a képeiből. Ezeknek a képekenek ereje van, élnek, alanyai valóságosabbak, mint a hétköznapok lusta és kényelmes valósága. Mind a négyüknek köszönöm, csakúgy, mint a tárlatot rendező Csizek Gabriellának és a Magyar Fotográfusok Házának, hogy ezeknek a láthatatlan témáknak teret adnak, mert tudjuk, hogy a folyamatos jelen még nem feltétlenül Jelenlét, ahogy az Együtt-élés is maradhat pusztán egymás mellett élés. Én persze abban hiszek, hogy előbb utóbb felismerhetővé válik az a számomra, és a képek sugallata szerint többek számára is világos evidencia, hogy a társadalom tudatosság, mely fogalmat a környezet tudatosság mintájára találtam ki, ha úgy tetszik az evolúció záloga. A Társadalom tudatosság magába foglalja azokat a tudatformáló kommunikációs törekvéseket és aktivitásokat - antirasszizmuson át a tolerancia fejlesztésén és a másság elfogadásán keresztül a karitatív tevékenységekig- melyek lényege, hogy mi emberek nem csak önmagunkért, nem csak családunkért, hanem az emberi közösség egészéért, a többi emberért, vagyis egymásért is felelősek vagyunk. A felelősség érzet alakulása is folyamat, mely tanulható, és fejleszthető, s amely során nyitott és elfogadó érdeklődéssel fordulunk egymás felé, úgyis mondhatnám, ilyen együtt éléssel és együtt érzéssel fényképezzük egymást, ahogy a tárlat alkotói. Bódis Kriszta
|
            
 MEGJELENT! Folyamatos Jelen III. Present Continuous III. |
||||||||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|