Színezett régi levegő. NahTe bemutatja Vető János és KINAherceg fényképmunkáit digitális nyomatokon + néhány eredeti ezüstzselatin 2003. 05. 24. - 2003. 07. 08. Megnyitó: 2003. május. 24. 18.00 Megnyitja: Kirsten Denholm

Beke László beszélget Vető Jánossal
(MTV, Picasso Kalandjai, Szerk. Július Gyula, Rend. M. Nagy Richárd. Készült az Utolsó képek című kiállítás alkalmából, Vízivárosi Galéria, 1994)

Beke: Vető János egyik kiállításán vagyunk, az öt budapesti kiállítása közül, és ez alkalmat ad nekünk arra, hogy egész eddigi életművét áttekintsük. Kezdem azzal, hogy valamikor, az 1960-as évek végén, még egész kisfiúként te is elkezdted a környezetedet és a barátaidat fényképezni. Fiúkat, lányokat, budapesti utcákat, lakásokat, konyhákat… Abban az időben nagyon hasonlókat csinált Hámos Gusztáv is. Az 1970-es évek elejéről már elmondható, hogy te meg Hámos tulajdonképpen megpróbáltátok megalapozni az egész korai magyar experimentális fotót – szekvenciákat csináltatok, fekete-fehér fordításokat, „szociofotót” és még sok minden mást. Jól látom ezt?

Vető: Dolgoztunk együtt Gusztival, fényképezőgép szűtte át a mi barátságunkat, sőt kiállításokat is csináltunk együtt. Kitűnőmodell, nagyszerű művész kolléga. Õt inkább az érdekelte, hogy hogyan lehet több képből csinálni egyet, engem az, hogy lehet sok képpel elmesélni egy történetet. Aztán engem elkezdett érdekelni a tükör, hogy azzal mit lehet csinálni – a fotókamerával és egy tükörrel – és utána valahogy…

Beke: Utána mi történt? Emlékszem például egy olyan sorozatodra, amely 1976-ban volt kiállítva, a számomra nagyon kedves Expozíció című kiállításon Hatvanban, ahol, ha jól emlékszem, négy különböző változatban fogalmaztad meg magadat, feketében-fehérben, a fehér az főleg festékkel történt, és mindezeknek a negatív fordításában, ami így már négy volt, es volt egy olyan önarckép-sorozatod is, melyen különböző napszemüvegekkel szerepeltél.

Vető: Igen. Szóval a tükör után elkezdődött a tükörbe bámulás, és akkor csináltam egy csomó ilyen önportrét. Abban az időben rám legnagyobb hatással a világ művészetéből Jürgen Klauke és Urs Lüthi, meg Arnulf Rainer voltak.

Beke: Azt hiszem, most már nyugodtan elmondható, hogy ebbe a vonulatba tartozik egy magyar név is, Hajas Tiboré, aki ugyanolyan nagy hatással volt rád, és az együttműködésetek 1976 táján kezdődött el. Erről mondjál, légy szíves, valamit!

Vető: Pontosan 1975. december 5-én kezdődött el, a Ferihegyi repülőtéren, ahová elmentünk integetni az országból kiutasított Szentjóby Tamásnak, s a barátság véget sem ért Hajas haláláig. Tudod a történetet, az utolsó pillanatig együtt dolgoztunk. Õ az én tanítómester-barátom volt. Történetesen én a fényképezőgéphez jobban értettem, úgyhogy jól ki tudtuk egészíteni egymást.

Beke:: Hát erről, azt hiszem, még nagyon sokat fogunk beszélni, újra föleleveníteni azt a történetet, de most csak egy nagyon furcsa részét próbáld megmagyarázni az együttműködésnek. Azt a mozzanatot, hogy amikor megjelent a közönség előtt egy-egy ilyen Hajas-tabló, abból ki mit csinált. Ketten csináltátok az egészet, vagy a te munkád volt, vagy az Õ munkája, és te csak segítettél, vagy hogy volt ez?

Vető: Õ eljátszotta a maga koncepcióját, a képek környezetét együtt készítettük el. Én fényképeztem, én nagyítottam, és a Csöme [Csömöri István] ragasztotta fel őket a tablóra.

Beke: Viszont bizonyos műveket Õ a maga nevével autorizált, és ezen kívül, azt hiszem, még van elég sok felvételed, ami ebből a munkából született, de nem autorizálta Õket.

Vető: Az olyan korai közös munkáknál, mint a Zászló, vagy a „kiegészítések”-nél (Pénz, Huxley) nem gondolom, hogy oda kellett volna írni a nevemet. A tablókat viszont oly módon autorizálta, hogy a negatívon kék filctollal megjelölte azokat a képeket, melyeket alkalmasnak talált a „tablósításra”. Mindig úgy írta alá, hogy először jött a saját neve, utána, hogy én fényképeztem. Minden tabló így van szignálva. Hajas Tibor, dátum, fotó: Vető János.

Beke: Ez az együttműködés megszakadt a 80-as évek legelején, viszont te néha a katalógusaidban más neveket is említettél, mint további mestereidet.

Vető: Mint előző mestereimet említettem Õket, és Nocsa herceg Január most is mesteri rangban van nálam.

Beke: Mielőtt róla mondanál valamit, valaki más is van még a mesterek között!

Vető: Szentjóby Tamás is jelentős lökést adott ahhoz, hogy én itt, ebben a művész-szektorban sztrájkolok egy ideje.

Beke: Itt van Nocsa herceg Január, vannak még más nevei is, őt úgy is ismeri a magyar közönség, hogy Baksa Soós János. Tőle mint mestertől mit tanultál?

Vető: Élettechnikát. Élettechnikákat. Mindegyiktől egyébként. Mindegyik mesteremtől élettechnikákat tanultam.

Beke: Az 1980-as évek elejétől kezdve elég intenzíven dolgoztál együtt Méhes Zuzuval [Méhes Lóránt] is, másrészt rengeteg minden mást is csináltál, mert eddig, ugye, csak a fotóról beszéltünk. 1980-nal teljesen vadonatúj korszak kezdődött.

Vető: Kiszínesedett a világ azzal, hogy Zuzuval elkezdtünk dolgozni. Jó volt festékekkel fehér vászonra dolgozni, körülbelül hat éven át, és közben csináltunk egy és közben csináltunk egy Rakás Zenekart, a Trabantot [Méhes] Mariettával meg Lukin Gáborral és sok más ragyogó muzsikussal, itt, Budapesten. Aztán a Hymnust, az Apropofilmfotorajzfilmzenekart, dolgoztam az Európa Kiadóban mint egyszemélyes ütve-fúvós szekció. A többieknek megvolt mindenkinek a maga zenekara, Víg Mihálynak a Balaton, a Hajnóczy Árpinak a Kontroll Csoport, szóval különböző zenekarokból jöttek hozzánk állandóan vendégzenészek, Grandpierre Attila is énekelt egyszer nálunk, háttérvokált.

Beke: Most az érdekelne engem, hogy a zene hogyan kapcsolódott a fotóhoz, mert azt elég világosan értem, hogy a fotó a festészethez szervesen. Emlékszem egy nagy sorozatodra, amikor a fotóidat kifestetted vagy netalán egy ilyen festő- könyvet csináltál, naplószerűen, és beleragasztottál fotómontázsokat. De a zene hogyan épült be a vizualitásba?

Vető: Úgy, hogy Marietta kitalálta, hogy csináljunk zenekart, mert kiderült, hogy Lukin Gábor megtanult zongorázni, mindenfajta lebeszélés ellenére, és mondtam, hogy nekem van egy-két versem erre, akkor ezt összeillesztettük, Marietta pedig azt mondta, hogy Õ szívesen elénekli. Ez volt az én környezetem. Mindig azzal foglalkozom, ami körülvesz, most a fő tantárgyam a papaság.?

Beke: A papaság azért, mert te már jó néhány éve Dániában élsz és Maria Lavman művésznő a feleséged, és közben azt is érzékelem, hogy egy picit intenzívebben foglalkozol a fotóval meg foglalkoztok a fotóval, mint máskor. És itt hadd mondjam el, hogy az elmúlt évek fotóiban szerintem egy nagyon kifinomult látásmód jelentkezik, amely annyiban már korábban is jelen volt, hogy nagyon szerettél ilyen kivagdosott síkokkal dolgozni. Átlátszó vagy nem átlátszó síkokkal. És amíg más fotósokat a világ és a három dimenzió és a mozgás érdekli, te meg mintha elpiszmogtál volna apró papírdarabkákkal, lefényképezted őket, az eredményt még egyszer lefényképezted valamilyen talált tárgy társaságában, és tulajdonképpen ezen a kiállításon is elég hasonló a helyzet. Talán azt mondanám még, hogy a transzparenciának mostanában mindennél nagyobb szerepet játszik.

Vető: Igen, így van, mert a fotóra mindig azt mondják, hogy objektív, és a világra azt mondják, hogy kreáció, és ezek ilyen fajta tanmunkák vagy kísérletek, leleplezni ezt az illékony világot.

Beke: Persze, én azért valami mást is látok, sőt nagyon sok mindent látok ezekben a fotókban. Például azt, hogy valahogy nagyon közel kerültél Moholy-Nagy Lászlóhoz, akinek volt egy egyetemes víziója a világról, és Õ például mindent a fényből próbált megérteni, a tárgyakat és az anyagokat is. És azért említem Õt, mert ha például a teljesen geometrikus műveidet nézzük, akkor azok, kompozíciójukat tekintve, valamilyen rendet akarnak létrehozni, de hogyha közelebbről is megnézzük Õket, azt látjuk, hogy üveglapoknak, filmeknek, fényeknek, árnyékoknak valamilyen teljesen furcsa dramaturgiája működik bennük.

Vető: Ez három egyforma, egy fehér, egy fekete és egy átlátszó forma, és annak a pozitívja és a negatívja, s az pörög maga körül, önmaga körül, az látható ezen a képen. Ennek még van nem is tudom, hány variációja, és rengeteg további variációja is lehetne, ennyi van itt, ezek voltak a legizgalmasabbak nekem. A címe: 3 = 2 x 8x (azaz három egyforma kétszer, nyolcszor).

Beke: Számomra viszont pillanatnyilag a legizgalmasabb az a hármas kép, amelyet ott látunk és a címe… azt most tulajdonképpen mutogatással lehetne elmondani a címét, mert rajzolva van, vagyis háromszög a cím, kör a cím és négyzet a cím, de nem szavak, hanem formák a címek is. Persze engem azért is izgat hihetetlen módon a cím, mert az elmúlt időszakban ez a három alapforma az egész világon előtérbe került, a kereskedők is ezt használják sok esetben logónak, mert lehet, hogy azt hiszik, hogy jobban megy az üzlet így, és a filozófusok is rengeteget foglalkoznak vele, a művészekről nem is beszélve. Én azt látom ezekben a formákban, hogy az emberek valamilyen új spiritualitást keresnek, Nálad viszont azt értékelem, hogy a képeidben rengeteg apró, finom vicc van elhelyezve, kezdve egy olyan konstrukción, mely valaha térbeli volt, de itt már mint fotó jelentkezik; hogy többszörös áttételben még egy félrecsapott békegalamb is látható rajta, mely természetesen angyalként is értelmezhető, meg másként is. És még egy indonéz hercegnő is látható rajta, arról nem is beszélve, hogy az a bizonyos struktúra egy egész világot idéz föl bennem, Megyik Jánostól Kondor Bélán át, építkezésekig meg kiállítási pavilonokig mindent.

Vető: Ez egy bambusz-kristály háromszög, és semmifajta mágikus nincs benne. A saját szórakozásomra készítettem, illetve ennek a fényképnek a kedvéért. Pontosabban a Mila fiamnak a tárgy címe: Szinte törhetetlen. (Persze összetörte, de eltartott egy ideig, míg sikerült neki.)?

Beke: Ezzel szemben a következő kép hihetetlen absztraktnak tűnik, de mindjárt kiábrándíthatom magamat ebből az ötletből, mert inkább azt mondom, hogy ez egy arckép. Teljesen egyértelmű, hogy arckép, és a további furcsasága csupán az, hogy megismétli az egész sorozatnak a témáját, mármint hogy kör, háromszög, négyzet, és az egész az egy kör. Mivelhogy egy kör és tényleg egy fej. Egyébként egy kisgyereknek készült ügyességi játéknak a teteje, negatívban. A harmadik kép viszont azért tűnik a legabsztraktabbnak, mert valójában teljesen figuratív, és hogyha jobban megnézi az ember, észreveszi, hogy ezek a különleges formák, melyek mintha valamilyen fogorvosi mintakészlethez tartoznának. Valójában emberi arcok, két-két száj van összemontírozva bennük, és furcsa módon az a két száj, ez kelti bennünk a négyzet képzetét. Hogy is van ez?

Vető: Ez igazság szerint három, merthogy egy kaleidoszkóp-képnek egy részlete van kinagyítva többször, kilencszer. Háromszor három és kettő. Nem vagyok egy jó matekos, de utána lehet számolni, az összesen 18 kép.

Beke: 18 pedig nyilvánvalóan egyáltalán nem, se nem bűvös, se nem mágikus… Egy kellemes szám.

Vető: Igen, valószínűleg.

Beke: Utoljára pedig hadd kérdezzem meg tőled, hogy – tekintve, hogy mindenütt Budapesten a te fényképeidet és barátaid hasonló munkáit látjuk – most akkor abbahagyod a fotózást, és valami egész mást fogsz csinálni? Vagy még intenzívebben a fotót folytatod?

Vető: Mind a kettő jó lenne.

Beke: De leginkább mi lenne jó?

Vető: Leginkább az lenne jó, ha jó lenne, az lenne jó, ha most abba tudnám hagyni, és azzal foglalkozhatnék, amivel leginkább szeretnék. Zenével, mozgóképpel, most még nem tudom.

Beke: Köszönöm.