Színezett régi levegő. NahTe bemutatja Vető János és KINAherceg fényképmunkáit digitális nyomatokon + néhány eredeti ezüstzselatin 2003. 05. 24. - 2003. 07. 08. Megnyitó: 2003. május. 24. 18.00 Megnyitja: Kirsten Denholm

Töredékek az „új fotóról”-ról
VETÕ JÁNOS (sz.1953) munkáinak ürügyén

Tudom, mondja Vető János, miért nem lettem, mondjuk, festő. Mert egy űrhajó mellett egy festmény ősemberi dolog.

A fényképezőgép az aktuális technológia szintjén korszerű, ugyanakkor progresszívebb a nála is modernebb filmnél, vagy televíziónál, mert azok használata a köztudomásúlag lomha felépítménytől függ. A film a filmet mozgató apparátus számára felfoghatatlan. A pápua remekül játszik a repülőgépmodellel. A film ideje még nem jött el.

A fotó klimatikus környezet. A fotó a század globális szemlélete. A fotó valóságos.

A fotózásra hirtelen egy egész generáció bukkant rá, mint az őt leginkább reprezentáló tevékenységre. Aki ebből a szociológiai slamasztikából úgy emelkedik ki, hogy közben nem idegenedik el tőle, az modellértékű figura.

Mindig vigyáztam, mondja Vető János, arra, hogy amatőr maradjak. Profi szinten.

A modelljeim, mondja Vető János, amíg modellekkel dolgoztam, szintén profi amatőrök voltak. Amatőrök, mert a barátaim. Profik, mert tudták, hogyan kell szembenézniük az én gépemmel.

A sikerült kép a sikerült arc, a sikerült mozdulat. A fotón nem dokumentáljuk, hanem megvalósítjuk a külsőnket.

A fotó ösztönöz, hogy a férfiból nő lehessen, fiatalembertől öreg; a fiúból saját anyja, az idegenből egy másik idegen, akivel csak annyi kötötte össze, hogy hasonlított rá.

A személyiség határainak átlépése korlátainak átlépésére uszít.

Igyekszem, mondja Vető János, mást csinálni, mint a mezőny. Mást, másképpen.

Nemcsak a termék új, új a szellemi piac is.

A fotó a húszadik század halotti kultusza. Akadálytalanul keveredik el az aktuális valósággal; egynemű vele; a mindennapi praxist annyira át- meg átszövi, szemléletünket annyira stimulálja, hogy eldönthetetlenné vált, melyikük rögzíti az elmúltat és melyikük irritálja a jövőt.

Kitalálni valamit, mondja Vető János, jó dolog. Készen kapni még jobb, mert onnan a következő lépést is lehet látni. Én már a világ vége után születtem; ez persze megnehezíti azok dolgát velem szemben, akik most is az apokalipszis előállításán vagy elhárításán fáradoznak.

A fotó másvilág. Az a másvilág, amiben élünk, csak még nem fogtuk fel. A fotóval viszont tudunk kommunikálni. A fotó már felfogható a számunkra.

Dugjuk be, mondja Vető János, azt a mikrofont a magnetofonba. Akkor legfeljebb annyit kell dolgoznunk, hogy beszélgetünk. Én szimpatizálok a huszadik századdal.?Aki azt képzeli, hogy a médiumot saját képére alakíthatja anélkül, hogy ő maga megváltozott volna, téved; nem veszi észre, hol szolgálja ki azt, aminek ura akart lenni; a reakció anakronisztikus kollaboránsa lesz.

Egy idő után, mondja Vető János, aktuálissá váltam a magam számára, mint téma.

Ez nem önanalízist eredményezett, hanem a fényképezőgép és a személy együttesének analízisét. A fényképező ember pedig más jelenség, mint a tükörbe néző. Azért persze néztem eleget tükörbe is. Fényképezőgéppel.

Az új médium érzékelése a szabadság irányába mutat. Az új médium érzékelése megváltozott érzékelés; olyan, amely saját megváltozását érzékeli. A változás érzékelése pedig minimál feltétel a változtatás programjának kialakításához.

A megváltozott érzékelés tárgyával, mint nyersanyaggal találkozik; a „külső” „belsővé” tétele, elsajátítása mellett a „belső” „külsővé” tétele, realizálása folyik. A kép kedvéért, mondja Vető János, bele kell nyúlnom a valóságba. Utálom az „ellesett pillanatokat”. A kamera nem leskelődik. A kamerának foglalkoztatnia kell a tárgyát.

A fotózás: akció. A „műszerek által érzékelve lenni” vagy a „műszerek által érzékelni” új helyzetet teremt. Az érzékelés megváltozása a létezésmód megváltozására utal; aki ebben a változásban a lehetőségeire ismer, nem a „valósággal” hanem a történelemmel teremt kapcsolatot.

Elsősorban, mondja Vető János, fotósnak tartom magam, mert itt kellene pótolnunk a legnagyobb lemaradást. De nem látok lényeges különbséget a fotó és a képzőművészet problémái között

A hetvenes évek képzőművészete a kreatív fotó. Nem a képzőművészet egyik ága, hanem „A” képzőművészet. A fotó a front. Itt folyik, már egy ideje, a szemléletváltás döntő ütközete; mert a technika demokratikus és internacionális.

A szemlélet ipari forradalma, már lezajlott. Csak még nem vontuk le a konzekvenciáit. Sőt, hogy világossá vált, még észre sem vettük.

Az „új fotó” a műszerekkel átitatott világról üzen, ugyanoda. Az „új fotó” az erő pozíciójából felmondhatja átmeneti szövetségét a fotóművészettel és a képzőművészettel is; teljesítményei annak a civilizációnak az egésze nevében beszélnek, mely közlésformáinak egyik alapjává éppen ezt a médiumot tette.

HAJAS TIBOR
In: Mozgó Világ 1977/1. 68-70. p.