 |
|
|
|
|
|
|
|
|
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
||||||||
 |
 |
|
|
Képek jelenvalóságárólFolyamatos Jelen I-IV.
A nagy kataklizmák, a sorsfordító változások – akár a természetben, akár az emberiség történetében, vagy éppen a művészetben – mindig apró, jelentéktelennek tűnô dolgokkal kezdôdnek, amelyek mindig csak utólag, egy esetleges rekonstrukció során nyerik el igazi fontosságukat. Amíg jelenidôben lehet beszélni róluk, nehéz – ha ugyan nem lehetetlen – megjósolni, milyen szerep jut nekik, elsikkadnak, elhalnak, vagy pedig múltként a jövô meghatározó elemeivé válnak. A Folyamatos Jelen kiállítássorozat ilyen apró események láncolata, akárcsak azok a kiadványok – egyfajta katalógusok, de bizonyos értelemben mégis önálló könyvek –, amelyek kísérik ôket. Akik már látták korábban a kiállításokat, esetleg máshonnan ismerik az itt bemutatott alkotók műveit, vagy most megtekintették a házban jelenleg látogatható tárlatot, illetve már olvasták és nézegették a sorozat korábban megjelent darabjait, maguk is felismerték azt, amit a kiállítások kurátora valamint ezen könyvecskék szerkesztôje – talán mondhatjuk, az egész vállalkozás kiötlôje és szellemi anyja – Csizek Gabriella a kezdetektôl a legfontosabbnak tartott elmondani. „A Folyamatos Jelen műfaji és technikai megkötések nélkül mutatja be a fiatal magyar fotográfusok műveit.” – írja a IV. kötet elôszavában is. A többnyire tematikus válogatások – „Nyugtalan tekintet”, „Csendes pillanatok”, „Együtt-Élés”, valamint „Látható történetek” – már címükkel is el akarják kerülni azt, hogy kényszerűen műfaji keretek, hogy ne mondjam korlátok közé kényszerítsék a bemutatott munkákat. Ugyanígy el kívánják kerülni, hogy kategoriális címadásokkal preformálják a nézô tekintetét, mit miként és honnan vegyen alaposabban szemügyre. A cím tehát nem akar eligazítani bennünket abban a tekintetben, hogy a műfaj felôl közelítsünk, a hagyományok segítségével értelmezzünk, és az összehasonlítások során mérjük meg az itt láthatót. A mostani kiadványban Csizek Gabi ugyan hozzákapcsolja az összeválogatott sorozatokat a dokumentarista hagyományhoz, de úgy gondolja, fontos megemlíteni, hogy az alkotók – Barakonyi Szabolcs, Dezsô Tamás, Fekete András és Molnár Zoltán – ezt a hagyományt nem követik, hanem felhasználják, miközben újragondolják és újraértelmezik. Mindazonáltal a dokumentarizmus eszközkészletét nem pusztán a korábbi szabályok szerint használják, hanem sokkal inkább egy új rendszerbe illesztve, a szabályokat megszegve, helyettük újakat alkotva, és azokat új módon alkalmazva teszik célszerűvé a maguk számára, hogy segítségükkel építkezzenek immár teljesen új alapokon. A megannyi közös vonás ellenére mégis igen eltérô pozíciókkal ismerkedhetünk meg esetükben, akik munkamódszerükben minden ifjonti szembenállás és az önállóság deklarásála mellett is követik a nagy elôdöket. Olyan helyeket járnak be ôk is, amelyek nem nyújtják számukra az ismertségbôl fakadó biztonság hamis érzését. Felvállalják a rácsodálkozás kockázatát, a felismerésben rejlô veszélyt, azt, hogy számukra is ott és akkor válik világossá és átláthatóvá, mivel is állnak szemben. A fényképezôgép ugyanakkor talán megvédi ôket attól, hogy belekeveredjenek, túlságosan is részévé váljanak annak, amit megmutatnak, hogy teljes mértékben azonosuljanak vele. A témák – mondhatni – klasszikusak. Elsivárodó lakóhelyek, céltalanná váló életek, elmaradottság, nyomor, kiszolgáltatottság, megalázottság és szenvedés, de mellette mégis a méltóság, a puszta fennmaradásért folytatott mindennapos küszködés, úgy, hogy minél kevésbé engedjenek a bűn csábításának, a könnyebb út hívságának (vagy ez is pusztán csak a látszat része?). És éppen azért, mert ilyen – sokadszor látott, jól ismert – helyzetekkel szembesítenek minket, válik még inkább egyértelművé a különbség köztük és a „nagy elôdök” között, ami az alkotói felfogásukban és az abból következô „képcsinálási” technikájukban megmutatkozik. Egy-egy sorozaton belül is többféle törekvéssel, képi megoldással találkozhatunk, ennek ellenére koherens egésszé állank össze az egyes elemek. A hagyományt mégsem kívánják teljesen elvetni vagy még kevésbé megtagadni. Sok esetben épphogy nagyon egyértelmű hivatkozások és utalások találhatók a beállításokban, a fénykezelésben. Gyakran egész képek idézik meg azokat, akik számukra örökérvényű vonatkoztatási pontot jelentenek. Egy-egy katalógusnak – mint a sorozatot kísérô négy kiadvány is – nem pusztán az a feladata, hogy idôben kiterjessze a kiállítást, és lehetôséget kínáljon az ott látottak felidézésére, a képek nyújtotta „élmény” ismételt átélérésre. Az album – illetve katalógus – önálló entitásként létezik, saját szabályai szerint működik, amely szabályok kialakításában fontos szerepet kap a szerkesztô, aki a képeket válogatja, azok sorrendjét megállapítja, még akkor is, ha ez a munka jó esetben az alkotókkal közösen történik. A könyv lapjain végsô soron mindig egy kicsit más elbeszélés bontakozik ki, mint egy galéria falain. Mindig zártabb, feszesebb az a történet, amely alakot ölt lapozgatás közben, és talán fel sem tűnik, hogy egy idô után már nem pusztán a képekkel vagyunk elfoglalva, hanem a bennük kirajzolódó élettröténetekkel és azokkal a viszonyokkal, amelyek szükségszerűen megszabják ezeknek a történeteknek a kontextusát és kényszerítô erôvel terelik ôket egy elôre kimosott mederben. A Folyamatos Jelen sorozat második kötetében Aknai Katalin pontosan rámutat a sorozat címének nyelvtani vonatkozásaiból fakadó értelmezési lehetôségek relevanciájára. „Nem mindig logikus és természetes, viszont igen önkényes is lehet, hogy egy múlt idejű cselekvés[t…] saját tehetetlenségénél fogva, mint folyamatosság a jelenben is pulzál.” Mikor most itt állunk, és immár nem csupán az aktuális kiadványt tarthatjuk a kezünkben, hanem elôvéve a többit is, sorban fellapozzuk ôket, újabb értelmet nyer a cím. Az, ami néhány évvel korábban jelen volt, ma minden kétséget kizáróan a múlt része. Hatását és jelentôségét tekintve azonban – ahogy Aknai Katalin fogalmazott – még mindig itt lüktet a jelenben, jól láthatóan és mindig megidézhetôen, hogy egy idô után ez is egy új vagy más tradíció részét alkossa. Pfisztner Gábor Folyamatos Jelen I-IV. A sorozat első kiállítása Portugáliában, a bragai Museu da Imagem-ben 2005. májusában volt Csoszó Gabriella · Elek Judit
Katalin · Szabó Sarolta · Tóth Szilvi műveiből. A „Nyugtalan tekintetek” alcímű kiállításon bemutatkozó alkotók képeikben saját
életükre, annak személyes vonatkozásaira különböző, olykor nyugtalanító, olykor szemlélődő módon reflektáltak. A negyedik kötetben Barakonyi Szabolcs· Dezső Tamás· Fekete András· Molnár Zoltán fotósorozataiból válogattunk. A „Látható történetek” alcímet viselő szelekció e négy fiatal alkotónak a dokumentarista hagyományokra épülő és azokat újragondoló szériái közül való. Mindegyikük a számukra is ismeretlen felé indulva talált rá a témára és kérdéseinek tárgyára. Bejáratosak lettek egy másik világba, ahol az idegen a megismerés folyamatában ismerőssé vált, gazdagítva önmagukat és képeikkel bennünket, nézőket. Az ismeretlen megtapasztalása közben mérték magukat a másikhoz és témájuk képi feldolgozásában a közelséget, a megérintettséget felvállalva osztják meg tapasztalataikat, élményeiket. Csizek Gabriella
|
            
|
||||||||||||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|